Nevetni kell a nyomorúságban, avagy így lett a példaképem Lorelai Gilmore

Akármilyen egyszerű és a világmegváltástól távollévő is volt mindez, (újfent) kiderült: ha nem onnan nézed a dolgokat, ahol épp állsz, sokszor előrébb jutsz a megoldással, mintha a saját (megszokott) nézőpontodból közelítenél. Olyankor az ember önkéntelenül távolságot tart a problémától, kénytelen új szempontokat is figyelembe venni, ráadásul a legnagyobb bónusz, hogy az egész katyvasz, amiben élünk, nem tud nem vicces lenni.

Félreértés ne essék: én tudom, hogy élő ember ritkán beszél olyan tempóval, mint azok a lányok, és azzal is tisztában vagyok, hogy a párbeszédeik amúgy is sok szempontból nagyvonalúan mellőzik a realitást, de ez mind egyáltalán nem érdekel. Az érdekel, hogy szerethetők, bájosak és roppantmód szórakoztatóak.

A hangulat pedig igazi orvosság: rossz időkben a reményt adja, hogy így is lehet(ne) élni, tudva, hogy minden után, mindig van tovább.

A titkos Lorelai-identitás többször húzott ki a csávából, mint remélni lehetett. Tudtam nevetni olyankor, amikor bőven sírni lett volna okom, könnyede(bbe)n vettem balul sikerült találkozásokat, dolgoztam fel kudarcot és vettem tudomásul megváltoztathatatlan történéseket. Tisztában vagyok vele, hogy példaképnek az ember, ha nő, válassza Teréz anyát, Marie Curie-t vagy az édesanyját.

Az én mintám mégis egy filmbeli karakter, akinek megküzdési stratégiái közül sikerült adoptálni azokat, amik életben tartottak akkor, amikor nem nagyon volt kedvem sem megküzdeni, sem hülye kérdésekre válaszolni, sem mosolyogni. Átlendített ez sok borzasztó helyzeten, kihúzott nem egy csávából. Sokszor csináltam viccet olyanokból, amik egyébként jó eséllyel földre vittek volna.

 

Amikor a gyerekem beszélni kezdett, és kiderült, hogy elképesztő humora van, lélekben térdre estem a mindenség előtt, hogy köszi, köszi, és köszi. Sejtettem egyébként, hogy így lesz, mert már a hasamban is csak az árnyaltabb vicceken ficánkolt. De igazából megtapasztalni a nyelvi leleményeit: felbecsülhetetlen. Hálás vagyok, mert a kisgyerek anélkül, hogy tudta volna, mi a szándék, kiváló partner lett a titkos játékban: az igazi poénokat végül mindig ő ütötte le.

Nem tudom, ki mikor ért el a személyiségfejlődésében arra a pontra, amikor ráébred, hogy a kemény dolgokba sem szükségszerű belefeszülni. Hovatovább könnyedén is lehet venni az akadályokat. Én e területen egyáltalán nem voltam penge, finoman szólva is erős lemaradásokkal küzdöttem. Még az egyetemi felvételimet is úgy éltem meg, mint akit a vesztőhelyre visznek. Nos, nemhiába egyetem, ugye, hiszem és tudom, hogy valóban az életre nevel: a lényeget nagyjából akkoriban kezdtem el kapizsgálni.

Egy költözés (nyár végén kollégiumból albérletbe, második emeletről ötödikre, egy helyes kis Polski Fiattal) világított rá arra, hogy a stresszesnek kinéző szituációk nem feltétlenül azok. Ültem az anyósülésen, lábam között monitor, nyakszirtem mögött tojástartó, ölemben hatalmas doboz, és annyira nevettünk, hogy folytak a könnyeink. Oké, a tanulsághoz az is hozzátartozik, hogy mindig mindenhez a megfelelő embert kell választani, na de mégis, apró lépések visznek a lényeges felismerések felé, nemdebár?

Szóval akkor, azt hiszem, megízleltem valamit az élet igazi ízéből, amikor a tízemeletesben dobozokkal támasztottuk ki a liftet, hogy minél több dolgot be tudjunk pakolni, és az ott lakóknak (átmeneti) kényelmetlenséget okoztunk, akik ezt nem is hagyták szó nélkül. De bennünket ez nem viselt meg, udvariasan megköszöntük a türelmüket és kedvesen további szép napot kívántunk. Nagy mérföldkő volt ez életemben, olyasmi, ami korábban teljességgel elképzelhetetlen lett volna: hogy másoknak bármilyen apró kellemetlenséget okozzak, na, az volt kizárt.

Ha pár évvel korábban történik ez, teljesen biztos vagyok benne, hogy akár egyenként is felcipelem a dobozokat a lépcsőn. Akkor viszont muszáj volt megoldani valamit, és győzött a józan egoizmus meg a logikus érvelés; nehogy már ne így csináljuk, amikor ez a leggyorsabb út. 

Ma is gyakorlom, hogyan kell sikeresen alkalmazni a magamban csak lorelai-inak nevezett „technikát”, vagyis azt, miképpen ne gyarapítsam életemben a fölösleges szorongásokat. Akár meg kell oldani valami zűrt, akár balul üt ki valami más: megpróbálok viccet csinálni belőle, vagy egyszerűen csak odébb állok, és más szemével igyekszem nézni, mi történt. 

Mert az élet nem áll meg a vacak történésektől.

Sőt.

A vacakságokból lesznek az igazi történeteink.

Nyitókép: Genevieve / Flickr