Másfél évszázad után is ad nekünk – levél Heltai Jenőnek

Kedves Jenő!

Tán szólíthatom imígyen, de a tegezést mellőzném, hiszen nem vagyunk egy korosztály, ráadásul amikor ön alkotott, a tegezés még ritka volt, különösen levelezésben. 1895-ben az a tizennégy éves kisfiú, akinek publikálták a verseit biztosan nem gondolta, hogy 2023-ban egy versírással szintén kacérkodó újságíró nemhogy levelet ír neki levelet, de egyenest az interneten teszi ezt! Hol volt még ez akkor!

Nagy naivan sokáig azt gondoltam, az ön napjaiban még volt idő mindenre, és nem siettek sehová, de éppen az ön sorsa világít rá: sohasem volt értelme vesztegetni az időt. Ön is feleslegesnek érezte befejezni a jogi tanulmányokat, mert tudta jól, hogy nem olyan életre vágyik, elment hát újságírónak. Bátor lépés volt feladni egy ígéretesnek tűnő jogi karriert a bizonytalan újságírásért – feltételezem, hogy akkoriban sem volt feltétlenül könnyű elhelyezkedni ebben a szakmában. Azt hiszem, kell hozzá, hogy az ember higgyen magában. Önnek talán könnyebben ment ez amiatt, hogy folyamatosan megjelentek a versei, és regényeken, illetve színdarabokon is dolgozhatott?

A messzi jövőből nézve úgy vélem, a katonaság derékba törhette volna a karrierjét, de nagy szerencséje volt: tartalékos hadnagy lett, így jutott el Bécsbe, Londonba, Párizsba, Berlinbe, de még Isztambulba is. Volt honnan meríteni a regényekhez!

Megváltoztatta az életét, hogy világot láthatott, úgy tudom, nem is tagadja, hogy

Párizs volt a napsütés, mely által kivirágoztatta írói ambícióit.

Életfelfogást jelentett önnek a város, általa tudta meglátni önnön kicsinységünket. Mégis hazajött, s csak távolról nézte az elérhetetlent. Színházakban dolgozott, és 1914-re már dramaturg-igazgató lett. Ha jól tudom ekkor változtatta meg a vezetéknevét Herzlről Heltaira. Fáj belegondolni, hány elveszett, jelentéktelennek tűnő írás akadhat még egy-egy ládában rajta a Herzl Eugen névvel! De gondolná, hogy a Vígszínház még ma is olyan szép, mint 1900-ban, amikor titkárként helyezkedett el? S azt, hogy színházak még mindig játsszák A néma leventét? 

Úgy sajnálnom, hogy nem készíthetek önnel interjút! Minden vágyam volna – bár bizonyára meg lennék szeppenve. Nem is értem, miért, hiszen kedves ember hírében állt: állítólag még az ellenfelei is szerették. Én jobb híján versei és írásai alapján barátkozom önnel, de mondhatom: mélyérzésű embert ismertem meg. Bár Rejtő Jenőt emlegetik, úgy, mint az abszurd és nyelvi humor zsenijét, számomra az ön művei ugyanazon a polcon vannak, mint „a Rejtők” – nem csak a könyvtáramban.

A történelem megtépázta önt és a családját, de mindennek ellenére kitartott. Talán éppen a humora segítette át a nehéz időszakokon? Legyen szó versekről vagy egyéb művekről, a humor mintha mindenütt jelen lenne, ahol ön ott van. Úgy sejtem, jól látta és jól láttatta a mindennapi problémákat, de ahelyett, hogy kesergett volna miattuk, legyintett egyet, és nevetett rajtuk, rajtunk.

Már-már megszámlálhatatlan mennyiségű verse született, de egyikben sem hazudtolta meg önmagát: játékos és humorral fűszerezett lírája az emberi érzések szinte minden aspektusát bemutatják. Legyen szó vágyakról, életről, halálról, szerelemről, csókról, otthonról vagy akár egy titokzatos szomszédról, mindig megtalálta az éppen tökéletes szavakat, ráadásul rímbe szedte őket.

És ami a formánál is fontosabb: a versei témái, tartalma mai napig aktuális. Amit ön csinált, 2023-ban is hat, ma is fontos, mert éljünk bármilyen évtizedben, bármilyen országban, ugyanúgy érzünk, ahogy ön érzett! Ugyanúgy szeretünk, félünk, vágyódunk és halunk. Persze mit is magyarázok, ön ezt mind tudta és érezte, sokunknál sokkal jobban. És ez bizony korántsem Krajcáros Igazság!

Őszinte híve, 

Karsa Tímea