- Készülsz a holnapi piacra? – vetette oda nagyapám a paprikás krumpli utolsó falatját épphogy lenyelve az asztal másik végén ülő nagyanyámnak.
- Készülök – jött a szűkszavú válasz.
Aztán nagyanyám elmosogatott, térült-fordult és eltűnt a kamrában. Lépteit elnyelték a lyukacsos gumiszőnyegek, amit csak hevenyészetten rádobtak a döngölt padlóra. A grádics alatt kotorászott egy darabig, majd két nagy tálca tojást tett a folyosó végén álló nagyasztalra, ahol nagyapám a lepedőként kiterített szombati újságban olvasta a gyászhíreket.
- Meghalt az öreg Török is – mondta szemüvege felett nagyanyámnak, aki csak testben volt ott.
- Hagyd elő az újságot, majd elolvasom – válaszolt azért. Mert lélekben már rég kint járt a tanya mögött, a virágok között.
A tyúkudvaron túl nem hirdette ugyan tábla, de mindenki, aki idáig bebocsátást nyert, tudhatta, elérkezett a mesebeli virágország határára. Mert a nagy germersdorfi cseresznyefától elindulva, végig a körte- és szilvafák alatt, bezárólag a csenevész kajsziig mindenütt virág volt. Katonás rendbe ültetve, girbegörbe utakkal elválasztva, százszám török szegfűk, árvácskák és százszorszépek növekedtek, várva, hogy az én pöttöm nagyanyám szombat délután megjelenjen ásójával és válogasson közülük a másnapi piacra.
Mindennek megvolt a maga rendje: Nagyboldogasszony környékén elvetette a törökszegfű magját – gondosan letakarva és mindig nedvesen tartva – majd szeptember végén már szétültette a sűrűn kikelt palántákat. A fagyoktól falevél-paplan védte a csemetéket, amiket kora tavasszal tízesével, újságpapírba csomagolva adott el a „naccságáknak”. De nem mindet: májusban már a rózsaszín minden árnyalatában pompázott a kert. Illatos, színes kavalkád volt ez, amibe jó volt beleszabadulni, és amitől sosem lehetett megszabadulni. Felemelő érzés volt segíteni neki szedni, szedni a virágokat, majd a kocsiszín előtt kisszéken kuporogva csokorrá formálni őket. „Kislány, azokat ne szedd le, aminek szép tiszta színe van! Azokat még nem ótotta el a méhecske, köllenek magnak!” – ez volt az egyetlen tiltása, hisz ő mindig csak a saját maga szedett magból vetett újra.
A százszorszép-töveket árulta tavasszal is, ősszel is. Leginkább ősszel, mert vallotta,
a tavaszi ültetés gyorsan felmagvasodik és nem lehet benne annyi ideig gyönyörködni.
Az árvácskáit tavasszal vetette, majd a nyári hőségben locsolókannával horda rájuk a vizet. Közben otthonkája sokszor ázott az izzadságtól, de akkor is csinálta. Készült a piacra, a mindenszentekre, mert tudta, hogy várják a virágait. A harmadik sor negyedik asztalánál, amit Panni nénivel közösen váltottak ki, mindig egy évre előre.
Amikor pedig nem volt teendő a palántákkal, muskátli hajtásokat mártogatott perlitbe, hogy életre hívja őket kicsi üvegházában. Mellettük pedig színpompás primulát, pistikét hajtatott és tuját szaporított magról. Négy-öt éven át nevelte az örökzöldeket, mígnem egy ősszel új gazdát keresett nekik.
Mindennek tudta a módját. A „csínnyát”, ahogy ő mondta, de a titok mégsem ebben volt. Hanem abban, hogy végtelenül szerette, amit csinál. Nagyapám sokszor megállt mellette és sandán figyelte kalapja alól, ahogy ott hajlong a cseresznyefa alatt.
Látszott rajta, nem érti, miként lel ekkora örömöt a mama a virágokban.
Nézte egy darabig, aztán sarkon fordult és kiment a farmezsgyére a kipányvázott birkákhoz. Míg nagyanyám ásott, palántázott, ő szigorúan felügyelte a délutáni legeltetést.
Sokszor már a tyúkok is elültek nyáron, amikor szombat esténként megszólalt a dróton lógó csengő az ajtó fölött. Virágért jöttek. Nem ide indultak, csak meglátták a kapu felett a falnak támasztott biciklit a két nagy, virággal megpakolt kannakassal… hát becsöngettek. Nagyanyám pedig adott.
Aztán vasárnap hajnali hat órára már kikerekezett a piacra. Sokszor nagyapám is kísérte, az ő biciklijét is belepte a virág. Két vesszőkas, két láda. A tojás meg vagy ment, vagy hely híján otthon maradt.
Nagyapám sosem várt nagyanyámra a piacon. Lepakolt, ment egy kört, csíramálét vett és hazajött. A konyhában téblábolva várta haza a mamát. Tíz óra, fél tizenegy tájban már sokallta, mikor jön. Aztán mikor végre hazaért, csípősen oda-odaszúrta neki, hogy már attól tartott, nem tudja eladni az úrinépnek azt a sok szemetet, azért jött olyan soká.
De nagyanyámat sem kellett félteni ilyekor: leült a konyhaasztal végére és odaborította a kötényzsebét. Számolt. Lassan, nehézkesen, mint aki három osztályt végzett. Majd kedvesen, szelíd hangon odaszólt nagyapámhoz: „Látod-látod, e’lett a szemétbül…” – majd odatette főni a húslevest.
Nyitókép: Fortepan/Fortepan
Ajánljuk még:
Rebarbara-okosság: 5x5 tudnivaló a zöldségnek hitt gyógynövényről
Nemes fehér csillag: a havasi gyopár
Valóban tartanunk kell nagy kedvencünktől, a babérmeggytől?
