A Körhintában (1956) feltűnő bájos arc és törékeny alkat örökre beleégett emlékezetünkbe. Az összes későbbi alakításában ezt az üde, tiszta tekintetet, az idő múlásával pedig a vonásaiban sűrűsödő bölcsességet látjuk viszont – miközben végig ott marad valami Pataki Mari derűjéből, szomorúságából és kitartásából. Édes Anna (1958) fájdalma és eltökéltsége, a Szerelem (1971) Lucájának szorongása és keménysége, majd később az Eszter hagyatékában (2008) Nunu bölcsessége és utolsóként az Aurora Borealis – Északi fény (2017) Pogány Máriájának egész életen át cipelt tragikus sorsa mind-mind egy tőről fakadnak. A huncut mosoly a szája szegletében, a nevető szarkalábak és a fürkésző tekintet mind jellegzetesen hozzátartozik a Törőcsik Mari-jelenséghez.
Csoda hát, hogy már első alakítása nyomán a legnagyobbak figyeltek fel rá? Olyanok, mint Jean Cocteau író vagy François Truffaut rendező, akik az 1956-os cannes-i filmfesztiválon látták a Körhintát. Nagy rendezőkkel és kiváló színésztársakkal dolgozhatott együtt egész pályája során: a korszak legnagyobb alkotásainak stáblistáját vezeti. Jancsó Miklós, Makk Károly, Szabó István, Mészáros Márta, de későbbi férje, Maár Gyula is rendezte, a Déryné, hol van? (1975) című filmet például kifejezetten neki írta – ezzel Törőcsik Mari 1976-ban el is nyerte Cannes-ban a legjobb női alakítás fődíját.
Gazdag életműve a lehető legszélesebb szerep-repertoárt öleli fel: karakterszerepekben, zenés játékokban, komikus és tragikus figurák alakításaiban egyaránt emlékezetes volt. Tehetségét számos hazai és nemzetközi díjjal, valamint állami kitüntetéssel ismerték el, ám a díjak hosszú soránál is sokkal értékesebb az a rengeteg mozdulat, gesztus, pillantás, ami alakításaiból beleégett emlékezetünkbe. Szerethető figurákat alakított, ahogy magánemberként is éppen az élet szerethető oldalába volt szerelmes.
A színpadi és filmes Törőcsik Mari civil kurázsijáról kevesebbet cikkeztek, pedig a ’70-es években, a vietnami háború után
úgy fogadott örökbe egy vietnámi kisfiút, hogy akkor még maga az örökbefogadás is „szamizdat-tettnek” számított Magyarországon.
„A színész csak abban a szerepkörben létezhet, amit lényegében önmagában hordoz. És annyit ér, amennyit a saját belső tartalma” – vallotta.
Erős egyéniségének forrását figyelme fő fókuszából, a szeretetből merítette: „csak akkor fognak szeretni, ha én magam is szeretni tudok” – mondta és ma már bizonyosan tudjuk, ez a szellemiség mindvégig meghatározta életét és pályáját. Szerelemmel „megfertőzött” karakterek bőrébe bújva nyerte el a magyar közönség tetszését.
Háromszor ment férjhez, a világra szóló szerelem Maár Gyula filmrendező oldalán találta meg, akivel 1972-től 2013-ig, a rendező haláláig voltak házasok. Neki köszönhetünk több dokumentumfilmet is, amelyből jobban megismerhettük Törőcsik Marit. Egy lányuk született, Teréz, akiről alig tudunk valamit, hiszen népszerű édesanyja mindig gondosan óvta magánéletét a kíváncsiskodóktól.
Törőcsik ugyanakkor a végletek és a legek embere: a legtöbbet díjazott színésznő, a legbefolyásosabb magyar művésznő, kemény dohányos, aki egyszeriben felhagy pusztító szenvedélyével, és ő az, akinek
kétszer kellett meghalnia, hogy egyszer távozzon.
2008-ban leállt a szíve, és az emberi lét partjairól jött vissza, csodával határos módon. Ezután még kilenc filmben és számos színpadi szerepben láthattuk 2020-ig, amikor 85 évesen hivatalosan is visszavonult a színháztól.
Természetességében örök derű, bölcsességében „életsűrítmény”, kalandos életútjában változatos kihívások és rengeteg olyan szerep, amit sosem ő kért, hanem mindig neki szántak. Az a fajta színészlegenda, akinek nem volt szüksége szerepálmokra ahhoz, hogy a dráma- és filmirodalom legfontosabb figuráinak bőrébe bújhasson.
Több mint három évtizeden át volt a Nemzeti Színház tagja, és szinkronszínészként is a legnagyobbak közé tartozott. A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, háromszoros Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló Művész, akinek arca, hangja és egyénisége a magyar színház- és filmművészet egyik védjegyévé vált.
Hiányozni fogsz mindannyiunknak, de velünk maradsz mindörökké a művészet körhintáján.
Nyitókép: Fortepan/Kotnyek Antal
Ajánljuk még:
Neves magyarok, akiktől idén búcsúzunk
Nem kellett tökéletesnek lennie ahhoz, hogy szeressük – Isten veled, Matthew Perry
Könyveivel a gyerekek egész sorának szívébe ültette el a természet szeretetének magvait – elhunyt Schmidt Egon
„Egy ismeretlen közösség gúnyolódott a képemen, amihez ráadásul semmi közük nem volt”
Sok művész oldalát követem, figyelem több grafikus, képzőművész munkásságát. Éppen ezért ért villámcsapásként, amikor nemrégiben egyikük oldalán megláttam egy olyan képet, amit én rajzoltam. Gúnyos emojik kíséretében posztolta az önarcképemet. Portré, írta a „művész”, és röhögő fejekkel hangsúlyozta, mennyire bénának tart.
