Kerti kudarcok, avagy a Jóisten mentsen meg a vakondtól!

Kert

Kerti kudarcok, avagy a Jóisten mentsen meg a vakondtól!

 Idén egy kicsit minden más volt, még a kertben is. Március végén nagy kedvvel veteményeztünk az ágyásokban, örültünk a jó időnek és annak, hogy mi legalább a szabadban lehetünk. Emellett pedig egy jóleső belső tartást adott, hogy azért dolgozhatunk, hogy saját kertünkben termelhessük meg a zöldségeink javát, ahogy már 10 éve mindig.

Minden évben ugyanannyira várom, hogy belevethessem magam a kertbe, hiszen tudom, hogy minden év mást hoz és minden évben épp egy plusz évnyi tapasztalattal rendelkezem az odafigyelnivalók terén. Így indultam most is. Hol tartok június elején? Idáig majdnem teljes a kudarc.

Aki gazdálkodik vagy akár csak egészen kicsiben kertészkedik, az bizony egy életen át tanul. Nem számít, mennyi év gyakorlat van mögötte, folyamatosan új kihívások és helyzetek, illetve az ezekre adott jó vagy rossz döntések sora vár ránk. Mindegy, hogy mi rontunk el valamit, vagy csak tehetetlen szemlélői vagyunk az élet szeszélyeinek, a kárt mi közvetlenül tapasztaljuk, és az árát megfizetjük. Persze nem csak pénzben. Szívügyemnek érzem ezt mindig hangsúlyozni, hogy aki megpróbál valamit megteremteni, az meg fogja ismerni a dolgok valódi értékét. Az, hogy pl. egy kiló fehérpaprika mondjuk 1000 Ft, de akciósan csak 600 Ft, valójában semmit nem mutat a paprika értékéből. Hiszen aki időt szán a mag elvetésére, a palántanevelésre, gondozásra, ültetésre, locsolásra stb, az nem forintban méri az asztalán a paprikát, hanem életben. Mármint a sajátjában. Mert még csak nem is munkában. A munka csupán fizikai tevékenység ez esetben, de aki magának gondozza a kertet, az lélekben is folyton jelen van, figyelmét erre irányítja, tervez, számol, gondolkodik, hogy minek hogy lenne a legjobb. Ezt ezerforintokban mérni szerintem nem igazán lehet, és talán nem is érdemes.

Ez dőlhet romba pillanatok alatt. Például amikor egy szarvas átugrik a kerítésen és megpocsékolja az ágyást, ahogy nemrég Marcsinál láttuk. Én is számtalanszor átéltem már, ahogy az őzek, sőt a mezeinyulak okozta kárt is. Tavaly például ők dézsmáltak meg mindent. És ott az emberek okozta kár is, ami legalább annyira elveheti kedvünket, mint az előbbi. Ugyanis ilyenkor, ha az ember elpanaszolja kárát, azonnal jönnek a mindent jobban tudók. Ma ilyen világot élünk. Az interneten mindig lesznek, akik jobban tudnak mindent, mint mi. Például amikor télen megírtam, hogy farkastámadás érte a juhainkat, a többség – nem pár ember –, szóval a többség azonnal kioktatott, hogy mi felelőtlen emberek magunknak köszönhetjük a bajt mert miért nem…. és itt hosszasan sorolhatnám, hogy mit kellett volna szerintük tennünk. Hogy a jobban tudóknak milyen helyismeretük van, mit tudnak a körülményekről, a mi tapasztalatinkról? Semmit, de nem is érdekli őket, ők tudják, mi meg ostobák vagyunk.

Így van ez a kerttel is.

Szerintem feleannyi kisgazdaság, kert sincs az országban, mint ahány internetes kertész és állatvédő.

Így lett mára szinte kultusza a vakondnak. Minden vakondvédő poszt azzal kezdődik, hogy „ilyenkor tavasszal megjelennek a hogyan irtsuk ki a vakondot témájú írások” – noha én még egy ilyet sem láttam, soha, csak napi 6-8 „védjük a  vakondot” megosztást. Védjük! Sőt, javaslom, szavazzuk meg a „Minden kertbe két vakondot!”- programot. Én máris felajánlok párat. Mert értem én, hogy hasznos, és sosem mondanám, hogy irtani kell, de ebből a hasznosságából én már nem kérnék idén többet. Könnyű a szomszéd vakondját védeni. A hasznosság az élővilágban mindig relatív, hiszen minden, de minden élő az életével egyszerre hasznos és káros is. Mert ami valaminek jó, az egészen biztosan valami másnak rossz. Ki lehet választani állatokat, növényeket és kitüntetéseket adni nekik, de a természetben nem a hasznosság, hanem a kiegyenlítődésre való törekvés az alapelv. Ha egy rovar elszaporodik, akkor hamarosan az őt fogyasztó élőlények is el fognak. Majd az azokat fogyasztók. legalábbis normális esetben. Csakhogy mi történik manapság? Idegen fajok jelennek meg tömegével, amiknek nálunk nincs természetes „ellenségük”, azaz felborul az önszabályozó folyamat.

Ezzel a gondolattal érkeztünk el a bevezetésben indított gondolathoz, azaz hogy idén tavasszal egy kicsit minden más. Szóval elveteményeztünk. Szebben és gondosabban, mint valaha. Nem túl korán, épp időben, legalábbis azt gondoltuk. A száraz, napos időben locsoltunk is, hadd induljanak meg a magok. Volt, ami meg is indult, a retek, a ruccola és egyéb saláták is. Aztán váratlanul lefagytak. Ahogy a krumpli is. Sebaj, jött a másodvetés. Az is így járt, pedig szalmával takartam, ahogy évek óta. A gyökérzöldségek hetek múlva jöttek elő, mikor a gyom már ellepte őket. Nálunk éjjel olyan lehűlések voltak egész május végéig, hogy a föld nem tudott átmelegedni, noha nappal száraz, tűző napsütés volt többnyire. És szél. Ez a fránya szél, ami a maradék nedvességet is kiszárítja a földből. És hogy mi a legfőbb bajom a vakonddal? Nem, nem az, hogy a rendszeresen locsolt palántákat minden reggelre kitúrja. Azokat visszaültetem mindig, egyelőre bírják. Tudom, tudom csakis a kártevőkért megy oda vakond, a giliszta meg járulékos veszteség. De egy élőlény hatása az élőhelyén ettől összetettebb, jelen esetben például, az egész kert alá van csatornázva a vakond által. Nemcsak a víz tűnik el pillanatok alatt, de a járatokban lévő levegő hatására a talaj még tovább szárad. A legelő olyan kopár, mint augusztus végén szokott lenni. A májusi zöld tömeg egyszerűen nincs meg, ami kevés van, azt pedig – jobb híján – ellepik a levéltetvek és olyan rovarok, amelyeket korábban sosem láttunk erre. Mert nem csak a vírus globalizálódott, hanem a növényi és állati betegségek is, és amit mi emberként most megtapasztaltunk az bizony a természetben is egyre fokozódó és egyre nagyobb hatású probléma.  És ezt a problémát is mi, emberek okozzuk, a globalizált életmódunkkal és fogyasztási szokásainkkal. Mert a mi hatásunk is épp oly összetett a természetben, mint az állatoké, még ha nem is tűzzük ki magunkra sem a „kártevő”, sem a „hasznos” jelvényt.  

Amire engem mindez újra figyelmeztetett, az az, hogy az ember valóban képes megtermelni magának amire szüksége van, ha – és ebben a „ha”-ban van a lényeg – Isten is úgy akarja. Mert mi elvethetjük a magot és megtehetünk mindent, de az élethez ez még kevés, a dolgok másik felét odafentről kapjuk. 

Ajánljuk még:

KERTEM – 7. RÉSZ
KERTEM – 8. RÉSZ
KERTEM – 9. RÉSZ