„Komolyan kell venni a sportot, de nem halál komolyan” – interjú a leköszönő Cseh Lászlóval

Hogy vagy?

Köszönöm szépen, megvagyok. Sok a teendőm, úgyhogy még nem unatkozom.

Nagy dolog lehet ez a ritmusváltás: négyéves korodtól úszol, mindig hajnalban keltél, most pedig egyszerre nem szabályozza az életedet a napi sportprogram.

Igen, különleges. Valahogy nincs időm azon gondolkodni, hogy miért nem megyek edzésre, mert annyi dolgom van, hogy egyszerűen nem jutok el oda, hogy üres pillanatom legyen.

 

Fotó: Krisztics Barbara

Mi vagy ki határozza meg, hogy egy profi sportoló mikor vonuljon vissza? Nálad ez hogy alakult?

Régen úgy gondoltam, hogy majd, amikor a dobogó legfelső fokán állok, abbahagyom, de ez menet közben változott. Szerintem, nekem kicsit szerencsém is volt, hogy így tudtam abbahagyni az úszást. Egy-két évvel ezelőtt még nem is mertem ilyesmire gondolni, hogy így fogom abbahagyni az egészet.

Az elhalasztott olimpiára gondolsz? Az okozott nehézséget?

Nem, nekem ez nagyon jól jött ki így. Mentálisan nagyon másképp tudtam kimenni az olimpiára az egyéves csúszás után.

Ez mit jelent? Többet tudtál készülni?

Nem, mentálisan rendbe kellett raknom magam. Tavaly decemberben eléggé mélypontra kerültem, és akkor pszichológushoz fordultam: a vele való közös munka nagy fejlődést hozott számomra, és azt hiszem, közben értettem meg, hogy nekem itt és most abba kell hagynom.

Valóban azt látjuk, hogy ez egy békés, harmonikus leköszönés.

Persze, mert én ezt elfogadtam már, tehát úgy mentem ki az olimpiára, hogy tudtam: ez lesz az utolsó úszásom. Nem az volt bennem, hogy kimegyek, és majd az eredmények függvényében meglátjuk, mi lesz. Tudtam azt, hogy ott, a kinti úszásaim közül bármelyik az utolsó úszás lehet.

Azt nyilatkoztad korábban, hogyha édesapád még élne, valószínű rábeszélt volna, hogy hamarabb hagyd abba a profi karriert. Miért gondolod így?

Mert látta volna rajtam már azt, hogy nem úgy ment az úszás, nem úgy mentek a versenyek, ahogy azt megszoktuk, és ahogy elvárható lett volna. Emiatt szerintem már előbb mondta volna, hogy ne erőlködjek ezen, hagyjam abba. Mégis úgy gondolom, hogy jól döntöttem, amikor a kritikus pillanatokban továbbmentem annak ellenére, hogy úgy éreztem: most már nem kell továbbmenni.

Fotó: Krisztics Barbara

Nagyon ritka egy sportolónál, hogy nem rágódik a múlton, hanem – kritikusan bár, de – csak arra fókuszál, hogy mi van előtte. Szerintem ennek köszönheted azt a rengeteg érmet, amit felsorolni is képtelenség. Kitől örökölted ezt a jó tulajdonságodat?

Ami a múltban volt, az már megtörtént, azon már nem tudok változtatni – szerintem nagyon fontos, hogy én ezt elfogadtam. Nem tudom, kitől örököltem ezt a tulajdonságomat, de mindig próbálok a jelenbe és a jövőbe tekinteni.

Harminchat éves vagy most, sokan ebben a korban kezdenek el egyáltalán azon gondolkodni, hogy valamit kezdjenek az életükkel, te viszont egy nagyon komoly profi úszókarriert zársz le és kezdesz új életet. Merre indulsz tovább?

Igen, most nekem is meg kell találnom a másik önmagamat, hogy mi lehetek az uszodán kívül. Egyelőre fogalmam sincs. Most próbálom élvezni ezt az edzés nélküli szabadságot, és menet közben esetleg ráérezni arra, hogy mi az, amit szeretnék csinálni, ami engem érdekel.

Teljes újrakezdés ez, hiszen nem is ismered az edzés nélküli életet.

Abszolúte nem, persze. Nekem a normális életet az uszoda és az edzések jelentették, most pedig meg kell tanulnom, hogyan működhetek ezek nélkül. Meg kell találnom azt az elfoglaltságot, ami majd a későbbiekben a hétköznapjaimat meghatározza, mert jó ez a szabadság most, de valamivel majd mégiscsak foglalkoznom kell.

Mi okoz neked a legnagyobb örömet? Mindig a horgászatot emlegetik veled kapcsolatban.

Persze, a horgászat is, de főleg a közös programok a feleségemmel. Végre van időm rá, úgyhogy próbálom bepótolni egy kicsit azt, amit eddig elhanyagoltam, meg kihagytam. Ami igazán nagy örömet okoz az az, hogy sikerült már egy olyan életet megteremtenünk, amiben nem kell aggódnunk a jövőnkért. Szerintem ez egy nagyon jó dolog, és emiatt nagyon hálás vagyok az úszásnak.

Fotó: Krisztics Barbara

Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen pazar karrier után beleállsz a sportszervezésbe, a sportéletbe, de te mégis azt mondtad, hogy eszed ágában sincs edzőként folytatni, sportszervezői karrierről pedig szó sem lehet. Miért?

Tényleg nem. Egyrészt nem akarok mindenáron az uszodában vagy a sport közelében maradni. Nem szeretnék csak azért a szövetségben dolgozni, hogy legyen valami munkám, hanem olyasmit szeretnék csinálni, amit tényleg élvezek, és úgy érzem, hogy hasznos. Másrészt úszóedzőnek lenni szerintem nagyobb megterhelést és több távollétet jelent, mint azt versenyzőként megéltem. Az edzői pályát pedig a gyermek korosztálytól kell kezdeni, bennem viszont nincs meg ehhez a kellő érzék és affinitás.

Miből gondolod, ha sosem edzettél még gyerekeket?

Úgy érzem, hogy én egy 10-15 fős kisgyerekcsoportot nem biztos, hogy úgy tudnék vezetni, ahogy az elvárható lenne. Például lehet, hogy nem lenne meg a hozzájuk szükséges türelmem. Az edzőm, Plagányi Zsolt mondta nekem, hogy úgy nem lehet senkiből a világ legjobb edzője, hogy rögtön a nagy csoportban kezd el edzősködni. Be kell járni a ranglétrát. Ha egy kisgyereket meg tudsz tanítani úszni, és ott ki tudod javítani a hibákat, megtanulod, hogy mikre kell figyelned, akkor onnan tudsz továbblépni. A legnagyobb kihívás mindig a kisgyerekeket megtanítani úszni.

Édesapád példája és a család támogatása mellett szerinted benned mi volt az a készség, képesség, ami ezekhez a rendkívüli eredményekhez vezetett?

Számomra a legfontosabb az úszás szeretete: én mindig imádtam edzésekre és versenyezni járni. Ez a képlet egyik fele, a másik pedig a kitartás. Tehát, hogy a legelején,

fiatalkoromban nem én voltam a legjobb, de mégis éreztem, hogy lehetek én a jobb, hogyha edzek rendesen, és így kitartottam.

És ezt a tulajdonságot szerintem édesanyámtól örököltem, mert ő a mai napig a zöldséges boltban dolgozik, és piacra jár éjszakánként, korán reggel felkel – tőle örököltem ezt a kitartást.

Szükséged is volt rá, hiszen néhány egészségügyi kihívással is meg kellett birkóznod.

Igen, de ezekre mind úgy tekintettem, hogy egy pillanatnyi megálljt parancsolnak, de attól még megy az élet tovább. Az asztmám például a mai napig megvan, egy enyhe gyógyszert szednem is kell ahhoz, hogy a tüdőműködésem a normál szintet elérje. Tehát, ha most csinálnának egy légzésfunkciót nekem, kiderülne, hogy az átlagember légzésfunkcióját sem érem el. Bizonyos paraméterekben jóval elmaradok az átlagtól.

Mi volt a legnehezebb ezen a pályán?

Minden reggel, háromnegyed ötkor fölkelni: szerintem annál nehezebb nincs. Az a legnagyobb vízválasztó, hogy ott az ember hogyan tudja kiszedni magát az ágyból.

Fotó: Krisztics Barbara

Melyek a legfontosabb „Cseh Laci-tanítások”, amelyeket a fiataloknak szánnál a profi sportolói pályafutásod tapasztalataiból?

Az első, hogy mindig úgy kell lemenni edzésre, hogy „én ezt szeretném csinálni”. Tehát kényszerből soha nem lehet edzeni. A másik nagyon fontos dolog a mentális felkészültség. Ha valamiben gyerekkoromtól kezdve, tehát az elejétől már lehetett volna erősödni és fejlődni, az a mentális felkészültség. Csak az utóbbi pár évben jöttem rá igazán, hogy erre óriási nagy szükségem volt. A felnőtt edzőmtől nem mindig azt a pozitív megerősítést kaptam, amire szükségem volt, az évek alatt pedig elhasználódtam nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Hiába értem el jó eredményeket, miközben versenyről versenyre megerőltető edzéseket csináltam, mentálisan elhasználódtam egy kicsit.

Nyilván nagyon nagy áldozatokkal jár egy ilyen élet. Máshogy tanultál, máshogy jártál iskolába, speciális időbeosztásban és terheléssel éltél. Nincs hiányérzeted? Nem érzed úgy, hogy valamiről lemaradtál?

Erre nem tudok egyértelmű választ adni. Nekem ez volt a normális. Persze, ma már nagyon sok mindennel kapcsolatban másképp gondolkodom. Tehát ma már azt vallom, hogy komolyan kell venni ugyan a sportot, de nem halál komolyan: igenis szabad egy kicsi lazaságot megengedni, mert lehet, hogy az lélektanilag sokkal többet jelenthet, mint befeszülve csinálni bármit is.

Ha nagyon sokáig foglalkozunk valamivel, az a tevékenység visszahat ránk. Téged hogy formált a versenypálya?

Úgy gondolom, hogy amit az úszással tanultam, azt a hétköznapokban is tudom kamatoztatni. Bizonyos dolgokban sokkal kitartóbb vagyok, mint az átlag. Például, ha van valami egésznapos elfoglaltságom, és tudom, hogy ezt muszáj megcsinálni, akkor addig megyek, amíg meg nem csinálom, és menet közben nem mondom azt, hogy elég, hanem tűröm tovább és csinálom. A hétköznapi életben is megvan bennem egyfajta maximalizmusra való törekvés, ami nem biztos, hogy jó, de így működöm.

Elég nagy csapat segítette a munkádat. Nem fog hiányozni ez a nyüzsgés?

2012 óta állt mögöttem egy profi csapat, akik teljesítménydiagnosztikával, szárazföldi edzésekkel segítettek, és ehhez mentális segítők is kapcsolódtak. Persze, hogy hiányzik a közös munka! Viszont az utóbbi időben már rengeteg energiámat elvitte a sok program: gyógytornára is kellett járnom, de a szárazföldi munkát is ugyanúgy meg kellett csinálni, úszni is kellett, mellette még a pszichológushoz is jártam – nagyon be voltak osztva a napjaim. Kicsit könnyebbség, hogy ezeket el tudom engedni most, bár gyógytornára majd még járnom kell.

Úgy képzelem, egy leköszönő sportoló feltétlenül egészségtudatosan él tovább, sőt: akár még jobban odafigyel az egészséges életmódra, mint korábban, amikor mások vigyáztak rá. Te hogy vagy ezzel?

Megpróbálok, igen. Jelenleg még ez nem sikerül, most még nagyon élvezem a szabadságot.

Fotó: Krisztics Barbara

Hányig aludtál ma?

Ma nem aludtam olyan sokáig, de kétségtelen, hogy most egy kicsit a lustábbik énem kerekedett felül, amit évekig elnyomtam magamban. Most a mozgásra is lustább vagyok, úgyhogy még egy pici idő kell ahhoz, hogy igazán rávegyem magam a napi szintű sportra, de tudom, hogy a szervezetemnek szüksége van rá.

Mennyi időre látsz előre?

Hát én a jövő hétig sem nagyon. Nem akarok nagyon előre tekinteni. Azt gondolom, már nem az álmodozásé a főszerep, hanem a megvalósításé, tehát ha valamit ma megbeszélünk, akkor azt holnap véghez is tudjuk vinni. Vagyis nem kell arra várni, hogy na, majd ha lemegy a verseny, na, majd ha vége az edzéseknek, akkor majd ráérek, hanem itt és most én ráérek, és bármit megbeszélünk, azt rövid időn belül meg is lehet valósítani. Nem érzem azt, hogy most nekem mindenáron muszáj valamit célzottan csinálni.

Úgy szoktak emlegetni, mint a valaha volt legjobb úszó, aki nem nyert olimpiai aranyat. Szerintem a közönségnek nem hiányzik. Neked ez hiányzik?

Most már egyáltalán nem hiányzik. Pár évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy persze, hiányzik, de ma már látom, hogy olimpiai bajnokként se kerültem volna magasabb pozícióba azon a képzeletbeli valamin. Talán így még nagyobb szeretettel vannak irántam az emberek, úgyhogy én nem érzem hiányát az olimpia aranynak.

Apai példát követtél. Te mennyire szeretnéd, hogy a leendő gyereketek is az úszósportban teljesedjen ki?

Nem gondolom, hogy ez létfontosságú lenne, hogy belőle is versenyúszó legyen. Ami nagyon fontos, és ahhoz ragaszkodom, hogy meg kell tanulnia úszni. Anélkül szerintem itt, Magyarországon nem lehet létezni, az úszás alapvető. A többit viszont majd őrá hagyom, hogy eldöntse, mit szeretne csinálni. Az én szüleim sem erőltették, hogy mindenáron úszni kell menni, én ezt szerettem és csináltam, nem kellett noszogatniuk, és én sem akarom ráerőltetni majd a gyerekre. Nem kell mindenkinek feltétlenül sportolóvá válnia, hanem meg kell találni azt, ami igazán érdekli. És kifejezetten nem kell a gyerekekre ráerőltetni a szülők vágyait.

Mi az, ami jelenleg számodra a legfontosabb?

A legfontosabb, hogy úgy élhessem az életemet, ahogy én jónak látom. Hogy ne legyenek olyan kötöttségek, amik miatt úgy érezhetném, nem a saját életemet élem.