„Meg kell tanulni szeretni, hiszen az ember visszakapja érte a jutalmát”  – Törőcsik Marira emlékezünk

Hős

„Meg kell tanulni szeretni, hiszen az ember visszakapja érte a jutalmát” – Törőcsik Marira emlékezünk

Negyvenhárom díj nyolcvanöt év alatt, amiből hatvannégy év aktívan telt a pályán: ez annyi, mint átlagosan másfél évente egy elismerés. Szerették, szerettük, és bizton állíthatjuk, hogy ő is szeretett bennünket. Így válhatott igazi színészóriássá egy hálás közönség örömére. Törőcsik Mari mától az égi társulat örökös tagjaként folytatja pályáját.

A Körhintában (1956) feltűnő bájos arc és törékeny alkat örökre beleégett emlékezetünkbe. Az összes későbbi alakításában ezt az üde, tiszta tekintetet, az idő múlásával pedig a vonásaiban sűrűsödő bölcsességet látjuk viszont – miközben végig ott marad valami Pataki Mari derűjéből, szomorúságából és kitartásából. Édes Anna (1958) fájdalma és eltökéltsége, a Szerelem (1971) Lucájának szorongása és keménysége, majd később az Eszter hagyatékában (2008) Nunu bölcsessége és utolsóként az Aurora Borealis – Északi fény (2017) Pogány Máriájának egész életen át cipelt tragikus sorsa mind-mind egy tőről fakadnak. A huncut mosoly a szája szegletében, a nevető szarkalábak és a fürkésző tekintet mind jellegzetesen hozzátartozik a Törőcsik Mari-jelenséghez. 

 

Csoda hát, hogy már első alakítása nyomán a legnagyobbak figyeltek fel rá? Olyanok, mint Jean Cocteau író vagy François Truffaut rendező, akik az 1956-os cannes-i filmfesztiválon látták a Körhintát. Nagy rendezőkkel és kiváló színésztársakkal dolgozhatott együtt egész pályája során: a korszak legnagyobb alkotásainak stáblistáját vezeti. Jancsó Miklós, Makk Károly, Szabó István, Mészáros Márta, de későbbi férje, Maár Gyula is rendezte, a Déryné, hol van? (1975) című filmet például kifejezetten neki írta – ezzel Törőcsik Mari 1976-ban el is nyerte Cannes-ban a legjobb női alakítás fődíját.

Gazdag életműve a lehető legszélesebb szerep-repertoárt öleli fel: karakterszerepekben, zenés játékokban, komikus és tragikus figurák alakításaiban egyaránt emlékezetes volt. Tehetségét számos hazai és nemzetközi díjjal, valamint állami kitüntetéssel ismerték el, ám a díjak hosszú soránál is sokkal értékesebb az a rengeteg mozdulat, gesztus, pillantás, ami alakításaiból beleégett emlékezetünkbe. Szerethető figurákat alakított, ahogy magánemberként is éppen az élet szerethető oldalába volt szerelmes.

 
Törőcsik Mari A bunda című darabban – Forrás: Wikimedia.com
 

 A színpadi és filmes Törőcsik Mari civil kurázsijáról kevesebbet cikkeztek, pedig a ’70-es években, a vietnami háború után

úgy fogadott örökbe egy vietnámi kisfiút, hogy akkor még maga az örökbefogadás is „szamizdat-tettnek” számított Magyarországon.

„A színész csak abban a szerepkörben létezhet, amit lényegében önmagában hordoz. És annyit ér, amennyit a saját belső tartalma” – vallotta.

Erős egyéniségének forrását figyelme fő fókuszából, a szeretetből merítette: „csak akkor fognak szeretni, ha én magam is szeretni tudok” – mondta és ma már bizonyosan tudjuk, ez a szellemiség mindvégig meghatározta életét és pályáját. Szerelemmel „megfertőzött” karakterek bőrébe bújva nyerte el a magyar közönség tetszését.

Háromszor ment férjhez, a világra szóló szerelem Maár Gyula filmrendező oldalán találta meg, akivel 1972-től 2013-ig, a rendező haláláig voltak házasok. Neki köszönhetünk több dokumentumfilmet is, amelyből jobban megismerhettük Törőcsik Marit. Egy lányuk született, Teréz, akiről alig tudunk valamit, hiszen népszerű édesanyja mindig gondosan óvta magánéletét a kíváncsiskodóktól.

Törőcsik ugyanakkor a végletek és a legek embere: a legtöbbet díjazott színésznő, a legbefolyásosabb magyar művésznő, kemény dohányos, aki egyszeriben felhagy pusztító szenvedélyével, és ő az, akinek

kétszer kellett meghalnia, hogy egyszer távozzon.

2008-ban leállt a szíve, és az emberi lét partjairól jött vissza, csodával határos módon. Ezután még kilenc filmben és számos színpadi szerepben láthattuk 2020-ig, amikor 85 évesen hivatalosan is visszavonult a színháztól.

Természetességében örök derű, bölcsességében „életsűrítmény”, kalandos életútjában változatos kihívások és rengeteg olyan szerep, amit sosem ő kért, hanem mindig neki szántak. Az a fajta színészlegenda, akinek nem volt szüksége szerepálmokra ahhoz, hogy a dráma- és filmirodalom legfontosabb figuráinak bőrébe bújhasson.

Több mint három évtizeden át volt a Nemzeti Színház tagja, és szinkronszínészként is a legnagyobbak közé tartozott. A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, háromszoros Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló Művész, akinek arca, hangja és egyénisége a magyar színház- és filmművészet egyik védjegyévé vált.

Hiányozni fogsz mindannyiunknak, de velünk maradsz mindörökké a művészet körhintáján.

Ajánljuk még:

„Gyémántgomb vagy egy lódenkabáton” – interjú Uhrik Teodórával

Maga a megtestesült elegancia, még úgy is, hogy mindenkor energikus, pörög. Közel 80 éves, nyugodtan ülhetne a babérjain, mégsem teszi. Uhrik Teodóra Kossuth- és Liszt-díjas, Érdemes Művész, táncművész, koreográfus, egyetemi tanár, a Pécsi Balett alapítója, a Halhatatlanok Társulatának tagja. Több mint hat évtizede van a pályán, mára nemcsak táncosként ismerjük: könyvet írt, rendezett, színészkedett, sőt még jelmezeket is tervezett. A szakma minden részét kipróbálta, és azt mondja, készen áll mindarra, ami még rá vár. Mostanában is számos projektre csábul el, szerepel a 30Y klipjében, divatfotózásra megy a Vogue magazinhoz, aktív szerepet vállal a Varrj maszkot kampányban. Mondanom sem kell: alig ért rá az interjúra.