Még egyszer nem történhet meg, hogy emberek tömegeit fosztják meg legalapvetőbb jogaiktól és erőszakkal hurcolják el otthonaikból – gondolták eleink, az idő viszont rácáfolt „kishitűségükre”: az 1946 februári döntés értelmében 1947 és 1948 között százhúsz ezernyi felvidéki magyart telepítettek át Magyarországra, itt viszont csak fele annyi szlovák nemzetiségű választotta új hazául Csehszlovákiát. Az áttelepítésre emlékeztünk – ezúttal nem csak a történelemkönyvekből.
Hetvenöt év távlatából ma már pontosan tudjuk: Edvard Beneš nemzetépítő szándékát mindegyik fél megszenvedte, a felvidéki magyarság pedig azóta sem képes kiheverni. A korszakkal foglalkozó történészek közül Vadkerty Katalin, Popély Árpád és Vígh Károly munkássága dolgozza fel a legteljesebben a csehszlovák-magyar lakosságcsere felvidéki történetét. Az irodalomban például Duba Gyula, Farkas Ottó felvidéki magyar írók tolla nyomán elevenedik meg a tragikus felvidéki magyar múlt.
Popély Árpád így nyilatkozott a csehszlovák-magyar lakosságcsere 70. évfordulóján:
A somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet Digitális Levéltárában elérhető a lakosságcserére kijelölt felvidéki magyarok névjegyzéke, ebben települések szerinti bontásban olvasható az eredeti listák digitalizált változata. Fontos körülmény azonban, hogy olyan nyilvántartást ma sem ismer a történettudomány, amely a kitelepítettek végső adatbázisát, vagyis a tényszámokat pontosítaná. A dokumentumok, visszaemlékezések, évfordulós kötetek, történelmi feldolgozások és média-összefoglalók tömkelege mellett a még élő szemtanúk személyes élményei és a gyermekeiknek, unokáiknak hátrahagyott történetei őrzik a kitelepítés tragikus életképeit.
Érdekes adalék a történeti tényekhez, hogy a visszaemlékezések nagy része asszonyoktól származik: a férfiak szűkszavúbban bántak a múlttal, sokkal jobban nyomaszthatta őket a tehetetlenség és az ebből fakadó szégyenérzet, semhogy bővebben beszélni tudtak volna róla.
A lakosságcserére kijelölt felvidéki magyarok egy része a Dél-Alföld szlovákok lakta településeire került, többek között Tótkomlósra, amely a 18. század óta a magyarországi szlovákság központja volt. A lakosságcsere alapjaiban megváltoztatta Tótkomlós életét: 400 felvidéki magyar család jött át, mindösszesen 1500 fő, ehhez képest 939 helyi szlovák család, összesen 3254 fő döntött a Csehszlovákiába való áttelepülés mellett. A Békés megye orosházi járásához tartozó város mai lakossága jórészt asszimilálódott: a helyi evangélikus szlovákságnak ugyan még van anyanyelvi istentisztelete, de a szlovák iskolában már csak nyelvóraként szerepel a szlovák nyelv. A tótkomlósi lakosság 24-25%-a vallja magát szlovák nemzetiségűnek jelen pillanatban, de közülük sem mindenki beszéli jól a nyelvet.
Amikor megkerestem Horváth Zoltánt, a település alpolgármesterét, hogy segítsen megszervezni egy beszélgetést a még élő tanúkkal, nem is reméltem, hogy végül nem is csak egy, hanem öt beszélgetőtársam lesz, ráadásul a Kárász családból minden generáció megszólal majd. Emellett alkalmam lesz egy helyi történészt, Majláth Imrét is meghallgatni a témáról, aki egyben a helyi Rákóczi Szövetség elnöke és, aki maga is hároméves korában került el szülőföldjéről Tótkomlósra.
A történelmi trauma személyes sorsokon keresztül határozta meg egész családok és a helyi közösség további életét: az áttelepítettek leszármazottainak identitása is erről a tőről fakad. Kövessük végig egy ma már harmadíziglen tótkomlósi család történetén keresztül, milyen nyomokat hagyott a csehszlovák-magyar lakosságcsere három generáció életében!
A Kárász-család legidősebb tagja Kató néni, akinek már udvaroltak, mikor egy napon szerelmeslevél helyett „fehérlevelet” kapott...
–
A ma 90 éves Kárász Katalint (lánykori nevén: Kovács Katalint) 17 évesen vagonírozták be a Galántai járáshoz tartozó Tallóson, hogy egyhétnyi utazást követően Tótkomlóson telepedjen le a család. A tiszta tekintetű, friss beszédű Kató néni, akiről senki meg nem mondaná, hogy már a tizedik tízesét tapossa, süteményekkel és teával várt bennünket, hogy elmesélje az elképzelhetetlent:
„’47-ben már tavasszal kiosztották a fehérleveleket. Négyen voltunk testvérek és a szülők, a nagyszülők már akkor meghaltak. Onnantól kezdve már minden jogunk megszakadt, de csak novemberben vagoníroztak be. Minden terményt letakarítottunk, a szalmát, szénát fölbáláztuk, még a száraz kukoricaszárat is levágtuk, még azt is elhoztuk kévékben úgy, hogy egy vagon csak evvel volt tele. Hat vagonunk volt. A berendezéseknek apukám csinált ládákat, az edényféléket és az aprólékot raktuk ezekbe. Egy vagon be lett rendezve, hogy ott lehetett aludni meg főzni, a sparheltcső ki volt vezetve azon a kis vagonablakon. Egy hétig voltunk így, mert nappalra mindig félrelökték a szerelvényt a nagy forgalom miatt: ősszel szállították a répát és mindenféle terményt, hát nem volt hely. Ki volt írva a vagonra, hogy ki hova jöhet, nekünk: Tótkomlós, Lenin utca – ott, a legutolsó házba raktak be minket."
„Semmi fogadtatás nem volt. Amikor ideértünk, akkor el voltak foglalva a sínek az állomáson, mert a tótokat rakták be. Sehogy nem lehetett lepakolni. Elvittek bennünket Pitvarosra, ott a vagonokból kihordták, kirakták a holmit autókra, azt elhozták ide, de a lábasjószágot – voltak tehenek, volt két ló – azt gyalog vezettük a nyári úton, a sárban: apám vezette a lovakat, én meg a teheneket így, összekötve. Itt nem volt istálló, nem voltak ólak, mert ezek olyan szegény, pórnépek voltak, akik innen elmentek. Azt mind köllött csinálni. Volt egy nagy kamra, ott édesapámék csináltak jászolt, hogy oda be lehessen a jószágot tenni.
Adtak papíron földeket, azt meg köllött keresni. Szegény apám már úgy el volt keseredve, mert megtalálták azt a parcellát, de a csősz azt mondta, hogy az már ki van adva, már foglalt. Akkor összevissza járkálták a határt, hogy meglegyen a terület, ami jár. Akinek pedig tizenöt holdnál több volt, az nem kapta meg: hatvan holdasok, ötven holdasok nem kaptak csak tizenötöt. Mindenki csak annyit kaphatott. Nekünk nem volt, csak tizenkettő."
„A ládák sokáig úgy voltak, nem csomagoltunk ki, mert gondoltuk, majd visszamegyünk. Aztán már beletörődtünk. Mink, fiatalok hamarabb: a templomban. Máshová nem igen mentünk, de ott, a templomban hamarabb összerázódtunk mink, fiatalok. Voltak itten Érsekújvárból, Farkasdról, Alsószeliről, Fölsőszeliről, Vezekényről.
’52-ben esküdtünk. Nem is jött volna szóba itteni legény, érsekújvári volt a férjem. Kilenc évire mentünk vissza, már akkor férj-feleség voltunk. Bekopogtunk, de azt mondták a szomszédok, hogy ezek már nincsenek itt, üres volt a ház. A rendszerváltás után voltunk még egyszer, akkor benéztünk, laktak benne, de nem beszéltünk velük.”
Kató néni fia, Kárász Gábor már abban a tudatban nőtt fel, hogy szülei mindketten kiűzettek szülőföldjükről és szerelmük gyümölcse új otthon talajában sarjadt. Identitását, élettörténetét nemcsak a szavak szintjén határozza meg a keserű múlt, de jelenleg is aktív kapcsolatot ápol az otthon maradt családtagokkal, barátokkal.
Minket itt úgy hívtak, hogy a betelepültek, de ez egy nagy tévedés, mert a szüleinket kitelepítették, nem betelepültek, nem önként jöttek.
Olyan néni is volt itt, aki úgy halt meg, hogy soha nem csomagolt ki a ládákból.
Gábor lánya, Kárász Alíz őrzi tovább a családtörténet áttelepítésről szóló fejezeteit. Számára a mindennapi életben kevésbé meghatározó már a nagyszülei sorsát eldöntő kényszertelepítés, és beszélgetésünk is érezhetően rövidebbre sikerült.
Horváth Zoltán alpolgármester sem „csak” egyszerű rokon ebben a történetben és nem is „csak” elöljárója a településnek: saját családtörténete is a kitelepítésből ered és az emlékek őrzőjeként önálló gyűjteményt alapított egy megvásárolt portán. Tervei közt szerepel egy nyilvánosan is látogatható kiállítás létrehozása.
„Van egy nagyon szép épületünk, amiben ki szeretnék alakítani egy szobát, ahol az áttelepítési dokumentumok kiállításra kerülnének, mert az egyik legfontosabb dolog, hogy ne felejtsük el, hogy ilyen is megtörtént.
Tótkomlóson az evangélikusok aránya nagyon nagy volt, minimális katolikus lakossággal. 1938-ban épült a katolikus templomunk, de csak ’47 után népesült be a felvidéki magyarokkal, akiknek az volt a legfontosabb találkozási helye.
Én az áttelepítés után tizenkilenc évvel születtem. Amikor fölmentem a padlásra, ott voltak az óriási nagy ládák, megszámozva, azokban jöttek át a vagonokban az értékeink, azok az eszközök, amelyek a gazdasághoz és a lakhatáshoz kellettek.
Kilencéves voltam, amikor kimentem nagymamáékkal Újvárba. Apám összes unokatestvére kint van, olyan szeretettel fogadtak ott, elhalmoztak minden jóval. Az utolsó három évben minden évben sikerült kimennünk. Ha kimegyek Érsekújvárba, nincs olyan, hogy ne mennék el a templomba, mert az nekem nagyon fontos, hogy az én nagyszüleim ott osztották meg az örömüket, bánatukat avval a közösséggel. Elmegyek és elgondolom, hogy valamikor 70-80 évvel ezelőtt itt ültek az én nagyszüleim.”
„Édesapám, édesanyám és én voltunk kijelölve kitelepítésre a családomban. Volt még két lánytestvérem, akik édesapám első házasságából születtek, 17 és 14 évesek voltak, de ők nem kaptak fehérlevelet. Sokáig nem tudtuk az okát, aztán megfejtettem: édesapám első felesége morva származású volt, és a nagyapa nagyon befolyásos ember volt a településen és úgy gondolta, öregkorára jó lesz neki a két unoka, aki majd el tudja látni. A veje újranősült, onnan lett egy gyermek, vagyis én – így mi nem kívánatosak voltunk számára és lehet, hogy még hozzá is járult a kitelepítésünkhöz, mert ő volt a csendőrparancsnok. Édesapámnak hosszú utánajárással sikerült elérnie, hogy a két lánygyermek is átjöjjön, mert kijelentette, hogy nélkülük nem megy. Amikor megérkeztek, kulcsot nyomtak a kezükbe és megmondták, hol vannak még szabad házak. Kik előbb érkeztek, mint például az érsekújváriak, azok bizonyos fokig előnyben voltak a később jövőkkel szemben, mert választhattak. A különböző településekről érkezők a templomban ismerkedtek meg."
Az áttelepítettek különbözőképpen élték meg a szülőföldre való hazalátogatást. Volt, aki azt mondta, hogy nem megy vissza oda, mert olyan fájdalmas emlékei vannak. Édesapám rokonainak nagy része a világháborúban meghalt, alig volt valakije, de visszajött, mert édesanyám egy másik faluból származott, Pozsonyeperjesről, ahonnan senkit nem telepítettek ki. Amikor 1948-ban Csehszlovákiában lezajlott a rendszerváltás, akkor a kitelepítéseket lassan leállították. Mire odáig eljutott volna a kitelepítési hullám, már leállították. Soha nem felejtem el, ahogy tizenkét éves koromban visszamentünk. Apai nagyapám háromévesen látott engem utoljára, aztán csak tizenkét éves koromban újra.
Amikor a család megkapta itt a földeket, akkor az négy szlovák család birtokából került ki, ekkora birtokaik voltak itt a szlovákoknak.”
„A szlovákokat, akik önként mentek, óriási nagy propagandával csábították. Azért olyan szlovák is volt, aki nem ment, mert azt mondta, hogy mi nem akarunk más kárán meggazdagodni. Akik viszont kimentek, azok zömmel magyarok lakta környezetbe kerültek, tehát az ő beilleszkedésük is sokkal nehezebb volt. Azok a szlovák családok jártak jól, akik leköltöztek szlovák ajkú vidékekre. Akiket áttelepítettek, azoknak úgy próbáltak kedvezni, hogy ők kapták meg a vezető tisztségeket és csak utána változott ez, hogy a helyi lakosok is vezető pozíciókhoz juthattak.”
A zárszó legalább annyira megrázó, mint a lakosságcsere történetei:
„Tulajdonképpen mindnyájan, akik itt ülünk, mindhárman háborús bűnösök vagyunk a Beneš-dekrétumok szerint. Volt olyan népcsoport, amelynek a kárpótlása megtörtént, de a felvidéki magyarságnak sem anyagi, sem erkölcsi kárpótlása nem történt meg, tőlünk nem kért bocsánatot senki” – mondja Majláth Imre, mi pedig pontosan érezzük, hogy jóvátenni ugyan nem tudjuk a múlt bűneit, emlékeznünk és emlékeztetnünk viszont annál inkább kötelesség.
Ajánljuk még:
Híres magyarok a kozmetikai iparban – Estée Lauder, a bibliai illatok királynője és a vegyész angyal
Rekviem egy villáért
A világ öt csodája, amit a jazzkultúrának köszönhetünk
