„Egyetlen életért is küzdöttünk akár 16 órán át” – Interjú a HUNOR Mentőszervezet parancsnokával a török eseményekről

Mit tehet egy adott állam, hogy megvédje egy földrengéstől a lakosait? És az állampolgárok mit tehetnek, ha már mozog a föld? Van olyan általános rendező elv, ami alapján nagyobb a túlélés esélye?

A hatóság úgy tud felkészülni, hogy szigorú előírásokat fogalmaz meg az építés, létesítés szempontjából, és fönntart egy katasztrófavédelmi rendszert. A lakosság pedig úgy, hogy betartja a hatóságok utasításait. Általános tanácsot adni nem lehet. Törökországban rengeteg földmozgás van, és úgy láttam, a törökök az életük részeként reagáltak a hatósági utasításokra, tudták, mi ilyenkor a cselekvési sorrend. A Reneszánsz Rezidencia nevű lakópark esetében, ahol a HUNOR a mentési tevékenységet végezte, mégis megpróbáltak az autóikkal kiállni a mélygarázsból, pedig lehetetlen volt, olyan káosz és pánik alakult ki. Alapvetően egy épület összeomlásakor a túlélés esélye is nagyobb lenne a mélylétesítményekben, de ez esetben összeomlottak még a mélygarázs szintjei, a liftházak, lépcsőházak is, ahol pedig a biztonságos menekülés elvileg megoldható lenne.

Az épület csak úgy kidőlt a földből, mint egy fa. Ezt a fajta instabilitást a mentés során is figyelembe kellett venni, hiszen egy utórengéstől szerkezetileg tovább gyengült volna, hiába volt egyben valamilyen szinten, bármikor összeomolhatott.

Ezért volt a mentés kockázatos. Nyilván mérnöki szempontból is elemzésre szorul, miért omlottak össze ezek a modern épületek, amelyek korszerűségük okán hamis biztonságérzetet nyújtottak lakóiknak, miközben régebbi építésű toronyházak talpon maradtak. De nem lehet tudni, mi volt a hiba és nem lehet ítélkezni: a független, nemzetközi szakértőknek lesz szerepe abban, hogy feltárják, mi történt pontosan, mert abból mindenki tanulhat a világon. A történelem számtalanszor megmutatta már, hogy szörnyű események mentén vált biztonságosabbá a világ. Törökországban most egy fél Magyarországnyi terület romosodott el, ami mindenre kihatott. Nem volt villany, úthálózat, telefonhálózat, ezért az állam a létfontosságú rendszerelemek újraindítására összpontosított. Ha nincs tiszta ivóvíz, járvány alakul ki, ha nincs áram, nem működnek a mobilhálózatok átjátszó állomásai, az üzemanyagtöltő állomások vagy az úthálózat, a segélyek nem tudnak eljutni a helyszínre. Ilyen körülmények között óriási teljesítmény volt, hogy a török hatóság képes volt mozgósítani a nemzeti erőforrásait, és például a mentéshez szükséges nehézgépeket, darukat, markolókat el tudta juttatni a mentőcsapatokhoz. Az események értékelésére és következtetések levonására később kerül sor.

Mi járt a fejében, amikor a repülőn ültek és a katasztrófa helyszínére tartottak?

A következő lépés. Tudtam, hogy egyelőre hiába a tenni akarás, meg kell várnunk a török hatóságok utasításait, hogy konkrétan milyen feladatot jelölnek ki számunkra.

Az idő ilyenkor nagyon lelassul, és míg a hazaiak várják az eredményeket, addig mi több órás eseménysor részesei vagyunk, mielőtt érdemben bármit tehetnénk.

Ki kell pakolni a repülőgépből, regisztrálni és beléptetni az országba a mentőcsapatot, tárgyalni a hatóságokkal, kijutni a repülőtérről, szállítóeszközt szerezni, eljutni a helyszínre, közben biztosítani az élelmezést, számolni az időeltolódással, és pihenésre kényszeríteni az állományt, de elkezdeni a művelet összeállítását is. Törökországban még a nap is másként ment le, hirtelen sötétedett, azonnal rettentő, zord hideg lett, a komfortzónát magunk mögött hagytuk, és tudtuk jól, hogy egy ilyen küldetés mi mindent jelent. Egy csapat vagyunk, magunkra utalva.

Amikor végül a helyszínre érkeztek, mi fogadta önöket? Hogyan zajlott a mentés?

Egy sűrűn lakott, egykor forgalmas város, ahol mintha hóesés utáni csönd nyugodott volna a tájon. Moraj, mégis egyfajta síri csönd. Az a halk munka volt ez, ahogy a helyiek csatárláncban álltak a romok tetején, és próbáltak valamit tenni, csupasz kézzel pakoltak le. Mindezt véghezvinni a hatalmas betonépületek, szerkezetek között, szinte reménytelen elgondolás.

Más nemzetközi csapatok el is küldték a helyieket a rom tetejéről, mi megengedtük, hogy maradjanak, ők is odaférnek.

Nagyon jól tudtuk, hogy csak hangokat fognak hallani, ők maguk nem tudják a mentést végrehajtani, de így elmondhatják, ők is mindent megtettek: ez segít nekik túlélni a fájdalmat, tompítani a tehetetlenség összehasonlíthatatlan érzését. Együtt viszont nyilván nem mentettünk, hiszen nem akartuk, hogy ők is bajba kerüljenek. A török hatóság a Reneszánsz Rezidencia már említett, három blokkból álló épületét bízta ránk, blokkonként 12 emelettel. Összesen ezer fő eltűnéséről kaptunk információt. Ebből később tizenhetet tudtunk megmenteni. A többit nagyon egyszerűen le lehet írni: odaérkeztünk, és

hat napon át le sem mentünk a romról. Mivel éjjel-nappal a romok és a szerkezetek között voltunk, a helyiek mindig megtalálhattak bennünket.

Bármit kértek, segítettünk, szerszámot adtunk, a műveletirányításunk kvázi információs pontként működött, ahol feltölthették a mobiltelefonjaikat, hogy kommunikálni tudjanak a családjaikkal, tartani a kapcsolatot a romok alatt lévőkkel.

Jöttek és mutatták a romok mélyén lévőktől érkezett SMS-eket, vagy elmondták, hol hallottak hangokat. Persze mentünk és megnéztük. Ez a lakossági keresés folyamatosan működött.

Akkor, abban a helyzetben így tudtuk kezelni a közösségi hangulatot, és a küldetést sem lehetett volna maradéktalanul teljesíteni, ha a helyiek nem érzik, hogy értjük a problémáikat, és együtt vagyunk velük. Ez a mentés mellett a segítségnyújtás egy másik formája, mert pszichésen tulajdonképpen nem segített nekik senki. A vallási vezetők nem voltak ott, a helyi hatóságoknak egyszerűen nem volt lehetősége, hogy a rendvédelmen kívül mással is foglalkozzanak, senki nem volt kíváncsi az ő problémájukra. Az orvosaink a járóbetegeket is ellátták, vagy éppen enni adtunk azoknak, akik kértek, akkor is, ha a mi készleteink már fogytán voltak. Tudtuk, nemcsak mentési feladatokat végzünk,

de egyúttal diplomáciai küldetést hajtunk végre, és a tetteinknek üzenetértéke van.

Mindennek a híre pedig gyorsan elterjedt az egész városban, de megkockáztatom, országosan is. Hogy a magyarok igenis mindent megtesznek a földrengés áldozataiért, ténylegesen végzik azt, amiért jöttek.

Hogy képzeljük el a mentést?

A mentési képességhez számos összetevő szükséges, úgymint tudás, problémamegoldó készség, csapatmunka, bátorság és küldetéstudat, amivel a kutató-mentő a feladatát végrehajtja, rengeteg eszköz, de mindenekelőtt sok év munkája, a részfolyamatok, mint

a betondarabolás, betonemelés, a kötéltechnikai eszközök használatának vagy a romterületen való kutatásnak a folyamatos gyakorlása.

Műszaki megoldások és felszereltség függvénye, hogy a sérültre rányomódott betontömböt miként távolítjuk el, de összességében a mentés olyan, mint egy kirakós játék, egyre beljebb és beljebb jutunk a rom gyomrába, miközben a kirakókat egyesével szedegetjük.

Mi a helyzet a kutyás kereséssel? Mennyire fontos ez a klasszikus kutatási módszer a technológiai fejlettség korában?

Még nem láttam olyan robotkutyát vagy eszközt, ami helyettesíteni tudná azt az orrot és értelmet, ami egy kutya sajátja. A keresőkutyák kiképzése egy élet munkája. Együtt élnek a kutyavezetővel, aki nap mint nap képzi őket, versenyeken, gyakorlatokon vesznek részt. A keresés folyamata során kritikus pont, hogy mielőbb megtaláljuk az élő áldozatokat. A kutyavezető többször ráküldi a romra a kutyát, aki megpróbálja beazonosítani a kóbor szagokat, és ha jelzést ad vagy megváltozik a viselkedése, a gazdája még egyszer visszaküldi az adott helyre, illetőleg egy másik kutyát is odaküldenek, hogy egy független szakértő is megvizsgálja az orrával a helyzetet. Ha a két jelzés azonos, nagy valószínűséggel ténylegesen élő áldozatot találunk, akinek a keresését a kutya által jelzett helyen kell elkezdeni. A kutya persze nem tudja megmondani, hogy ez a szag honnan, milyen mélységből jön. Ez a kollégáim, tehát a kétlábúak feladata. A kutyák egyébként megérzik, ha feladat van, tudják, hogy ez intenzívebb munka, izgatottak, de akkor is szót fogadnak, vakon követik a gazdájukat, vagyis a kutyavezetőt. Ez esetben is csak mentek előre a romba, nem ijedtek meg semmitől.

Bátor kutyák voltak. De még amikor pihentek is, a puszta jelenlétükkel is részt vettek a misszióban, voltaképp terápiás kutyaként funkcionáltak, és hatalmas népszerűségnek örvendtek.

Pedig már nagyon elfáradtak, ízületi gyulladásuk lett, megviselte őket a le-föl ugrálás az éles romokon.

A parancsnoknak milyen feladatai vannak?

Parancsnoknak lenni nem azt jelenti elsősorban, hogy valaki kiáll, és utasításokkal lát el egy csapatot, hanem azt, hogy mindent megtesz a csapat sikeréért. A HUNOR alegységekből áll, amelyek vezetői műszaki szempontból dönthetnek arról, hogyan történjen a kutatás, mentés, én a csapatot menedzselem, képviselem, a végső döntés és vele a teljes felelősség az enyém. Egy ilyen helyzetben nem a beosztás vagy a rendfokozat számít. A rendfokozat helyén a ruhánkon a magyar zászló volt, a címeres „mezben” Magyarországot képviseltük. Fontos az emberekkel való bánásmód is, a parancsnoknak tulajdonképpen tudnia kell, hogy egy adott problémát ki-ki hogyan él meg, mi járhat a fejekben. Úgyhogy én is az állománnyal aludtam, együtt ettünk, ittunk, én is ott voltam a romon, és hát

a parancsnok a tábori zuhanyzóba menet, gatyában is parancsnok.

Hol vertek tábort? Milyenek voltak a körülmények?

A nemzetközi tábor, ahová több csapat érkezett, a városon kívül alakult meg, valószínűleg biztonsági okokból. Mi viszont bent voltunk a városban, a romok között. Nem féltünk a lakosság esetleges haragjától vagy a közbiztonsági problémáktól, a bizalmat pedig érezték a törökök, kitettük a magyar zászlót, nem volt atrocitás, és gyalog közelíthettük meg a romot, amivel időt nyertünk, a munkára tudtunk összpontosítani, ez az infrastruktúra hiánya miatt is nagyon szerencsésnek bizonyult. Persze, csapatvezetőként elmentem az EU-s értekezletekre, megküldtük a szükséges jelentéseket, de nem az EU-s műveletirányításnak akartunk mindenáron megfelelni, arra összpontosítottunk, amit a törökök kértek tőlünk, és ez így volt jó, mert elértük, amit akartunk. A táborban néha kétszer annyian voltunk, mint ahány főre azt eredetileg kialakítottuk, így én például váltásban, harmadmagammal osztoztam egy tábori ágyon. A sátorfűtés készletünk nem fért fel a csapatszállító repülőgépre, így a megérkezéséig tábortűzzel, hálózsákokkal, takarókkal, izolációs fóliával oldottuk meg a melegedést. Éjjelente nem volt felhő az égen, közel voltak a havas hegyek, rendkívül tiszta és hideg volt a levegő.

Izgultam, hogy elég folyadékunk legyen, nehogy valaki dehidratálódjon, mert nem volt elegendő vezetékes víz, és a palackos ivóvíz készletünket használtuk tisztálkodásra is. Az étel ilyenkor azért is nagyon fontos, mert a hangulatot javítja,

kritikus pont volt, hogy mindenki legalább egyszer egy nap meleg ételhez jusson, akkor is, ha éjjel dolgozott, és nappal aludt. A helyiek is hoztak ételt, levest, mi pedig elfogadtuk, hiszen tudtuk, ezzel akarják meghálálni a segítséget, amit nyújtottunk. Láttam a kollégákon, ahogy szépen, lassan elfáradtak a napok folyamán, hatott rájuk a szellemi és fizika terhelés, de a belső késztetésen túl a török lakosság hozzáállása is nagy motivációt nyújtott számukra. Éljeneztek, megtapsoltak minket.

Ha azt mondtuk, „Magyarisztán”, minden megnyílt. A város és a lakosság részévé váltunk.

Egyébként valóban tarthattak a csapatok a lakosság haragjától?

A harag a tehetetlenség miatt törhet fel, hogy miért nem jutnak el ide vagy oda a a mentőcsapatok, a hatóság miért nem tesz valamit.

De ugye itt utcák omlottak össze, nemcsak a hazai, a nemzetközi csapatok létszáma is kevés volt talán,

hiszen a romkutatás és a mentés nem abból áll, hogy a romot elkezdjük munkagépekkel eltakarítani, de a hatóság végül mégis e megoldás mellett döntött, mert látványosabb, megnyugtatja a közvéleményt. Ez viszont nem teszi lehetővé, hogy élő áldozatot találjunk, illetőleg a HUNOR munkáját is korlátozta, úgyhogy igyekeznünk kellett a mentéssel és irányítani a munkagépek mozgását. A vitákat, kommunikációs zavarokat, félreértéseket türelemmel kellett viselni, elérni, hogy a magyar és török fejekben ugyanaz legyen.

Hat napon át mentettek. Miért hagyták végül abba? Már nem volt esély a túlélésre?

Statisztikailag lett volna rá esély. De a legjobb tudásunk, szakértelmünk szerint kutattuk át az épületet, túlélőket vagy azokra utaló jeleket már nem találtunk.

Összesen tizenhét embert tudtunk kimenteni, köztük három gyereket, továbbá három kutyát, egy macskát és egy papagájt. Huszonkilenc holttestet is kihoztunk.

Ez elég soknak számít, és annak köszönhető, hogy az első között érkeztünk a területre. De az épület többször kiégett a földrengést követően, a tüzet pedig nem oltották el időben, másrészt rendkívül hideg volt, tehát aki éjjel, pizsamában ragadt a romok között, annak igen kicsi esélye volt hat nap után a túlélésre. Mindemellett a rengeteg utórengés a már összeomlott épületek esetében is befolyásolta az állékonyságot, és aki esetleg még talált is a túlélésre egy üreget, vagy éppen abba szorult be, az épület további omlásának válhatott áldozatává. Amikor pedig a hatóságok már traktorokkal, eszkalátorokkal, darukkal végezték a romeltakarítást, nem lehetett a romra a mentőcsapatot ráküldeni. Az ENSZ INSARAG irányelve azt mondja ki, hogy egy közepes kategóriájú csapat, aminek most mi is számítottunk, hét napig dolgozhat egy kárhelyszínen, míg egy nehéz kategóriájú csapat majdhogynem dupla létszámmal tíz napig, hiszen az volt az eddigi élettapasztalat, hogy még tíz nap után is találtak áldozatokat.

A betonszerkezetű épületeknél, amik kártyavárként omlanak össze, a kártyalapok között mégiscsak lehetnek hézagok vagy üregek, amelyekben van esély a túlélésre. De ez a betonépület sajnos porrá omlott, már nem bízhattunk abban, hogy mégis valahol képződött egy üreg, amiben még túlélőt találunk.

Más helyszínen nem lehetett volna kutatni?

De, viszont eleve sűrűn lett szektorizálva Antakya, és már minden szektort átkutatott a rajtunk kívül oda érkező, tizenöt mentőcsoport.

A török hatóságok eleinte nem merték kimondani, amit a realitás mutatott, amit jelentettek a csapatok, hogy már nem találni további túlélőket. Még érkeztek az óceánon túlról csapatok, amikor néhány ország már elkezdett visszavonulni, és végül az ENSZ mondta ki, már nincs értelme a további kutatásnak.

A lelkiismeretünk ettől még tovább dolgozott, vajon mindent megtettünk-e, de vélhetően a hetedik, nyolcadik vagy a tizedik nap után már esélytelen lett volna bárkit élve kihozni.

Milyen tanulságokat vont le a küldetés után?

Magánemberként persze azt, hogy

fel sem fogjuk, mennyire jó dolgunk van. Mindig többre vágyunk, de azt kell értékelnünk, amink van.

A családot, barátokat, a munkahelyünket, hogy van hol laknunk. Szakmailag azt, hogy a magyar katasztrófavédelmi rendszer mennyire korszerű, a tervezés, a szervezés, a koordináció, a gyakorlatok vonatkozásában. A HUNOR tekintetében pedig azt, hogy mindig lehet többet tenni és fejlődni. Most közepes kategóriájú csapatként, annak megfelelő létszámmal és felszereléssel utaztunk ki, de nehéz képességgel, nagyobb létszámmal, több kutyával, kibővített eszköztárral még többet segíthettünk volna, hiszen ez a feladatunk. És persze azt a tanulságot is levontam: egy hatalmas tragédiával álltunk szemben, de éles bevetések kellenek ahhoz, hogy a csapat még felkészültebb legyen.

Hogyan tértek vissza ebből a szürreális helyzetből a hétköznapokba? Mennyire terhelték meg a csapatot mentálisan a tapasztaltak?

Van egy latin közmondás, miszerint, ahol a fájdalom, ott a tűzoltó. A HUNOR tagjai tűzoltóként nap mint nap szembesülnek szörnyű tragédiákkal, de most ahhoz képest is rendkívüli, felfokozott helyzetbe kerültek. Egymásnak szem- és fültanúi lettünk, miközben mindenkit a hivatástudat és a szakmai alázat fűtött. Nem kellett parancsnoki eligazítások során lelkesítő beszédeket tartani, a körülmények miatt mindenkinek belső késztetése volt a cselekvésre. Ha fázott, ha fáradt volt és épp egy rendkívül nehéz eszközt cipelt vagy használt, akkor is az dolgozott benne, mindent meg kell tenni azért, hogy az emberi élet ne vesszen kárba, minél több élő áldozatot találjunk meg, kutassunk föl. Ez egy életforma, szolgálat, amelynek célja az emberi élet védelme. A hazaúton ez a fajta feszesség kissé kiengedett,

a küldetés pedig akkor fejeződött be, amikor mindenki hazaérkezett a családjához, és letette az otthonában a táskáját.

Nyitókép: H Lisa hastert / flickr