„Elkísérhetlek? Jó, elkísérhetsz” – Búcsú a mesés Csukás Istvántól

Hős

„Elkísérhetlek? Jó, elkísérhetsz” – Búcsú a mesés Csukás Istvántól

Elment a Nagy Mesélő, az ország örökké huncut tekintetű nagypapája. „Elkísérhetlek? Jó, elkísérhetsz.” 

Szóval volt az a pirospozsgás, nagybajuszú bácsi, aki mindig mosolygott. Akinek elhittem, bármit is mesélt. Nekem pedig van egy kisfiam, aki egy egészen más világban nő fel, aki teljesen más meséket hallgat és néz. Ezeknek a meséknek nincs lelkük, nincs meg bennük az a mindent átható szeretet, ami Csukás István történeteit jellemezte. Neki külön kell majd mesélni erről, és épp itt az ideje, hogy megismerkedjen ezzel a csodával.

Csukás István mesevilágában mindenkinek igazi karaktere van, mindenki szeretni való,

a hibáival együtt is. Süsünek sárkány létére egy feje van, A nagy ho-ho-horgász nem nagyon ért a halakhoz, Pom Pom pedig… ő mi is egyáltalán? Kifordított bundakesztyű? Papucs orrán pamutbojt? Hát annak meg mi értelme? Az, hogy egyszer ilyen, egyszer olyan.

Hiszen a pirospozsgás, nagybajuszú bácsi sok kitüntetés gazdája volt: kapott Kossuth-díjat, a Nemzet Művésze volt, de ezek a visszajelzések eltörpülnek a mellett, hogy egy egész ország tudja, ki az a madár, aki szereti a kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét…

A könnyed felszín persze mindig komoly dolgokat rejtett.

Hűség, barátság, kitartás: olyan alapértékek, amikről a szülők naphosszat papolhatnának, mégsem tudnák olyan magától értetődően előadni, mint Csukás István figurái.

Ők velünk éltek, velünk (nem) nőttek fel, nemzedékek alapműveltségének részét képezték. Mirr-Murr, Oriza-Triznyák és a többiek még most is üzennek kicsiknek s nagyoknak. Szállóigék egész sorával és tökéletes mesehősnevekkel: aki egyszer olvasott vagy hallott Festéktüsszentő Hapci Benőről, biztosan mindig emlékezni fog rá, és a Bagaméri nevet sem lehet úgy kimondani, hogy ne tegyük hozzá azonnal azt a bizonyos rímelő sort.

Le lehet írni erről a mesemondó bácsiról, hogy született ekkor és ekkor, elvégezte ezt meg ezt az iskolát, a másikat pedig inkább félbehagyta, egy darabig úgy volt, hogy zenész lesz... De ugyan melyik gyerek kíváncsi erre? Nem fontosabb-e, hogy tudják: mindig lesz, aki elkísérje őket? Hogy a mesében nem kell tökéletesnek lenni, mert ha kedves és ártatlan vagy, akkor is minden rendben lesz?

Csukás István mindent tudott erről a műfajról, csinálta, művelte, élte – és közben, saját bevallása szerint, „csak a derű óráit számolta”.

Van ez a mondás, hogy „Andersen meghalt, mese nincs.” Régi ember: festmények, szobrok őrzik a fizimiskáját, a meséit pedig könyvek és mozgóképek. De ez a pirospozsgás, nagybajuszú bácsi, ő a minap még itt mosolygott, minden kicsire és nagyra.

Ezt ki írja meg? Valahogy úgy kéne kezdeni, hogy: „Csukás István meghalt, mese mindig lesz – és a meséiben ő is tovább él.”

(Nyitókép: MTI/Mohai Balázs)

Ajánljuk még:

 
X
Már követem az oldalt