Hazaváró virágom, a játékos labdarózsa

Mikor a labdarózsa kinyílt, már nem volt messze a nyári vakáció. Iskolaidőben szinte minden hétvégémet imádott nagymamámnál töltöttem, aki nemcsak arról volt híres a környéken, hogy kiválóan főzött, sütött, de a templom virágdíszítéseihez is mindig csodálatos kardvirágokat, bazsarózsákat, liliomokat és rózsákat nevelt a ház előtti virágoskertben. Az én kedvencem mégsem ezek közt termett, hanem a tornác végén, a kapun belüli sarokban: ez a labdarózsabokor fogad ma is, amikor hazatérek a házba, amit a nagymamámtól kaptam örökségül.

Akkor még nem tudtam, hogy ennyire fogok örülni az örökbe hagyott virágoknak és a kertnek, és hogy a labdarózsám látványától minden korábbi történet egyszeriben megelevenedik, mintha még minden a régi volna:

látom Eszti mamát a virágoskertet rendezgetni, látom édesapámat, ahogy a gyümölcsfák hajtásait ellenőrzi, amiket ő telepített, és amelyek mind megfogantak, és látom magam is, ahogy majd ugyanebben a kertben fogok ülni az apám által odakészített kőasztalnál, ribizlit szemezgetve, unokákkal körülvéve.

Valahogy úgy teremtett mindet az Isten, hogy – ha már az életet ajándékba kaptuk – titkait utolsó óránkig fürkésznünk kelljen, és hamarabb lássuk meg a szépet, minthogy ismernénk, mitől szép. Ez a titokzatosság teszi oly édessé, időnként pedig elég bonyolulttá is életünket, és éppen ettől válik olyan értékessé minden, amire nosztalgiával gondolunk. Ahogy egy családi fotó vagy Proust madeleine-süteménye regényes fordulattal terel vissza a múltba, úgy találom magam én is a harminc-negyven évvel ezelőtti gyermekkor idilljében a labdarózsa látványától. Amióta az eszemet tudom, a labdarózsa ugyanis mindig a kertünk része volt: ez a virág várt a kapuban, amelynek másik végén illatos lonc virít.

Magamban elneveztem hazaváró virágnak.

Hazaváró virágom jó ideje virágba borulhatott már, mert mire én hazaértem, egy része levirágzott, de így is maradt néhány csokornyi labda, amivel gondolatban eljátszhattam.

Gyermekként még nem tudtam, milyen érdekes növény a labdarózsa, csak azt gondoltam, hogy az Isten biztosan a gyerekekre gondolt, amikor teremtette, különben miért volnának ilyen szabályos gömb alakúak a virágai. Játssz velem! – ezt mondogatja – gondoltam, és időnként tényleg játszottam is a fehér labdákkal. Eszti mama még azt is megengedte, hogy vágott virágként a házba is behozzam, pedig a kertből nem szoktunk vágott virágot tenni az asztalra. Nálunk a vázában mindig mezei virág virított, amit gombászsásból, gyógynövénygyűjtésből, határjárásból vagy éppen a mezei munkából hazatérve szedtünk.

A ház előtti virágoskert virágai templomba, temetőbe, névnap-köszöntésre és a távozó vendégek ajándékául szolgáltak, mi csak gondoztuk és csodáltuk őket. A labdarózsa kivétel volt, azt szabad volt beszeretni, a tiszta szoba vázájába is.

Ma már tudom, hogy ez a bájos, játékosságra hívó virág milyen különleges. A virágoskert legnedvesebb földjében nem véletlenül érzi ilyen jól magát, ugyanis – bár jól tűri a szárazságot is – nagyon szereti a vizet. Azon sem csodálkozom már, hogy miért van egyedül, hiszen az is kiderült számomra, hogy négy sziromból álló, labdává gömbölyödő virágain nincs porzó és termő, tehát meddő növény, nincs bogyós termése, mint a többi bangita-fajnak.

Mivel nem termel pollent, a labdarózsa a pollenallergiások számára is kiváló kerti díszcserje.

Három méternyire is megnő, és terebélyesedik, ezért nem is érdemes más cserjéhez közel ültetni. Virágai ugyan nem hoznak színes bogyós termést ősszel, de levelei bíborvöröses-sárgás pompával hívják fel magukra a figyelmet. A labdarózsa bokor legfőbb ellenségei az apró, fekete tetvek, amelyek a levelek tövébe és a virágokba is befészkelhetik magukat. Gondozásának egyik sarokpontja a virágzás utáni metszés. Szaporítása legalább annyira különleges, mint virágzó pompája, ugyanis

a szőlőhöz hasonlóan homlítással szaporíthatjuk.

A labdarózsa tőről hozza az ifjabb hajtásokat, de ezeket nem lehet tőosztással leválasztva meggyökereztetni. Egy lehajló, hosszabb ágat kell kiválasztani a szaporításhoz, amelynek a végén vannak új hajtások, esetleg virág. Az ág azon részét, ahol már vannak friss hajtások, be kell ásni a földbe – megnyomtatva valamivel, hogy kibírja az ellenállást – úgy, hogy az ág virágzó vége a föld felszínén maradjon. Egy év múlva, amikor már a bújtatott ágrész meggyökeresedik, és a kinti hajtásvég is növekedésnek indul, leválasztható az eredeti növényről, és akkor kiáshatjuk, és átültethetjük.

Bármennyire is kínálja magát gombóc-virágaival, a labdarózsa mérgező növény: sem hajtása, sem virágai nem fogyaszthatók. A virágkertészek ugyanakkor nagyon szeretik, mert látványos és olcsó díszítője még a legkülönlegesebb csokroknak is.