Nők férfiszerepben az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc hadszínterein

Ebben az anyagban a honvédnők kifejezést Gulyás Adrienn történész kutató azzal a céllal használja az 1848-49-es forradalom hadszínterein szolgáló nők megnevezésére, hogy az eseményekben betöltött szerepük jelentőségét érzékeltesse, ugyanakkor fontos pontosítanunk, hogy ilyen titulus nem létezett a korabeli hadviselésben és katonai terminológiában. 

„Az én kutatásom fókuszába azok a nők kerültek, akik ténylegesen megfordultak a harctéren, vagy a harcokhoz kapcsolódva végezték munkájukat, legyen szó ápolónőkről, markotányosnőkről, adománygyűjtőkről, zászlóvarrókról, vagy akár hírszerzőkről” – mondja Gulyás Adrienn, aki elsősorban a honvédnők életpályáját kutatja. Tanulmányai során először a női szerepekkel szeretett volna foglalkozni, de miközben szakdolgozatát írta, egyre jobban felkeltették érdeklődését a honvédnők. „A családunkban ugyan nem voltak hivatásos katonák, de dédpapáig visszamenőleg mindenki teljesített katonai szolgálatot, sok sztorit hallottam a seregből, szinte már-már otthonos volt számomra ez a világ. Magukkal ragadtak ezek a regénybe illő történetek” – mondja Adrienn.

Szinte Gábor: Lebstück Mária sebesült szállítmányt vezet – Fotó: Gulyás Adrienn / Neogrády László Helytörténeti Gyűjtemény, Újpest 

Miért vágyhattak nők a seregbe?

A történész több olyan férjes asszonyt talált a feljegyzésekben, akik azért döntöttek a harctérre vonulás mellett, hogy mindenáron férjük mellett maradhassanak: „A motiváció az erős kötődés vagy a magánytól való félelem volt, hiszen ha férjük elesik, nem tudják magukat fenntartani. Ezért biztonságosabbnak tűnt számukra, hogyha vele mennek akár „a világ végére is”. Ez alól Lebstück Mária és a több forrásban említett Bányai Júlia is kivétel: „Bányai Júlia is a harctéren ismerte meg a későbbi férjét. Ekkoriban a női emancipáció még nem annyira nyer teret, inkább a francia forradalom jelszavai – egyenlőség, szabadság, testvériség gondolata – vitték ezeket a nőket a csatamezőre” – mondja a kutató.

Lebstück Mária már Bécsben is harcolt, még hajadonként, és későbbi férjét a szabadságharc során ismerte meg. „Én ezt az alakot az 1849-iki májusi napokban láttam, akkor még nyalka legény volt huszárdolmányban… mind annál, a mit költői fantázia kitalál, sokkal érdekesebb ennek a rendkívüli alaknak az igaz története.” Ezek a sorok Jókai Mór tollából születtek, és az éppen 200 éve született, regényes életű Lebstück Máriáról szólnak, aki Karl Lebstück néven harcolt a magyar seregben azon nők egyikeként, akik számos módon szolgálták hazájukat az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban.

Fotó: Gulyás Adrienn / Hadtörténeti Intézet és Múzeum

Lebstück Mária honvédnő történetében külön érdekesség, hogy gyökerei nem kötik Magyarországhoz. Zágrábban született, és német közegben nőtt fel. 18 évesen éppen Bécsben tartózkodott, amikor kitört a forradalom. Saját családjával – horvát nemzetisége ellenére – csatlakozott a magyarokhoz a bécsi forradalom leverése után. Számos csatában vett részt, többször megsebesült, sőt a háború ideje alatt ment férjhez, mégpedig a harctéren, női ruhában. Görgei kémként kezelte, halálra ítélték, azonban a tiszttársak kérésére Kossuth szabadon engedte. 

„A mi Károlyunk nő” – álruhában vívott harc a hazáért

A honvédnők többsége 1849 tavaszán csatlakozott a sereghez. Ekkor már kevésbé volt szigorú az egészségügyi ellenőrzés, így nem derült ki, hogy nem férfitestet rejt a katonai gúnya. Pfiffner Paulina például lefizette az orvosokat, hogy ne vizsgálják meg. Ha sérülést szenvedett, nem ment kórházba, mert ott nagy volt a lebukás veszélye. Amikor pedig Lebstück Mária nem tudta elkerülni a vizsgálatot, az orvos állítólag így szólt: „a mi Károlyunk nő.”

Mivel e nők férfiként jelentkeztek, férfiként is bántak velük a harctéren.

Nem kímélték őket. Lebstück Mária visszaemlékezésében le is ír egy morbid és ijesztő helyzetet. Mellette harcoló bajtársának konkrétan leszabták az arcát egy szablyával, ő pedig a kendőjével kötötte fel. Neki, magának a bécsi barrikádon gránát súrolta a fejét, a forradás nyoma megmaradt, de olyan volt, hogy szuronnyal szúrták át a kezét, Bányai Júlia lába pedig gránáttól sérült meg. 

Tudjuk-e vajon, hogy hány honvédnő harcolt hazájáért? A kérdés nem egyszerű, az adatok a kutatások tükrében újra és újra változnak. „Bonyolult kérdés, és mindig újra kell számolni. Jelenleg nagyjából 200 főről tudunk. Egy 1849 májusában Debrecenbe érkezett kérvényben például egy Kolozsváron szétoszlatott női alakulat nevében azt írják, hogy Ormai Norbert ezredes kérésére alakultak, és hogy nincs pénzük, segélyre lenne szükségük. Arról, hogy hogyan alakulhatott meg egyáltalán egy női alakulat, nincs forrás. Jókai mindössze annyit írt erről a naplójában, hogy egy lelkes hadnagyocska eldöntötte, hogy nőkből vadászalakulatot hoz létre, és azt is hozzátette, hogy ez mennyire vicces gondolat” – mondja Gulyás Adrienn. 

A forrásokból az is kiderül, hogy azokra, akik ezt a kőkemény életutat választották, a '48-as eseményeket követően többnyire nehéz élet várt.

A legtöbben nyomorban, szegénységben éltek. Amikor férjük elhunyt, felmentek Pestre, honvédsegélyért folyamodtak, vagy megpróbáltak bejutni az úgynevezett honvéd menházba, ami lényegében egy, a veteránoknak épült idősek otthona volt. Lebstück Mária élete rendkívül kalandosan alakult. A szabadságharc bukása után hat hónapig az aradi várban raboskodott, közben megszületett a fia, majd kiutasították Magyarországról, hazatért Zágrábba, ahol viszont ellenségként kezelték. Hányattatott sorsának tragikumát jelzi, hogy saját testvére ki akarta dobni az ablakon, gyermekével együtt, az utcán pedig kővel, sárral dobálták. Jellasics bán végül személyes védelméről biztosította. Miután első férje életfogytiglani börtönbüntetése miatt érvénytelenítették házasságukat, később újból férjhez ment, „hogy gyermekével otthona legyen”, választottja Pasche Gyula festőművész volt, akivel annak haláláig boldog házasságban élt. 

Lebstück Mária – Fotó: Gulyás Adrienn / Hadtörténeti Intézet és Múzeum 

A harcot nem csak fegyverekkel vívták

Gulyás Adrienn nemcsak a honvédnők történetével találkozott kutatásai során, hanem számos olyan női szereplővel is, akik más módon segítették a forradalmárok és harcosok ügyét. „Ez is rendkívül izgalmas téma. Voltak olyan debreceni és battonyai hölgyek, akik összefogtak, és zászlókat varrtak. A battonyaiak varrták állítólag az első felelős magyar minisztérium zászlaját, de az arisztokrata hölgyek zászlóanyaságot is vállaltak, segítettek a honvédek elszállásolásában, élelmezésében. Budaörsről vitték Buda ostroma alatt a tejet, a túrót, a süteményeket, vagy – amikor a honvédek felszabadították Losoncot – fehér ruhás, vörös szalagos nők fáklyás felvonulással köszöntötték őket, koszorút dobáltak az ablakból a győztesekre” – mondja a kutató.

Ezen felül a nők a „hírszerzésben” is komoly szerepet vállaltak, hiszen a katonák sokszor nem tudták, mi zajlik a többi fronton, ezekről az információkat édesanyjukkal, testvérükkel folytatott magánlevelezésekből értesültek.

Pulszky Terézia levelezésében írja, hogy egy parasztasszony szólt, tele van a város császári-királyi katonákkal, vegye le a gyerekről a honvéd atillát meg a csákót, de sokszor a honvédeket is figyelmeztették a falvak lakói. Ezt a fajta információ-átadást egyébként 1848 decemberéig folytathatták, akkor ugyanis hírzárlat lépett életbe. „S akkor még nem említettük az ápolásszervezőket és az ápolónőket. Kossuth Lajos testvérét, Kossuth Zsuzsannát 1849 áprilisában országos főápolónővé nevezték ki, lényegében a honvédápolás teljes logisztikáját rábízták. Sógornőjével, Meszlényi Teréziával betegápoló egyesületeket szerveznek: hozzájuk érkeztek be az igények, ezek alapján készítették a tépéseket, varrták a fehérneműt, ágyneműt, majd indították el a szállítmányokat a tábori kórházak felé. Az ápolónők azok közül kerültek ki, akik éreztek magukban elég erőt arra, hogy segítsenek, mert a férfiápolók már nem tudták ellátni a megnövekedett feladatokat. Ebben az időszakban ugyanis kolerajárvány is dúlt” – részletezi Gulyás Adrienn.

Beck Vilma – Fotó: Wikimendia Commons

A forradalom nőalakjainak felsorolása azonban még korántsem teljes, hiszen a '48-49-es eseményekben kémnők is jelentős szerepet játszottak. Közülük is az egyik legismertebb Beck Vilma, álnevén Wilhelmine Racidula. „Az ő szerepvállalása nem egészen tisztázott, a levéltári iratok alapján annyi biztos, hogy Kossuth Lajos kormányzó elnök felkérte a pénzügyminisztériumot, hogy egy küldetéshez utalványozzon neki 1000 pengőforintot, illetve 1500 pengőt kért egy bécsi küldetéshez, hírszerzési feladataikra. Ez bizonyítja, hogy kapcsolatban állt Kossuthtal, és ténylegesen kapott is tőle feladatokat: külföldön megvásárolt fegyverszállítmányok átvételében is részt vett” – mondja a kutató.

Ne hagyjuk ki a sorból a nép egyszerű gyermekeit, a markotányosnőket sem! Egy-egy visszaemlékezésben találunk róluk néhány sort. Ők vittek vizet és pálinkát a honvédeknek, és sokszor ők a harcok első halálos áldozatai. Volt, akit munkája közben talált ez az ágyúgolyó: „Találtunk egy izgalmas történetet, eszerint Gróf Bethlen Gergely lóra ültetett egy csapat markotányosnőt, hogy a sereg többnek tűnjön. Amikor megszólalt az ágyú, az egyik verzió szerint sikítva menekülnek, a másik verzió szerint pedig ott maradtak” – érzékelteti Gulyás Adrienn a források pontatlanságát.

Az aradi vértanúk kivégzése után az aradi özvegyek, többek között Batthyány Lajosné Zichy Antónia és Damjanich Jánosné Csernovics Emília honvédek és honvéd árvák segélyezésével foglalkoztak.

Álhonvédnők kétes dicsfénye

Akadnak olyan nők is, akiket az 1848-49-es forradalommal és szabadságharccal kapcsolatban az utókor tett honvédnővé, egy író vagy publicista tévedése nyomán, ami továbbgyűrűzik. Jó példa erre az erdélyi nemeslány, Szentpáli Janka története, Boczonádi Szabó Józsefhez ment feleségül, aki 6 évet ült börtönben. Janka két kötetben jelentette meg levélváltásaikat, de ő maga nem írta le, hogy honvédnő lett volna, sőt épp az ellenkezőjét írja: „Nem kívánom én, hogy a nő karddal kezében hadakozzék”. Jókai egy helyütt mégis úgy említi Szentpáli Jankát és Jagelló Apollóniát, mint hős honvédnőket. Érdekes módon a két név mindig együtt szerepel, eszerint ők a „fehér kezükkel fekete halált osztó amazonok”. 

Olyan nők is akadnak az álhősök sorában, akik tudatosan építettek maguk körül személyi kultuszt.

Ilyen volt Jagelló Apollónia, aki azt hazudta, hogy először a krakkói barrikádokon harcolt, aztán Bécsben, majd Magyarországon és hadnagyi rendfokozatig jutott, amiből semmi nem igaz. Komáromban kórházfelügyelőként dolgozott, majd Hamburgba, végül Amerikába került Újházy László kormánybiztos kíséretéhez csatlakozva. Amerikában lengyel magyar hősnőként adta el magát, ebből királyi módon megélt. Elhitték neki, imádták, egy-egy magyar delegáció érkezésekor mindig látni akarták: szinte második Jeanne d’Arc-ként tisztelték. Fiktív történeteire nincsenek kortárs tanuk. Szembe is került egy bajor tiszttel, aki írt egy leleplező cikket róla – többek között ebből is tudjuk, hogy valótlanságokat állított magáról. Ebből az újságcikkből per is lett 1850 elején. A történet érdekessége, hogy sok komáromi kapituláns kiállt mellette, és igazolta, hogy honvédnő volt azért, mert nagyon jó volt a társadalmi  beágyazottsága, és el tudta intézni, hogy a Törökországban raboskodó magyarok kijussanak Amerikába – ezért cserébe azt kérte, hogy azt állítsák, valóban katonanőként szolgált.

E néhány név kapcsán felsejlő történetekből is kiderül, hogy ebben a témában még bőven vannak mélységek, tehát Gulyás Adrienn számára akad még felderítendő. Minél többet tudunk a nők szabadságharcban betöltött szerepéről, annál pontosabb képet kapunk nemzeti múltunk egyik legfontosabb történelmi eseménysorozatáról.