Madarat tolláról, embert a madarakhoz való viszonyáról... Így tápláljuk szárnyas vendégeinket a hidegben!

„A jó etető ismérve a változatosan felkínált, sokféle eleség, amit több faj is látogat, táplálkozás közben asztalközösséget alkotva akaratlanul is segítve egymást” – olvashatjuk a Madártani és Természetvédelmi Egyesület honlapján. És való igaz: ha szánunk egy kis időt arra, hogy megfigyeljük az etető köré sereglő madarak életét, akkor olyan összefüggésekre, szabályszerűségeke és érdekességekre bukkanhatunk, amelyek segítenek megérteni a változatosság létjogosultságát és szükségszerűségét.

Az első és legfontosabb, amit tudnunk kell, az a madarak csőrében rejlő különbségek következménye. Minden fajnak más és más kialakítású csőre van, amihez táplálkozásuk is igazodott (vagy a csőr igazodott táplálkozásukhoz – ez a „mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás” klasszikus esete), így más és más műveletet képesek elvégezni egy-egy felkínált élelmen.

A verebek és a pintyek például hántolják a magvakat, a cinegék és a harkályok viszont kopácsolva törik fel, miközben a balkáni gerle és a rigó egyben nyeli le a napraforgószemeket.

Fotó: 123RF

Gyakorta figyelhetjük meg, hogy a verebek vagy a sármányok csapatostul érkeznek az etetőre, és egy intenzív habzsi-dőzsi közben csak úgy hullanak a földre a napraforgóhéjak. Amit azonban nem látunk, az az, hogy nemcsak a héj, hanem apró magmorzsák is lehullanak, így varázsolva étkezőasztalt az etető alatti talajból. És hogy miért fontos ez?

Azért, mert

ezek a lehullott magmorzsák azok, amik nélkül sokkal kevésbé boldogulnának a hántolásra alkalmatlan csőrrel rendelkező fajok.

Amikor ugyanis lezajlott a lakoma, érkezik a következő csapat, amely megrohanja a talajt, kihasználva a szabaddá váló élelemforrást. Ugyanez figyelhető meg a magokat mesterien feltörő fakopáncsok és cinegék esetében is, akik táplálkozásuk során ugyancsak terített asztalt hoznak létre maguk alatt, élelmet adva ezzel a rájuk utalt fajok tucatjainak.

Fotó: 123RF

Vannak olyan fajok is, amelyek esetében a gyümölcs létfontosságú téli táplálékforrás. Kiváló példa erre a barátposzáta, ami azonban csak akkor tud táplálkozni az édes finomságból, ha azt előtte egy másik faj, például egy rigó megnyitotta, vagy eleve úgy helyeztük ki, hogy megnyitottuk a héjat, lehetővé téve ezzel madarunk számára a gyümölcshúshoz történő hozzáférést.

Ha csoportosítani szeretnénk kertünk madarainak kínált eleségeinket, akkor három nagy csoportra oszthatjuk az alkalmazható alapanyagokat:

a leginkább elterjedt a napraforgó, amely sok helyen kizárólagos etetőanyagnak számít.

Érdemes azonban apró szemű magvakkal, például kölessel vagy muharral is keverni, hogy kedvezzünk a kevésbé gyakori, de annál értékesebb látogatóinknak is. A második csoportba az állati zsiradékok tartoznak: ilyen a faggyú, a háj, a cinkegolyó és a sótlan szalonna. Ezekre általában csak akkor van szükség, ha beköszönt az igazán hideg tél, az enyhébb hetekben nem igazán népszerűek madaraink körében.

Flock of common house sparrows eagerly eating seeds from a garden bird feeder.

Fotó: 123RF

A harmadik csoportba az olyan táplálékok tartoznak, amelyeknek elhelyezése is különleges: ilyen az alma, amit akár ágakra is szúrhatunk vagy a földre is dobhatunk. Divatját élik a különféle energiaszeletek, tömbök és a szárított rovartáplálékok is. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján azt mondhatom, hogy – akárcsak a cinkegolyók esetében –, ezeknél is leginkább a mínuszokkal telt időszakban indokolt kihelyezésük.

Mert a körülöttünk élő madaraknak nem arra van szükségük, hogy gyermek módjára elkényeztessük őket, megvéve a legtrendibb nasikat és designos finomságokat. A téli madáretetés (főképp enyhe teleinken) nem is elsősorban arról szól, hogy madaraink túlélését segítse, hiszen ők nagyrészt boldogulnak maguk is, hanem elsősorban arról, hogy kialakítsa a kapcsolatot ember és természet között, megalapozza a körülöttünk élő fajokkal kapcsolatos lelki kötődésünket, felelősségtudatunkat és tevékeny segítségnyújtásunkat. Elsősorban tehát környezeti nevelési szándék áll mögötte, és nem túlélési biztosíték.

Ennek ellenére azonban – figyelembe véve a körülöttünk zajló negatív folyamatokat (a biodiverzitás csökkenése, a természetes élőhelyek állapotromlása, az ökoszisztémák egyensúlyának felborulása) –

a téli madáretetés nagyon fontos, de csak kellő felelősség és mértékletesség mellett. A cél a valós segítség, nem a jól mutató selfie…

Fotó: 123RF

Az eleségek sokszínűsége után térjünk ki egy kicsit az etetési módok változatosságára is! Mert bizony etetőből is annyi féle érhető el, hogy összeszámolni is nehéz. Ha tanácsolhatok, akkor

mindenképpen a klasszikusabb fajtákat javasolnám: a dúcetetőket, önetetőket, fára akasztható tetős etetőket. Hasonlóan praktikusak az etetőcsövek vagy a cinkegolyótartók is, és a több szintes etetést is lehetővé tevő etetőállomások.

A red cardinal and house finch eating seeds on the bird feeder with the snowy background

Fotó: 123RF

Óvva intenék azonban mindenkit a szűk, árkádos etetőktől, ahogyan az ablaketetők kihelyezését is megfontolásra javasolnám, mert ütközésvédelem híján bizony az oda érkező madarak sérülését vagy akár halálát is okozhatjuk vele.

Ugyanazt gondolom, mint a táplálékösszetétel esetében: lehetünk kreatívak, de nem kell túlzásokba esni. Szeretettel ajánlom a madárvédelem egyik atyjának szellemi munkásságát: Berlepsch báró etető terveit. Ő volt az, aki az egyszerűség nagyszerűségével alakított ki akár tíz szintes etetőket is a fák törzsein, és ő rajzolta meg azokat az etetőállomásokat is, amelyek időjárásvédelem mellett biztosították egyszerre több tucatnyi madár lakomáját.

Magyar „galambducetető” – Fotó: Arcanum – Brehm: Állatok világa

Alulnyíló ablaketető – Fotó: Arcanum – Brehm: Állatok világa

Egy biztos: a természet mindig tudta a dolgát, és mivel sok millió éve éli túl a legnagyobb erőpróbákat is, talán érdemes végre példát vennünk róla.

Nem feltétlenül a boltok polcain kell keresnünk a legjobb megoldásokat, hanem önmagunkban: kreativitásunkban, kézügyességünkben és tenni akarásunkban.

Valahogy így:

„Az etetés legtermészetesebb módját éppen ezzel a madár kaláccsal érjük el, még pedig úgy, hogy egy-egy embermagasságú fenyőfát tűzünk le a kertben, gyümölcsösben vagy egyebütt, azután a helyszínén felolvasztott madárkalácsot arravaló merőkanállal — mint a 11-ik képen látjuk — az ágakra öntözgetjük. A faggyú s vele együtt a benne levő egyéb tápanyag az ágakra tapad, honnét a szél le nem verheti, az eső pedig nem árt neki, a havat meg maguk a madarak lerázzák róluk. Ilyen etetőfákra még a bizalmatlanabb madárfajok is ellátogatnak, sőt olyanok is, melyek merőben ágakon keresik táplálékukat s más etetőre nem járnak, mint az őszapó (Aegithalos caudatus), a királykák (Regulus), ökörszem (Troglodytes troglodytes).”