„A műtőasztalon nincs ateista, ott mindenki imádkozik” – háromszor győzte le a rákot Herczeg István

Hős

Egy.Életem

 „A műtőasztalon nincs ateista, ott mindenki imádkozik” – háromszor győzte le a rákot Herczeg István

Harmincas évei közepén járt, amikor egy ritka betegséget, Zollinger Ellison-szindrómát diagnosztizáltak nála. Herczeg Istvánt sokszorosan megpróbálta az élet, a jóindulatú tumor után hasnyármirigy-, majd prosztata-, később veserák támadta meg a szervezetét. Volt olyan orvos, aki megnézte az ambuláns lapját és azt mondta: „Uram, maga még él?”. A 73 éves budapesti férfi a sok nehézség ellenére megőrizte derűjét és humorát. Sérv-, vagy szürkehályogműtétjére már csak „desszert”-ként hivatkozik.

Harmincas évei közepén járt, amikor itthon még egy alig ismert betegséget, a Zollinger-Ellison szindrómát diagnosztizálták Önnél. Milyen panaszokkal fordult orvoshoz?

Először gyomorfekéllyel kerültem kórházba, 35 évesen. Kivették a gyomrom kétharmadát, ennek ellenére nem múltak el a fájdalmak. Újra bekerültem a kórházba, és elküldték a vérmintámat Szegedre. Ez alapján kiderült, hasnyálmirigy daganatról van szó, a CT szerint a hasnyálmirigy fején van. Ez a Zollinger Ellison-szindróma jellemzője, hogy nagyon nehéz megtalálni a daganatot, mert nemcsak a hasnyálmirigyben lehet. Mikor annak idején megkaptam a diagnózist, végigjártam a könyvesboltokat, antikváriumokat, de csak egy tankönyvet találtam, amiben egy mondat szerepelt róla: a hasnyálmirigy jóindulatú daganata. Semmi több. Ma már óriási szakirodalma van. Érdekesség az is, hogy akkoriban, a nyolcvanas évek közepén még alig volt CT Magyarországon, mindössze két-három darab. Megműtöttek, rá három hétre újra dolgoztam, méréstechnikával foglalkoztam akkoriban.

A műtét után ugyanúgy folytathatta az életét?

Igen, de jártam kontrollra, vérvételekre. Közel húsz évig nem volt semmi tünetem, aztán 2005-ben a májfunkcióm minimálisan megemelkedett. A háziorvosom elküldött ultrahangra, majd CT következett, ami alapján kiderült, megint valami baj van a hasnyálmirigyemmel. Megműtöttek, három hétig infúziót kaptam. Mielőtt kiengedtek volna, odajött az orvos és azt mondta:

van egy rossz meg egy jó hírem.

A jó az, hogy nem kell újra műteni, viszont a daganat rosszindulatú. Magyarul, ez már rák volt.

Mit szólt a diagnózis hallatán?

Kétségbeestem, nagyon rosszul érintett. Voltak hullámvölgyeim. Nem is tudtam, miről van szó, minden rosszra gondol ilyenkor az ember. Szakít az életével. Mondják, hogy az emberek inkább távol tartják magukat a rákos betegtől, mintha AIDS-es lenne. A munkahelyeken is kiközösítik, másképp néznek rá, viszont én szerencsére ilyet nem tapasztaltam. A Szent László kórházba kerültem, ott dolgozott Dr. Bodoky György professzor, aki a Zollinger Ellison-nál volt az osztályos orvosom, csak aztán onkológus lett. A helyzetet súlyosította, hogy elkaptam a Hepatitis-C fertőzést, valószínűleg azért, mert a Zollinger Ellison idején sok vért kaptam. A HCV ma már jól kezelhető, de soha nem lehet kigyógyulni belőle, nem tűnik el, csak éppen nem kimutatható. Egy éven keresztül injekcióznom kellett magamat, és tünetmentes lettem.

Ezután is járt szorgalmasan a kontrollokra. Így derült ki, hogy megint daganat támadta meg a szervezetét.

Háromhavonta, hathavonta járok gasztroenterológushoz, ez egy biztos pont az életemben. Amikor elmúltam már 60 éves, egyszer megkérdezte, voltam-e urológusnál? Mondtam, hogy nem, mert nincsenek tüneteim. Ennek ellenére elmentem és először minden rendben volt, de később elkezdett az úgynevezett PSA tumormarker értékem emelkedni, vagyis prosztatarákot jelzett. Megkérdezték, mit választok: műtétet vagy sugárkezelést.

Önre bízták a döntést?

Igen, amit hibának tartottam. A sugarazást választottam, volt egy olyan megoldás, hogy beültetnek egy kis kapszulát, ami biztosítja a sugárkezelést. Erre mondtam, álljunk meg, nekem van egy unokám.

Azt válaszolták, fél évre felejtsem el.

Nem találkozhatott volna vele?

Így van, a sugárzás miatt. Akkor választottam inkább a műtétet. De volt egy másik megoldás, beültettek két aranymarkert, aminek köszönhetően nem össze-vissza szóródik a sugár, hanem látja a két aranypontot és azok közé szóródik. Így már vállaltam. Akkoriban nekem harminckilencszer kellett elmennem sugárkezelésre, ma már elég 4-5 alkalom az ilyen daganattal küzdők számára. Ekkorát változott az orvostudomány nyolc év alatt. Aztán később egy CT-vizsgálaton feltűnt az orvosomnak, hogy valamit lát a vesémen: ez volt a világos sejtes veserák. Megműtöttek és kiderült, rosszindulatú. Viszont szerencsére soha nem kellett kemoterápiát kapnom, mert mindig időben kerültem orvoshoz. 

Hogyan fogad az ember egy harmadik rákdiagnózist?

Az első rosszindulatú rákdiagnózis volt a legnehezebb, 2005-ben.

A harmadiknál már máshogy éli meg az ember.

Tudtam: ha az eddigieket is túléltem, ezt is túl fogom. Másképp fogja fel az ember, nem fél annyira. Csak „desszert”-nek hívom, hogy volt két szürkehályogműtétem, epeműtétem, sérvműtétem is. 

Van valami erős emlékkép, ami megmaradt valamelyik műtétről?

Érdekes, hogyan dolgozik az ember agya. Szinte minden műtét után rögtön az órámat kértem. Egyszer, amikor kitoltak, és vártuk a liftet, megkérdeztem a mellettem álló aneszteziológus professzornőt, hány csövem van, azaz hány cső lóg ki belőlem. Abból tudtam ugyanis, hány szervemhez nyúltak hozzá.

Ha megtalálják a daganatot, általában csak egy cső van.

Ha máshoz is hozzányúlnak, akkor lógnak a csövek össze-vissza. Amikor a doktornő azt válaszolta, csak egy, megnyugodtam, vissza is aludtam.

Nagyon megpróbálta az élet, sokszoros túlélő. Mi segítette át a nehézségeken?

Az első a család, család nélkül reménytelen. A második a hit, hívő református vagyok. Van egy híres magyar sebész, ő mondta: a műtőasztalon nincs ateista. Annyira igaza van, ott mindenki imádkozik. Harmadik az orvosok, nekem nagyon jó orvosaim voltak és vannak mind a mai napig.

Az elmúlt évtizedek alatt megélte az orvostudomány fejlődését. Mit tapasztalt?

Óriási különbség van a diagnosztikában, ennek köszönhetően határozottabbak, magabiztosabbak az orvosok. Az onkológia hatalmasat fejlődött, és Magyarországon ugyanazok a kezelések hozzáférhetőek, mint Nyugat-Európában. Sokan nem ezt gondolják, de így van. Nagyon jó orvosaim voltak, az unokabátyám ortopéd sebészként dolgozott, az ő barátai műtöttek engem többször is. Volt, aki megnézte az ambulánslapomat és azt mondta: Uram, maga még él? Egy másik doktor – valószínűleg hívő lehetett – úgy fogalmazott: magának igazi Gondviselője van, mert ezt csak úgy lehet túlélni. A harmadik szerint csoda, hogy élek. Jól emlékszem, Dr. Papp Ákos professzor 2005 elején azt mondta: a legjobb kezek közé adom, ő mindent el fog intézni magának mindig. Így lett az orvosom Dr. Schäfer Eszter gasztroenterológus a Honvédkórházban, ennek már lassan húsz éve lesz. Ő valóban kézben tart engem, benne megbízom.

Nagyon fontos az orvos-beteg kapcsolat, sok múlik ezen.

Szinte mind professzor lett abból, aki engem műtött. A gasztroenterológus doktornőnek is mindig mondom, igyekezzen, mert amíg élek, remélem, ő is professzor lesz (nevet).

A kórházakba visszajáró vendég.

Járok gasztroenterológushoz, kardiológushoz, endokrinológushoz, onkológushoz, szemészetre. Van egy papírom, amin minden időpont rajta van és mellette egy naptár. Így tudom, mikor hova kell mennem. Ebben az évben még kétszer megyek. Szedek gyógyszert magas vérnyomásra, valamint életem végéig szükségem lesz vérhígítóra, és gyomorsavcsökkentőre is.

Milyen tanácsot adna sorstársainak?

Vannak egyesületek, szervezetek, amikbe jó bekapcsolódni. Én a Gyógyulj velünk Egyesület tagja vagyok, ahol sokféle ráktípusban szenvedő ember gyűlt össze. Gyógytornákat, kirándulásokat szervezünk, mert a legtöbb onkológiai betegnek mozgásra van szüksége. Havonta egyszer van egy egyesületi nap, jönnek orvosok, dietetikusok, betegjogi képviselő. Járunk közösen kirándulni, karácsonyi ünnepséget szervezünk, baráti kapcsolatok alakulnak ki. A rákot túl lehet élni, de alapvető, hogy el kell járni szűrésekre. Az én történetem is jó példa erre. Elmentem, és emiatt megúsztam a kemoterápiát. A másik a családi háttér. Szerintem család nélkül nem megy. Gyakorló nagypapa vagyok, nejemmel két unokánk van.

A tájékozottság életet menthet! A cikk megjelenését az Innovatív Gyógyszergyártók Egyesülete támogatta. Az innováció érték. Az új gyógyszer új esély.

Ajánljuk még:

„Sokáig azt hittem, elcserélték a szövettant” – Kovács Noémi egy méhmegtartó műtét után mesélt

Második kisbabáját várta Kovács Noémi, amikor a hathetes ultrahangon kiderült, nincs szívhang. Meg kellett szakítani a terhességet. Majd jött az újabb rossz hír, méhnyakrákot diagnosztizáltak nála. Mindezt úgy, hogy pár héttel korábban még negatív volt a szövettan eredménye. Méhmegtartó műtéten esett át, és meggyógyult. Ma már tudja, milyen szerencsés, hogy korán, az első stádiumban észrevették a daganatot, ezért is hangsúlyozza, muszáj nőgyógyászati szűrésekre járni. Ugyan az újabb gyermekről már lemondott, de gyógyulása óta igyekszik sokkal mélyebben megélni a jó dolgokat.

 

Már követem az oldalt

X