Peking – London – Rio után: Sors Tamás paralimpikon élete túl az olimpiákon

Hős

Peking – London – Rio után: Sors Tamás paralimpikon élete túl az olimpiákon

Nagymamám és apukám is nagy sportrajongó volt, így nálunk négyévente a nyári időszak fontos programja volt az olimpia, olyannyira, hogy akkor még nyaralni sem mentünk. Emlékszem, ahogy hangosan szurkoltak a magyaroknak, és az aranynál, amikor megszólalt a Himnusz, könnybe lábadt a szemünk. Olyankor különösen jó volt magyarnak lenni. Nem csoda hát, hogy hatalmas örömmel készültem a Sors Tamással való beszélgetésre. A nemrégiben visszavonult paralimpikon három olimpián is remekelt, és vitte jóhírünket a világban.  A mindig mosolygó srác szívesen mesélt a kezdetekről, sikerekről, barátságokról, tervekről.

8 éves koráig szinte úszni sem tudott, ehhez képest többszörös világcsúcstartó, paralimpiai, világ- és Európa-bajnok magyar úszó lett. Sors Tamás tizenegy éves kora óta úszik sportszerűen, és Anatolij Petrov, alias Tolja bácsi, a neves pécsi edző keze alatt bontakozott ki a tehetsége. Tizenhat évesen úszott először világcsúcsot pillangóban, és pekingi után a londoni olimpiáról is arannyal a zsebében tért haza. Az aktív sportolói pályát a riói olimpia után hagyta abba, azóta tanult, családot alapított és keresi az útját.

Paralimpikon vagy, ez mit jelent pontosan?

A jobb kezem sérült, kicsit rövidebb, mint a bal és ezen a kezemen két ujjam van. Így születtem, így nőttem fel, ezt szoktam meg. A parasportolók egyébként különböző sérülésekkel rendelkeznek, vannak sokkal súlyosabbak is, és van, aki baleset során sérült. A paralimpia fair játék, különböző kategóriákban versenyezünk, azonos sérültségi fokkal rendelkező sportolók kerülnek egy kategóriába. Az enyém enyhe sérültségnek számít, így sportolóként a teljesen ép társaimmal edzettem, pont ugyanannyit úsztam, edzettem, mint ők.

Mi van veled amióta abbahagytad az aktív úszást?

A rioi olimpia után még indultam egy világbajnokságon, de már nem volt meg bennem a motiváció, kiöregedtem. Harminc leszek decemberben, az úszósportban idős embernek számítok (nevet). Most néztem az Európa-bajnokságot, amit Madeirán rendeztek, a sportolók zöme 2000 körül és azután született. Jól megtermett erős, húszéves fiatalok. Ez természetes, hiszen én is 18 évesen robbantam be Pekingben és ez a lendület egészen Londonig vitt. Nagyjából négy éve hagytam abba az úszást, utána majdnem tíz hónapot pihentem, volt mit kipihenni, ugyanis az aktív sportolói pályafutás folyamatos, kemény munka. A pihenés után elkezdtem keresni magam, hogy ki is vagyok, el kellett döntenem, mit kezdjek magammal.

 

Az átfordulás a civil életbe szintén nagyon kemény meló húsz év sportolói múlttal. Az edzői pálya nem vonzott, akkor ugyanabba a körforgásba kerültem volna vissza, amit két évtizede csináltam: reggel-délután edzés, ha van egy sikeres sportolóm, akkor hétvégi versenyek, edzőtáborok, évente legalább kétszáz napot külföldön töltenék. Végül úgy döntöttem, hogy befejezem a tanulmányaimat, a Pécsi Tudományegyetem jogi karán három évem volt még vissza. Az úszás miatt az anyagi lehetőségem megvolt erre, úgyhogy szeptemberben bepakoltam az iskolatáskába, felvettem a tárgyaimat, sokat bejártam, aktív voltam, amit előtte a sportba fektettem, azt az energiát most a tanulásba tettem. Májusban diplomáztam. A sors iróniája, hogy most egyévesek a kislányaim, Anna és Lea, így az utolsó félévben úgy tanultam, hogy nettó két-három órát aludtam, de ezen is túl vagyunk. Úgy gondolom, hogy a diploma jó ajánlólevél.

Mesélj egy kicsit arról, milyen egy paralimpikon élete!

Én tizenegy éves koromtól rengeteget úsztam, hetente tizenegy edzésem volt, hajnali ötkor keltem, és fél hatkor már a medencében voltam. A felkészülés időszaka minden úszó rémálma: reggel két óra edzés, aztán egy óra kondi, utána újabb két óra úszás. Ez nagyon komoly fizikai megterhelést jelent. Ez várt ránk az edzőtáborokban is. Az elég korán, már 2006-ban, Dél-Afrikában kiderült, hogy a pillangó lesz a fő számom, mert 100 méter pillangóban elhoztam a bronzérmet. Onnantól kezdve ez határozta meg az életemet. A médiában egy időben pillangókirálynak is neveztek.

 

Aztán 2008-ban jött Peking. Varázslat volt az egész, ez volt az első olimpiám, tizenhét éves voltam. A szervezés lenyűgöző volt, az olimpiai falu egy hatalmas zárt világ volt körbekerítve, katonák őrizték a bejáratokat. Az olimpiai faluba csak akkreditációs kártyával lehet bejutni, ez egy nagyon biztonságos hely, ami tele van sportolóval, itt ráadásul mindig sütött a nap és minden ingyen volt. Bementünk egy hatalmas étterembe, ami tele volt mindenféle egzotikus kajával. Voltak játéktermek, biliárdszalon, csocsó, igazi kocsma feeling, persze alkohol nem volt, legfeljebb az utolsó napi bulira csempésztük be. Számomra igazán varázslatos hely volt, egyfajta Neverland. A közlekedés is hihetetlenül gördülékenyen ment, autók és buszok jártak folyamatosan, ezeket csak leintettük. Én az Aqua Centerbe jártam edzeni, a busz odavitt. Szóval profi volt a szervezés, minden teljesen kézenfekvő volt. Én nem jártam ki egyedül a faluból, mivel tizenhét évesen kiskorúnak számítottam. De azért a kínai nagy falat megnéztem.  

Ehhez képest mennyiben volt más London és Rio?

Londonban már 21 éves voltam, sokkal szabadabban mozogtam, komfortosabban éreztem magam, a szervezés, a feeling még jobb volt, mint Pekingben. Alig esett, jó időjárás volt, az olimpiai falu is sokkal jobban tetszett. És persze az is jó volt, hogy bármikor kimehettem a faluból, megnéztük a várost és a záróest után kimentünk sörözni.

Rioban a közbiztonság nem a legtökéletesebb, ott sokkal jobban el voltunk zárva, és amikor kimentünk, mindig azt javasolták, hogy nézzünk magunk mögé is. De azért egyszer Totóval (Tóth Tamás) fogtunk egy taxit, mert meg akartuk nézni a Corcovadot, és már ott voltunk Krisztus lábánál, de hatalmas sor volt, ezért nem tudtunk feljutni, mert vissza kellett érnünk a záróbulira. Én korábban már jártam ott, de Totónak vissza kell mennie egyszer.

A pályafutásod alatt kik voltak azok a sportolók, akikkel jó kapcsolatban voltál, vagy példaképként tekintettél rájuk?

Az egyik riválisom az ausztrál Matthew Cowdrey, aki Pekingben állított fel 200 pillangón világrekordot. A hazai sportolók közül nagyon kedvelem Cseh Lacit, Gyurta Danit, és Hosszú Katinka is sokat járt Pécsre edzőtáborozni Jakabos Zsuzsival, velük is jó kapcsolatban voltunk. A Verrasztó testvérekkel többször edzőtáboroztunk együtt. Egyébként az úszás önző ego-sport, mindenki a saját útját nézi, ugyanakkor elismeri a másik eredményeit tehetségét és eredményeit.  

 

Hogy viselted az ismertséggel járó népszerűséget?

Ismert sportolónak lenni egyfajta útlevél: mindig, amikor megjöttem az olimpiákról, főleg London után, naponta legalább száz bejövő hívásom volt. Egyszer készítettek velem egy interjút egy kávézóban, addig lehalkítottam a telefonom, utána hetven-nyolcvan számot kellett visszahívnom. Nagyon sok helyre hívtak, sportrendezvényekre, céges csapatépítőkre, évzáró bulikra, élménybeszámolókra. Sok szervezetet láttam, sok híres személyiséggel találkoztam.

Amikor kvázi sztár voltam, találkoztam az összes kvázi sztárral.

Írók, színészek, sportolók... érdekes és jó élmény volt, hogy ott voltam a társaságukban.

Mára megtanultam, hogy ezek mulandó dolgok, minden siker és minden csoda három napig tart, egyre kevesebben tudják a nevem, egyre kevesebben ismernek. Voltak csalódásaim is. Amikor sikeres voltam, rengeteg barátom, ismerősöm volt. Később sokan eltűntek, de az igazi barátok megmaradtak. Most az egyetemen lettek új barátaim, ők nem azért jöttek már, mert én vagyok a Sors Tamás, hanem azért mert éveken át együtt tanultunk, egy közösséget alkottunk sokáig. Itt megmutatkozik, ki az, akinek fontos vagy, aki szeret.

És milyen a „kvázi sztárság” utáni élet?

Paralimpikonként megtapasztaltam ennek a ciklikusságát. A paralimpiát négyévente, az olimpia után rendezik meg. Itt is felbukkan egy-egy bajnok, aztán eltelik négy év, majd ismét berobban a köztudatba. Így volt az én pályafutásom során is, egyszer nagyon ismertek, aztán nem, aztán megint. Amióta befejeztem az aktív pályafutásomat teljesen más az életem. Azt tudni kell, hogy ha egy élsportoló befejezi az edzéseket,

elérheti egyfajta kiüresedés, testi, lelki és pszichikai szinten is, erről komoly tudományos tanulmányokban írnak.

Az egészségre is oda kell figyelni, az állandó edzésről szépen fokozatosan kell lejönni. Ugyanakkor pszichésen fel kell dolgozni, hogy a mindennapok már nem az úszásból állnak, már nem vagyok élsportoló. Ez egyfajta gyászfolyamat, én is elmondhatom, még ha komoly mély depresszióval nem is küzdöttem, valamiféle hiányérzetem mégiscsak volt, hiszen előtte az úszással feküdtem és keltem, folyamatosan meg kellett felelnem, törekedtem egy nagy cél elérésére.

 

Aztán szembe kellett néznem azzal, hogy egyre kevesebben hívnak, egyre kevesebben ismernek meg. És tagadhatatlanul nehéz volt integrálódni a civil életbe, a kvázi sztárságból visszaülni az iskolapadba a nálam négy-öt évvel fiatalabbak közé. Furcsa, hogy előtte címlapokon, újságokban, reklámfilmekben szerepeltem, aztán vissza kellett térnem a szürke hétköznapokba. Ha jelentkezem egy állásra és a HR-es beírja a keresőbe a nevemet, akkor a rendszer kiadja az eredményeket, miközben adott esetben épp egy pályakezdő pozícióra pályázom. Szóval el kell fogadni, hogy megint újrakezdem, annak minden előnyével és hátrányával együtt.

Szereted nézni a sportot?

Érdekes, hogy aktív sportoló koromban szinte soha nem néztem olimpiát, legfeljebb a Kenderesi Tomit, vagy ha az olimpián éremesélyes volt egy-egy magyar versenyző. Most, hogy abbahagytam, érdekel, nézegetem, most is várom nagyon az olimpiát.

A sportban csillagként ragyogtál, semmiben nem akadályozott a kezed. Hogy van ez a civil életben?

Szerencsére mindent meg tudok oldani a lányok körül is, kiveszem a részem a nevelésükből. Megfogom, pelenkázom őket, teszek-veszek körülöttük. A modern és klasszikus apuka között vagyok valahol félúton, sok mindent megcsinálok, szeretem kivenni a részem mindenből. Egyébként mivel a jobb kezem sérült, alapvetően balkezes vagyok. Szegény megboldogult nagymamám mondta egyszer, amikor írtam valamit: jó ég, te balkezes vagy??? Mondtam neki: mama, nekem nincs más esélyem – olyankor nagyon meglepődött (nevet). A sérülésemnek örökletes genetikai oka nincs, két szép egészséges kislányom van.

Mik a terveid a közeljövőre nézve? 

Frissen végzett jogászként egyelőre az utam keresem, nézegetem az álláshirdetéseket, állásinterjúkon veszek részt. Hiszem, hogy aki akar dolgozni, előbb-utóbb tud. Remélem, olyan munkát találok, amiben megtalálom a boldogságot. Azt sem zárom ki, hogy később esetleg beszállok az utánpótlás edzésbe, Pásztory Dóri például Londonban egy-két éve szintén foglalkozik úszás oktatással.

 

Tolja bácsival, a volt edzőmmel nagyon jó a kapcsolat, a Covid alatt nem találkoztunk, de most, hogy már be vagyok oltva, tervezem, hogy mielőbb meglátogatom. És persze legfontosabb a család. Imádom a feleségemet és a lányaimat. Nem akarom, hogy az ikrek úszók legyenek, de azt mindenképp szeretném, hogy együtt sportoljunk majd. Azt várom, amikor a három Sors együtt ugrik a vízbe.

Ajánljuk még:

„Élj, ne félj!” – Sasgáti Rita története

Sasgáti Rita nemrégiben egy adománygyűjtő kampány keretében körbebiciklizte a Balatont – ez önmagában is tiszteletre méltó teljesítmény. Ráadásul mindezt fél tüdővel csinálta végig: tizenegy éve esett át életmentő műtéten az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetben. Nekik szerette volna a jótékonysági tekeréssel megköszönni, hogy második esélyt kapott, és az út során nem várt dolgokkal is megajándékozta az élet.