Hajdúsági fiúból David Attenborough kollégája: portrénk Szentpéteri Józsefről

Hős

Hajdúsági fiúból David Attenborough kollégája: portrénk Szentpéteri Józsefről

A Hajdú-Bihar megyei Tedejen, a falu legszélső házában, a természet közelségében nőtt fel. Gerald Durrell nyomdokain járt, már kisgyerekkorában beszippantotta a természet, középiskolásként  magával ragadta a természetfotózás, a National Geographic-ban jelentek meg képei, David Attenborough-val a tiszavirágzásról forgatott. Már egészen fiatalon címzetes egyetemi tanár lett, aztán a biológiától nem elszakadva új utakra lépett. Ma a kommunikációban találja meg a sikereit, a nyilvánosság előtti beszédre tanítja hallgatóit. Szentpéteri L. Józseffel, vagy ahogy nemzetközi színtéren ismerik, Joe Petersburgerrel beszélgettünk.

Abban egyeztünk meg, hogy este vesszük fel a beszélgetést, miután letette a lányait aludni. Az apuka azt mondja, az estimese és a ringatás szertartás náluk. Amióta megvan a három gyerek, ügyel rá, hogy minél többet legyen otthon. „Eredeti szakmám szerint viselkedésbiológus vagyok, és vallom, hogy a fizikai kontaktusnak óriási jelentősége van a szülő és a gyermek között. De gondoljunk az 5 szeretetnyelvre, ott is komoly szerepet kap az érintés.”

Józseffel azonban elsődlegesen nem az apai szerepekről; inkább a National Geographic-nál és azon kívül befutott fotós karrierjéről, a David Attenborough-val végzett közös munkájáról, biológiáról, tanításról és a jó motivációról beszélgettünk.

 
Joe Petersburger

A biológus, egyetemi tanár, természetfotós hosszú és kalandos utat járt be. Az erdő mellett nőtt fel, rengeteget kirándult, felfedezte a természet szépségeit. Falta a természetről szóló könyveket, köztük Gerald Durrell örökbecsű darabjait, és egy 56-ban Amerikába szakadt rokon révén a National Geographic magazint, ami ablakot nyitott a világra. Nem csoda, hogy biológushallgató lett. Közben terepen és kutatásban is fotózott. Majd a véletlen – a sors? – Amerikába sodorta egy váratlan ösztöndíjjal. És ha már ott járt, „beugrott” a National Geographic szerkesztőségébe.

„Két hónap alatt bejutottam a vezető szerkesztőhöz, aki azt mondta, technikailag és kompozícióban rendben vannak a képeim, de vizuális történetmesélésben sehol nem járok. A későbbi mentorom, John Echave felírt egy papírfecnire néhány nevet, hogy melyik fotósok munkáit tanulmányozzam, hogy ezáltal rájöjjek a módszertanra. Michael Nichols, Chris Jones, Mark Moffett már akkor legendák voltak. Fél éven keresztül, amikor nem az egyetemi éttermekben dolgoztam vagy a könyvtárat bújtam, azt néztem, milyen perspektívát használnak, és hogy az egyik képből hogyan következik a másik. A National Geographic ugyanis valójában nem fotósmagazin, hanem a vizuális történetmesélés csúcsa. Jelenleg is mindössze 170 aktív fotós van a világon, aki ezt a szintet  tudja hozni, merthogy fejben tudod, mit akarsz, de a terepen csíp a szúnyog, sodorja a csónakot a víz. Hazajöttem, megcsináltam a tiszavirágzásról szóló fotósorozatot, maga a téma is kuriózum volt, hiszen másutt nincs ilyen. Aztán visszatértem Washingtonba, hogy bemutassam a képeket. A NatGeonál az volt a szokás, hogy a kivonatot feltették egy falra – ez az úgynevezett „faljárás”,  végigvezettem a főszerkesztőt és a bizottságot a sztorin, utána a „majdnem bekerült” képeket levetítették, ott el kellett adni a sztorit. A mentorom, amikor meglátta a fotóimat, azt mondta: „this is a fucking good job”.

Második legfiatalabbként publikáltam, a bálványaim onnantól kezdve partnerként, kollégaként kezeltek.”

Azóta több tízmillióan olvashatták József tudományos ismeretterjesztő cikkeit a National Geographic Magazin nemzetközi kiadásaiban. A világ legrangosabb fotópályázatain számos díjat nyert. És ha mindez nem lenne elég, jött David Attenborough. 

„Épp az egyetemi laborban pipettáztam, meg kell mondanom, nagyon utáltam. Egyszer csak megszólalt a telefon, Mike Salisbury volt a vonalban, David Attenborough producere. Látták a tiszavirágzásról szóló cikkemet, és szeretnének egy epizódot szentelni ennek a témának az új sorozatában. Attenborough volt az egyik természettudós, aki miatt erre a pályára léptem, semmi pénzért nem mondtam volna nemet.

25 évesen együtt dolgozni az akkor 76 éves hihetetlenül alázatos és profi tudóssal olyan volt, mint egy elcsépelt hollywoodi film sztorija. Két hetet töltöttünk a stábbal, ebből Attenborough egy hetet, három forgatócsoportja dolgozott a világ különböző pontjain párhuzamosan, tőlünk Svájcba ment. Az 5 fős stábot két operatőr, egy hangmérnök, egy producer és egy menedzser alkotta, ő felelt azért, hogy a dolgok gördülékenyen menjenek. Magyar részről mindenért én feleltem, a szállástól és csónaktól elkezdve egészen a szakmai részig, annyi dolgom volt, hogy nem volt időm izgulni. Aztán megérkezett a kedves, közvetlen „nagypapa”, semmi sztárallűr; pakolta a húszkilós bőröndöket, kikötötte a csónakot, megkóstolta a számára ismeretlen, új ételeket, minden újdonságra nyitott volt. Időt szánt arra, hogy összeismerkedjünk. Igazi nagy mesélő, csak ültünk és hallgattuk. Azért azt tudni kell, hogy az angol királynő mellett ő a legismertebb angol közszereplő. A munkát nehezítette, hogy a tiszavirágzást nem lehet időzíteni, és éppen abban az évben a folyamatos esőzések miatt nem a szokásos időszakban volt a rajzás a Tiszán, ezért a Körösre kellett mennünk. Késélen táncoltunk, mert már csak egyetlen napunk maradt, amikor végre jöttek a kérészek, de az utolsó pillanatban minden tökéletesen sikerült. Erre a tökéletes pillanatra azonban két hetet vártunk, ezalatt Attenborough folyamatosan gyakorolta a mindössze néhány perces szövegét. Ott ültem a csónakban, irányban tartottam, amíg a felvétel zajlott, az első próbálkozás sikerült, ezt aztán több százmillió ember látta világszerte.”

A természetfotózás mellett József másik nagy szerelme az oktatás. Jelenleg előadástechnikát, retorikát tanít magyar és külföldi hallgatóknak a Pécsi Tudományegyetemen. A kurzust azért indította, mert számos tehetséges emberrel találkozott korábban, ám sokak tehetsége bukott meg azon, hogy nem tudták jól előadni. A számonkérések is egyre inkább írásbeliek, egyre kevesebb a lehetőség a szóbeli megnyilvánulásra. „Már a 9. évet kezdtük, egyre többen jönnek és a diákok visszajelzése alapján több irányban dolgozunk. A klasszikus retorika mellett foglalkozunk a vizualitással, ennek keretében a PPT előadással, hiszen rengetegen használják ezt a közismert prezentációs eszközt. Sokan teleírják szöveggel, amit felolvasnak, ez pedig nem előadás, hanem időrablás és szellemi bűncselekmény a közönséggel szemben. Ebben szigorú vagyok. Foglalkozunk még vizsgahelyzetekkel, állásinterjúval, motivációs levél írásával és profi önéletrajz készítésével, a különböző személyiségtípusok felismerésével.”

A diákok nagyon nyitottak arra, amit mond, hiszen amikor egy állásinterjúról beszél, első kézből tudja elmondani, hogy még a National Geographicnál is megkérdezik, miért akar valaki nekik dolgozni, mi a motivációja. Ő pedig elmeséli, ezáltal jóval hitelesebbé válik a 64 országból érkezett hallgatók szemében, és persze ő is folyamatosan tanul a különböző kultúrákból érkezett tanítványok sztorijaiból.

A hétköznapokban oktat, fotóz, gyermekeket nevel, azt mondja, ő is csak egy átlagember, az átlagosnál több tapasztalattal. És pontosan ez az, amit át tud adni a hallgatóknak: hogy egy kis odafigyeléssel bármilyen célt el lehet érni, ha valaki elég motivált, kitartó és szorgalmas.

Ajánljuk még: