A Körhintában (1956) feltűnő bájos arc és törékeny alkat örökre beleégett emlékezetünkbe. Az összes későbbi alakításában ezt az üde, tiszta tekintetet, az idő múlásával pedig a vonásaiban sűrűsödő bölcsességet látjuk viszont – miközben végig ott marad valami Pataki Mari derűjéből, szomorúságából és kitartásából. Édes Anna (1958) fájdalma és eltökéltsége, a Szerelem (1971) Lucájának szorongása és keménysége, majd később az Eszter hagyatékában (2008) Nunu bölcsessége és utolsóként az Aurora Borealis – Északi fény (2017) Pogány Máriájának egész életen át cipelt tragikus sorsa mind-mind egy tőről fakadnak. A huncut mosoly a szája szegletében, a nevető szarkalábak és a fürkésző tekintet mind jellegzetesen hozzátartozik a Törőcsik Mari-jelenséghez.
Csoda hát, hogy már első alakítása nyomán a legnagyobbak figyeltek fel rá? Olyanok, mint Jean Cocteau író vagy François Truffaut rendező, akik az 1956-os cannes-i filmfesztiválon látták a Körhintát. Nagy rendezőkkel és kiváló színésztársakkal dolgozhatott együtt egész pályája során: a korszak legnagyobb alkotásainak stáblistáját vezeti. Jancsó Miklós, Makk Károly, Szabó István, Mészáros Márta, de későbbi férje, Maár Gyula is rendezte, a Déryné, hol van? (1975) című filmet például kifejezetten neki írta – ezzel Törőcsik Mari 1976-ban el is nyerte Cannes-ban a legjobb női alakítás fődíját.
Gazdag életműve a lehető legszélesebb szerep-repertoárt öleli fel: karakterszerepekben, zenés játékokban, komikus és tragikus figurák alakításaiban egyaránt emlékezetes volt. Tehetségét számos hazai és nemzetközi díjjal, valamint állami kitüntetéssel ismerték el, ám a díjak hosszú soránál is sokkal értékesebb az a rengeteg mozdulat, gesztus, pillantás, ami alakításaiból beleégett emlékezetünkbe. Szerethető figurákat alakított, ahogy magánemberként is éppen az élet szerethető oldalába volt szerelmes.
A színpadi és filmes Törőcsik Mari civil kurázsijáról kevesebbet cikkeztek, pedig a ’70-es években, a vietnami háború után
úgy fogadott örökbe egy vietnámi kisfiút, hogy akkor még maga az örökbefogadás is „szamizdat-tettnek” számított Magyarországon.
„A színész csak abban a szerepkörben létezhet, amit lényegében önmagában hordoz. És annyit ér, amennyit a saját belső tartalma” – vallotta.
Erős egyéniségének forrását figyelme fő fókuszából, a szeretetből merítette: „csak akkor fognak szeretni, ha én magam is szeretni tudok” – mondta és ma már bizonyosan tudjuk, ez a szellemiség mindvégig meghatározta életét és pályáját. Szerelemmel „megfertőzött” karakterek bőrébe bújva nyerte el a magyar közönség tetszését.
Háromszor ment férjhez, a világra szóló szerelem Maár Gyula filmrendező oldalán találta meg, akivel 1972-től 2013-ig, a rendező haláláig voltak házasok. Neki köszönhetünk több dokumentumfilmet is, amelyből jobban megismerhettük Törőcsik Marit. Egy lányuk született, Teréz, akiről alig tudunk valamit, hiszen népszerű édesanyja mindig gondosan óvta magánéletét a kíváncsiskodóktól.
Törőcsik ugyanakkor a végletek és a legek embere: a legtöbbet díjazott színésznő, a legbefolyásosabb magyar művésznő, kemény dohányos, aki egyszeriben felhagy pusztító szenvedélyével, és ő az, akinek
kétszer kellett meghalnia, hogy egyszer távozzon.
2008-ban leállt a szíve, és az emberi lét partjairól jött vissza, csodával határos módon. Ezután még kilenc filmben és számos színpadi szerepben láthattuk 2020-ig, amikor 85 évesen hivatalosan is visszavonult a színháztól.
Természetességében örök derű, bölcsességében „életsűrítmény”, kalandos életútjában változatos kihívások és rengeteg olyan szerep, amit sosem ő kért, hanem mindig neki szántak. Az a fajta színészlegenda, akinek nem volt szüksége szerepálmokra ahhoz, hogy a dráma- és filmirodalom legfontosabb figuráinak bőrébe bújhasson.
Több mint három évtizeden át volt a Nemzeti Színház tagja, és szinkronszínészként is a legnagyobbak közé tartozott. A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, háromszoros Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló Művész, akinek arca, hangja és egyénisége a magyar színház- és filmművészet egyik védjegyévé vált.
Hiányozni fogsz mindannyiunknak, de velünk maradsz mindörökké a művészet körhintáján.
Ajánljuk még:
Könyveivel a gyerekek egész sorának szívébe ültette el a természet szeretetének magvait – elhunyt Schmidt Egon
„Egy ismeretlen közösség gúnyolódott a képemen, amihez ráadásul semmi közük nem volt”
A fél világ ismerte, mi mégis elfelejtjük: Steinschneider Lilly portréja
