A zseni nincs többé, de a legenda örökké él – Benedek Tibor emlékére

Hős

A zseni nincs többé, de a legenda örökké él – Benedek Tibor emlékére

Nem lesz már többé olyan vízilabdázó, mint Benedek Tibor. Neki kemény munka, nekünk csoda volt, amit a medencében – és annak partján – tett.

Egy kedves barátom visszatérő gondolata az „Égi Kávéház”, ahol az eltávozott nagyjaink ülnek, onnan néznek le ránk. Nos, ha létezik ez a hely, most egészen furcsa dolgok történtek ott.

Nemrég betért oda dr. Kárpáti György háromszoros olimpiai bajnok, aki 80 fölött, a Nemzet Sportolójaként is mindenki Gyurikája volt. Valahogy úgy képzelem, hogy mosolyogva üdvözölte őt régi riválisa és jóbarátja, Bud Spencer: 

„- Giorgio, drága cimborám, te is itt? Gyere, ülj le, koccintsunk egyet a régi szép időkre!

- Szevasz, Carlo! Micsoda idők voltak! Emlékszel, amikor azt kérted, ne bántsunk a medencében, mert másnap forgatásod lesz?

- Persze. De várj csak, Giorgio, ki az a fiatalember ott mögötted? Nagyon ismerős nekem, nálunk pólózott Olaszországban, nem?

- De igen, és ő is háromszoros olimpiai bajnok, dehát… az nem lehet, hogy ez a Benedek Tibi! Ő még csak 47 éves, erős, mint a bivaly, előtte az élet…”

Nem kell mindezt elképzelni ahhoz, hogy az ember teljesen megdöbbenjen ezen a halálhíren. Egyszerűen olyan az agyunk, hogy elsőre nem tudja összerakni, hogy egy életvidám, mindig fitt sportolólegendával ez megtörténhet.

Én nem is tudtam, hogy beteg – vagy ha mégis, hát kizártam a gondolatot a fejemből, mert úgysem lehet igaz. Akárhogy is, szerencsére a bulvársajtó nem élt vissza a helyzettel, nem tolták hónapokig az arcunkba a szörnyű részleteket, így most mindenki úgy emlékszik Benedek Tiborra, ahogy szeretne.

Nekem ő az örökös, nagybetűs Bajnok,

a magyar és az újpesti vízilabda ikonja, a póló legutóbbi aranykorának megkerülhetetlen figurája, aki a lehető legjobb értelemben volt sztár. A sportteljesítményével, a medencében kiharcolt tekintélyével érte el, hogy imádják az emberek.

Őt még a tévéreklámokban is szívesen néztük: ő volt a cinkos mosolyú, laza sportoló srác, akivel mindenki szívesen haverkodott volna. Jó érzés volt egy olyan csapatnak drukkolni, aminek ő volt a vezéregyénisége. És micsoda csapat volt! Az elképesztően sok sikerből most „csak” az olimpiai győzelmeket emelem ki, mert a Kemény Dénes-féle Aranycsapatot ezek tették fogalommá.

2000, Sydney… A reggeli olimpia, amit ráadásul ősszel rendeztek meg. Gimnazistaként a nagy diadalokat tanórák előtt, között, helyett követtük élőben a tévén. A nagy rivális itt még egyben volt, és Jugoszláviának hívták. A szokásos nagy csatában végül alulmaradtak a magyarokkal szemben az elődöntőben, ami után minden idők talán legsimább olimpiai fináléja következett: a félidőben már 8-2 volt ide az oroszok ellen, a végeredmény 13-6, négy Benedek-góllal. Nem kell ennél jobb bizonyíték arra, hogy igazi vezér volt.

2004, Athén… Itt már összejött az álomdöntő, a „jugók” továbbra is egy országként, de már a sokat sejtető Szerbia és Montenegró néven próbálták megakadályozni a címvédést. Aki látta azt az őrült utolsó negyedet, az sohasem feledi; minden idők legjobb vízilabdameccsének drámai végjátéka a magyarok 8-7-es sikerét hozta. Ekkor a gólokat leginkább Kásás és Kiss szórták, de Benedek rutinjára itt is folyamatosan támaszkodhatott a mester, Kemény Dénes. A kommentátor nem véletlenül mondta ezt, amikor hozzá került a labda:

„nemcsak a fizikailag, hanem a lelkileg legerősebb embereink vannak most benn.”

A mindent eldöntő támadást is Benedek vezényelte.

2008, Peking… A történelmi siker: ez volt az első eset, hogy egy ország vízilabdázói zsinórban harmadszor is olimpiai bajnoki címet nyertek. Ezen az ötkarikás játékokon Benedek Tibor teljes erőbedobással játszott, de már kifelé tekintgetett a medencéből. A meglepően jól játszó Egyesült Államok elleni 14-10-es győzelem után visszavonult a válogatottól.

De még tartogatott egy csodát a magyar szurkolói számára. Benedek Tibor olyat tett, amire tényleg senki sem számított. 2012-ben a Kemény-féle aranykor véget ért, és 2013-ban az addig a mester mellett dolgozó Benedek lett a szövetségi kapitánya az átalakulóban lévő, fiatal válogatottnak.

Fél évvel a kinevezése után, a barcelonai világbajnokságon senki nem várt sokat tőle és csapatától – már csak azért sem, mert vb-t még a Kemény-legények is csak egyszer nyertek (2003-ban, természetesen Benedekkel a soraikban), és Magyarországnak az is csupán a második ilyen sikere volt: hiába, a pólósaink mindig is olimpia-specialisták voltak.

A világbajnokságot mindenki egy nagyobbfajta tesztnek tekintette, ami jó esetben megmutatja, milyen edző a medencében vezérként már bizonyított Benedek Tibor. Aztán egyik meglepő eredmény jött a másik után, és legnagyobb meglepetésemre a születésnapom estéjén vízilabda vb-döntő nézés lehetett a program. Az ellenfél az immár Szerbia nélküli Montenegró, a korszak legjobb csapata. Egy parádés, fordulatos meccsen ismét egy legendás 8-7-es sikert tombolhattam végig a televízió előtt, és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhet. És magamban elkönyveltem, hogy Benedek Tibor egy zseni. Sok mindent mondtam már rá, de ezt talán akkor először.

Mint ahogy most sem akarom elhinni, hogy ez vele megtörténhetett. A zseni sajnos nincs többé – de a legenda örökké él.

(A nyitóképen szereplő fotó 2013. július 28-án a barcelonai vizes világbajnokságon készült. Forrás: MTI/Kovács Anikó)

Ajánljuk még:

„FÉLEK, HOGY VALAKIT MEG KELLENE MENTENEM, DE NEM TUDOM” – INTERJÚ EGY KRÍZISOSZTÁLYOS ORVOSSAL
„ÉDESANYÁM KISZÁMOLTA, HOGY A REPÜLŐ AZ LEESIK, ÉN MÉGIS FOLYTATTAM” – NAGYINTERJÚ BESENYEI PÉTERREL

 

Már követem az oldalt

X