Kertek egykor és ma: milyen volt, hogyan változott és merre tart a kertépítészet?

Régészeti leletek szerint az első igazán kertművészetnek nevezhető tevékenységek a babilóniai birodalomhoz köthetők, így egészen az időszámításunk előtti második évezredig nyúlnak vissza.

Olyan városok parkjainak és kertjeinek emlékeit sikerült rekonstruálni, mint Ninive vagy Babilon, amelyeknek kertjei egyet jelentettek a túléléssel is: menedéket nyújtottak a forró, tűző nap elől.

Fotó: 123RF

Gilgames eposzában is olvashatunk arról, hogy Uruk térségének három része közül egyik a kert volt: a gyümölcstermők és pálmaligetek területe, a köztük elterülő zöldség- és fűszerágyásokkal. A szabályos mértani formák és elrendezések már ekkor szerves részét képezték a kertépítészetnek, és bizony az öntözőrendszereket is ismerték, hiszen vízellátás nélkül lehetetlenné vált volna a termelés. Egészen elképesztő erőfeszítésekről olvashatunk a kor történelmi feljegyzéseiben:

Sanherib asszír uralkodó például 70 km hosszan épített csatornákat és akvaduktokat ninivei kertjeinek öntözéséhez.

A haszonkertek mellett nagy divatja volt a külön esztétikai célt szolgáló díszkerteknek és mulatókerteknek is: a legrégebbi ilyen emlék Sargon asszír király Dar Sharukin városában épített kertje. Régészeti ásatások alkalmával egy időszámításunk előtti második évezred végéről származó palotakertet is sikerült feltárni, amely szabályos, mértani rendben sorakozó fákkal és cserjékkel volt beültetve.

Fotó: 123RF 

A késő birodalom időszakában aztán megérkeztek a függőkertek is, amelyek közül a legismertebb az ókor hét csodája között emlegetett Szemiramisz Függőkertje. A függőkertek lényege a teraszos elrendezés volt, amelyeket boltívek és oszlopsorok tartottak, és nemcsak esztétikai vagy termelési célt szolgáltak: a teraszok alatt elhelyezkedő termek ugyanis kiváló hőmérsékletet tartottak a legforróbb hónapokban is a felettük elterülő teraszkertek védelme alatt.

Fotó: 123RF

Egyiptomban már élesebben elváltak egymástól a különböző céllal létrejövő kertformák: az élelmiszerellátást biztosító haszonkertek, a felső társadalmi rétegek fényűzését mutató villakertek és a hit és társadalom dimenzióit szolgáló szakrális kertek. A geometriai formák továbbra is uralták a kertképet:

a zöldségeskertek szabályos négyzet alakú parcellákból álltak, amiket földsáncok választottak el egymástól. Egy kertben akár több száz ilyen parcella is lehetett,

és nem hiányozhatott a vízellátást biztosító medence sem, ami rendszerint a kert közepén kapott helyet.

Fotó: 123RF

A matematika tiszteletére alapozó egyiptomi kultúra végig tartotta magát a szimmetrikus kertek kialakításához, amelyeknek központi eleme volt a medence, és bővelkedett fasorokban, gyümölcsökben, haszonnövényekben – bármelyik típusú kertről is volt szó. Az ebben a korban fenntartott kertek jól mutatják ember és természet kapcsolatát: az önfenntartás természeti függőségét, a természet kincseinek tiszteletét és felhasználását, a túlélésben segédkezet nyújtó környezetet, és a praktikus gondolkodás megoldásait.

Jött aztán egy új korszak: a görög kultúra fénykora, amely meglepő módon nem hagyott maga után különösebb kertépítészeti alkotásokat. Ennek magyarázata egyszerű:

a túlélésért küzdő nép nemigen engedhette meg magának a kertben történő gyönyörködés kiváltságát, főleg nem a túlzsúfolt városokban.

Az egyetlen, említésre méltó kivétel Kréta szigete, aminek területén a régészek palotákhoz kapcsolódó nagy kiterjedésű kertek maradványait találták. Ebből az időszakból ered a labirintuskertek művészete is, amely többször is visszaköszön a történelem során.

Fotó: 123RF

Haszonkertek természetesen ebben az időben is voltak, zömmel a városok szélén, az épületek tömegén kívül, a már megszokott szabályos elrendezéseket követve. A lakóházak belső kertjeiben grottát emeltek: ez egy természetes sziklakövekből formált barlang volt, szobrokkal berendezve, virágokkal körbeültetve.  

A kor érdekessége a gymnazium is, amely a városokon kívüli szentelt ligetek kultuszából nőtte ki magát.

A szentelt ligetek ugyanis nemcsak szakrális célokat szolgáltak, hanem a sportversenyek, közösségi találkozók, rendezvények helyszínei is voltak, amelyeknek egy része később a testi és szellemi épülésre szánt fásított, sétányokkal kialakított liget, azaz gymnazium lett.

Fotó: 123RF

A Római Birodalom jóléte alapozta meg a városi kertes lakóházak, a majorságok és a villakertek sajátos kertművészetét, ami leginkább az épített környezet által körbefont szabad terek kihasználására nyitott új lehetőségeket. Ennek egyik legjellemzőbb példája a pompeji lakóházak kialakítása, amiknél megjelenik az átrium és perisztilum összképe, a több funkció mentén is összekapcsolható külső és belső terekkel. Adottságaikból kifolyólag ezekben a lakóházi kertekben fák nemigen kaptak helyet, inkább buxusok és virágágyások díszítették a kertet, ahonnan természetesen a vízzel telt kisebb medence sem hiányozhatott.

A ránk maradt leletekből azt is tudjuk, hogy a római kertekben jellemző volt a szobrok, oszlopok, oltárok építése, és legjellemzőbb növényeik a rózsa, a krizantém, a liliom és a mák voltak.

A lakóházak kertjeitől eltérően a köztéri kerteket a fásítások uralták, középen a már megszokott nagyobb vízmedencékkel. A kor legismertebb közkertje a Porticu Liviae, a legnagyobb pedig az Augustus által a Janiculus domb lábánál kialakított közkert volt a maga 350×250 méteres nagyságával.

Fotó: 123RF

A legmagasabb társadalmi osztályok rétegei nem voltak restek többszörösen túlszárnyalni a köznép kertjeit: buxusaikat jellemzően állat formájúra nyírták, kerti vízköpőik rendszeréből szinte teljes vízi játékokat alakítottak ki, díszes léckerítéseket emeltek, kertjeiket sétányokkal, pavilonokkal, különleges virágoskertekkel, saját forrásokkal díszítették.

A középkor megváltozott társadalmi helyzete magával hozta a jóval visszafogottabb irányvonalakat:

az ókeresztény templomok kertművészete az alig néhány fából és bokorból álló, szórt ültetésben kialakított – a bibliai Édenkertre utaló – úgynevezett paradicsomkertekről volt híres.

A hosszú évekig tartó visszafogottságból a kora középkori kolostorkertek jelentették a kiutat, amelyek középpontjában a gyógyítás, önfenntartás és az élet tisztelete állt.

Fotó: 123RF

A Szent-galleni kolostor kilencedik századi rajza elénk tárja az első kolostorkertek képét: a gondos rendben megtervezett gyümölcsöskert, gyógynövénykert és veteményeskert egységét. Középen jól látszik az ég-föld kapcsolatát jelképező metszéspont, ami egyben kiindulópontja is volt a későbbi építkezéseknek. Olyan növények használatát figyelhetjük meg, mint a nehézszagú boróka, a mandulafenyő, babér és a ma is ismert gyümölcsfák. A kolostorkertek gazdagok voltak gyógy-és fűszernövényekben, és később a haszonkerteken kívül a virágoskertek is egyre több helyen megjelentek. Ahogy az egyházi liturgiában fontos szerepet játszó virágkultusz kialakult, úgy került egyre több szín és illat a kertekbe is: a viola, a zsálya, a kardvirág, az ibolya és a rozmaring is jellemző lakói voltak az ágyásoknak.

A korabeli paraszti kertekben jelenik meg először a mai irányvonalakra legjellemzőbb kertstruktúra: a növények kevert ültetése mellett az ágyások és sorok szabályos, mértani formája figyelhető meg.

A kert a táplálék biztosítására, az önfenntartásra fókuszál, mellőzve az esztétikai allűröket. Gyümölcsök, zöldségek és fűszernövények uralták a kertet, itt-ott egy-egy árnyékot adó fával megtörve.

Fotó: 123RF

Az érett középkorban azonban újra teret kapott a fényűzés és pompa: a magasabb társadalmi rétegek kertjei egyre inkább díszkertekké váltak, amelyek elsősorban a pihenést és kikapcsolódást szolgálták. Ekkor terjedt el az a szokás, hogy a kert egy meghatározó részét nem ültették be sűrűn, hanem pázsitkertként majd később gyeppadként használták.

Érdekesség, hogy a pázsitot ekkor még nem magvetéssel telepítették, hanem úgynevezett gyepcsomók áttelepítésével hozták létre.

A reneszánsz aztán magával hozta az itáliai hatásokat: az épületekhez igazodó kertek művészi eszményét. A sík felületet egymást merőlegesen keresztező tengelyekkel, sétautakkal, elválasztó sávokkal osztotta fel, szinte mértani pontossággal. A kert fő eleme a virágtáblás parter lett, aminek négyzetes ágyásait sövények keretezték. A mértani formákhoz igazodva a fajválaszték is átalakult, hiszen az egység képének megteremtéséhez jól alakítható növényekre volt szükség. Így vált népszerűvé a gyertyán és a tiszafa, és így élhette reneszánszát a buxus is.   

Fotó: 123RF 

Visszatértek a növénylabirintusok, az alacsony nyírt sövénysorok, lugasok, pergolák, rózsák és díszes vízvételi források, és újra felerősödött a kert esztétikai szerepe is. Az egyik leghíresebb reneszánsz kert a 16. században tündöklő Villa Medici, amiben már alacsony törzsű gyümölcsfákat is felfedezhetünk. Szépsége ellenére azonban még mindig elmarad a kor legismertebb kertművészeti alkotásától, a Villa D’este kertjétől, ami a Róma melletti Tivoliban épült, és aminek területén egykor 360 szökőkút is működött.

Magyarországon talán Mátyás király visegrádi kertje és a budavári palotakert a legismertebb alkotás, ami hűen tükrözi a reneszánsz stílusjegyeket.

Érdemes még kiemelnünk a korszak főúri kertjeit is: Lippay György esztergomi érsek kertjét, a Pozsonyi Primáskertet, aminek részletes leírását A Posoni kert című alkotásában is megtalálhatjuk.

Fotó: 123RF 

A barokk kor fellázadt a reneszánsz ellen, és a kertépítészetet „a kertben a falazott dolgoknak kell vezetniük és uralkodniuk az ültetett dolgok felett” alapelv határozta meg. A kert képét a hierarchia uralja, és jellemző lesz a kert tág perspektívában történő kialakítása is. Főszerephez jutnak a magas nyírt sövények, a sugaras elrendezésű növényfalak (a vue-k), és a kisebb kerti szektorokat körbeölelő gazdagon fásított „erdőcske” területek. A barokk kertépítészet legjelentősebb alkotása a Versailles kastélyparkja, ami számos más európai kertet is megihletett.

A romantika korszakának köszönhetjük a népkertek gondolatát – ez egyfajta városi rendezvényterületté alakította a kertet.

A korabeli tervezők szerint ezeknek a népkerteknek nagy tömegeket kell befogadniuk, ezért nagy területtel kell rendelkezniük, és a környező tájra jellemző módon honos növényekkel kell beültetni őket – tágas tisztások és vízfelületek kialakítása mellett. Fontos a sétautak kialakítása is, illetve a pihenőhelyek biztosítása, amelyek környezetében a nemzeti múlt nagy alakjainak szobrait kell elhelyezni-:

megszületik tehát a ma is ismert parkok klasszikus képe.

Fotó: 123RF 

A tudományos ismeretek folyamatos bővülésével a kert már nemcsak esztétikum és nemcsak haszonkert lesz, hanem a táji-ökológiai adottságok és növénytársulástani összefüggések egyensúlyának megtestesülése.

Ennek az érettségnek volt kiemelkedő példája a fővárosi Városliget, amely az első olyan közpark volt a világon, amelyet városi tulajdonban lévő területen és a város költségvetéséből közjóléti céllal hoztak létre.

A századforduló végül elhozta a növénygyűjtés korszakát, aminek központi eleme a változatosság, a különlegesség és a gyűjteményes jelleg volt, és ami a kerttel kialakított kapcsolatunkat sok esetben a tudományos vizsgálódásokra, megfigyelésekre helyezte át. Az ismeretbővítés mellett a fajgazdagság bemutatásának igénye uralta a köztereket is: a szakemberek a „perec utak”, a virággruppok és a szőnyegágyak korszakaként emlékeznek ezekre az évekre.

Fotó: 123RF 

A lakóházak kertjei ezzel szemben egyre inkább funkcionális jelleget öltenek, és kialakulnak a ma is hagyományosnak ismert szőlősök, gyümölcsösök és konyhakertek. A paraszti udvarok önellátásra berendezkedett kertjeiben a termés a lényeg: a hangsúly a növénytársításokra, élhetőségre és szükségletkielégítésre helyeződik. A vidéki hagyományok mellett azonban egyre inkább teret nyernek a városi hatások, amelyekben a magasabb társadalmi osztályok által birtokolt javak vagy azok illúziói szép lassan elérhetővé válnak az alacsonyabb osztályok számára is, így a díszkerti jelleg szép lassan beszivárog a kertépítészetbe is.

Az urbanizáció erősödése végül elhozza a vidéki kertekbe betörő díszkertészet időszakát, ami nagymértékben épít a modern tudományok termékeire 

– köztük a kártevőirtó-, illetve gyomirtó szerekre, műtrágyákra, mesterséges megoldásokra. A kapitalizmus kibontakozása, a piaci alapokon mozgó fogyasztói társadalom és a globalizáció együttese végül elhozza a határtalan kertek világát, aminek központjában az individuum és annak sajátos igényei állnak.

Fotó: 123RF 

A modern kertépítészetet a stílusok és ízlések keveredése jellemzi, a távoli és ritka fajták feltűnő villogásával, és a holland pázsitok minőséget imitáló felületeivel, a privát szférát biztosító magas, örökzöld sövényfalakkal. Ez a biológiai szempontokat sokszor mellőző szemlélet azonban csak pár évtizedig törhetett utat magának, belépve ugyanis a mai kor jövőközpontú világába, a kertépítészet újabb reformja előtt állunk.

Mind részesei vagyunk egy gyökeres változásnak, ami nagymértékben átalakítja úgy a köztereket és parkokat, mint a saját magunk körül kialakított természetes területeket. A hagyományos paraszti kerteknek, az ökológiai szemléletnek, a vízmegtartó gazdálkodásnak, a funkció uralta esztétikumnak, az önfenntartás által átszőtt rekreációnak és a legmodernebb kertépítészeti elemek egyvelege lesz – mintegy csokorba fogva az elmúlt évezredek kertépítészetének teljes történetét.

Fotó: 123RF 

Hogy végül melyik szempont hol kap helyet a hierarchiában, azt valószínűleg senki sem tudja, de egy biztos: a változás irányának fő meghatározói mi magunk vagyunk. Fogyasztói döntéseink alapjaiban fogják meghatározni a 21. század kertépítészeti irányzatait, és ha szerencsénk van, az utókor egy természettel újra összekapcsolódni tudó, felelős, együttműködésre és kiegyensúlyozottságra építő kertészeti történetet olvashat rólunk.

Nyitókép: 123RF