Az angol hagyományokban a magyal, vagy ahogyan ők hívják, a holly a családi asztal legfőbb éke, amit a szokások szerint magukkal visznek a házról házra járók is immáron sok száz éve. A rendelkezésünkre álló források szerint a történelem előtti időkben Európa északi részén vadon is nőtt és erdőket alkotott. Vergilius egyik versében például tövises tölgynek nevezte.
Fotó_123rf
A megsárgult lapok feljegyzései szerint a magyal örökzöld levelekkel díszítő ágát szórták Jézus lábai elé, amikor diadalmasan bevonult Jeruzsálembe, de az írások szerint a növény levele ekkor még nem volt szúrós, tövises: csak akkor lett azzá, amikor néhány nap múlva Pilátus palotája előtt felhangzott a „Feszítsd meg“ kiáltás. Emiatt a legenda miatt nevezik nálunk is Krisztus tövisének a magyalt, amit a keresztény vallás megszületése előtt még azért ültettek az otthonok közelébe, hogy kiengesztelje az isteneket, a házat pedig megóvja a jégesőtől és a villámoktól.
A fagyöngyhöz hasonlóan a téli táj kopárságában magát az életet, a folytonosságot, a túlélést és a védelmet jelentették örökzöld levelei.
Nem véletlen, hogy a rómaiak úgy vélték: szerencsét hoz és a legsötétebb napoktól is megvéd.
Saturnalia (december 17-23.) ünnepén gyakran díszítették házaikat magyallal, és az új évet őrző istenhez, Janushoz is kapcsolódott, ezért a rómaiak újévi ajándékokat is díszítettek ágaival. A kereszténység később sok Saturnalia-szokást vett át, és bár új tartalommal töltötte meg őket, mégis „megmentette” azt az utókor számára, tovább színesítve a karácsony ünnepét.
„Tévedés lenne különben azt gondolnunk, hogy a karácsony, mint vígság és öröm idénye, a megváltó eljövetelével vette kezdetét. Ismerték azt már a régi brittek és rómaiak is, mielőtt még szent Pál meglátogatta őket. Valóban a karácsony nem egyéb, mint a „Saturnalia“ ünnepek folytatása, melyeket Saturnus tiszteletére ugyanazon időben tartottak. E napon az ember általános egyenlősége proklamáltatott, s ép úgy tekintettek a rómaiak a boldogság és egyenlőség arany korára vissza és előre, mint a modern ember tekint az egyetemes világbéke és egyenlőség igéjére. E napon a szolgák gazdáik asztalainál foglaltak helyet, s gazdáik szolgáltak fel nekik éles pirongatást kapván szolgáiktól fényűzésük, hiúságaik, ostobaságaik s pazarlásukért. E szabály alól maga a hatalmas „Orbis Imperator“ sem volt kivéve s ő is felszolgált szolgáinak és tűrte pirongatásaikat. A négyszáz évi gyarmatosítás annyira meghonosította a római szokásokat a britteknél, hogy a keresztény vallás terjesztői okosabbnak találták új formákba önteni a régi szokásokat, mint végkép kiirtani azokat. Meghagyták karácsoni díszítésül a Bachusnak szentelt repkényt meg a druidák téli magyalját és fagyöngyeit, mely utóbbiak a pogány britteknél különösen nagy szerepet játszottak.”- olvashatjuk az eredettörténetek egyik érdekes részletében egy 1872-es feljegyzésben.
Egy izgalmas, még talán ma is ismert ősi hiedelem szerint a Magyalkirály uralkodik a nyári napfordulótól a téli napfordulóig, és a Tölgykirály a téli napfordulótól a nyári napfordulóig. Ez a két "uralkodó" a természet valódi ritmusát és körforgását jelképezi, melyben a magyal a tél, a befelé fordulás és a kitartás szimbóluma.
A kereszténység azonban új szimbolikát adott a magyalnak: a halálon aratott győzelemre és az örök életre utalva. Úgy tartották, hogy a házba vitt magyal megóvja a családot a betegségektől és a balszerencsétől, így sok országban még ma is szerencsehozó növényként vesz részt a szentestéken.
A kertben helyet kapó magyalok védik az otthont, és gazdag termésük bőséges évet jelez.
Nem vitás tehát: a magyal (Ilex aquifolium) csodálatos erőtől duzzadó zöld levelivel, élénkpiros bogyójával és nemes megjelenésével belopta magát a szívünkbe, különösen a téli hideg és kopár hónapok időszakában. Ha az ajtón magyalkoszorú lógott, az távol tartotta a gyűlöletet, az asztalra helyezett magyalkoszorú pedig a család nyugodt, szeretetteljes együttlétét jelképezte.
Eredeti élőhelyei a bükkösök és tölgyesek vidékei, ahol leginkább az erdők szélein nőttek - helyenként akár tíz métert is meghaladó magasságba. Jó tűrőképességük garantálta hosszú életüket: átlagosan száz évig is eléltek, így nem véletlen, hogy a magyar kertekbe is otthonra leltek. Ahogy arról már korábban is írtunk: "a természetes fajok az évtizedek alatt kertészeti változatok tömegével bővültek: vannak köztük alacsonyak, tarkák, különleges formájú levelekkel borítottak, lila vesszejűek és sárga bogyójú változatok is. Ha azonban valaki a bogyók miatt szeretne ültetni belőle, akkor nagyon oda kell figyelni: kétlaki lévén csak akkor fog teremni, ha a termős példányok mellé porzós társakat is ültetünk.
Ha tehát akad még egy kis hely a növényágyások között, akkor érdemes elültetnünk párat közülük, mert nemcsak védelmet hoznak a házhoz, hanem erőt, esztétikumot és élményt is. Ma már számos fajtájuk között válogathatunk.
Íme a mi kedvenceink:
Ilex aquifolium/wikimedia
Ilex meserveae/wikimedia
Ilex aquifolium 'Argenteomarginata'/Wikimedia
Ilex pernyi/Wikimedia
