Csodanövény, amely a világháborús posztóválságból is segített kilábalni – te is gyűjtöd, ugye?

Mára már kevesen emlékeznek rá, de nem is olyan régen a csalán még egyike volt a legkiválóbb takarmánynövényeknek.

Különösen elterjedt volt a fiatal kacsák táplálásában, de sertések és más szárnyasok étlapján is szerepelt.

Fotó: 123RF

„Van reá példa, hogy szoktatással szarvasmarhával és kecskével is etethető”– olvashatjuk a korabeli beszámolókban. Az ötvenes években a gazdák azt tapasztalták, hogy a csalánnal táplált malacok és növendék kacsák jobban fejlődtek, ami azért is volt nagy öröm, mert a szűkös időkben, aszály és takarmányhiány esetén ez az elterjedt gyomnövény esélyt jelentett a túlélésre. A csalán ugyanis még a legnagyobb szárazság közepette is jól fejlődik: erős, jól alkalmazkodó növény.

Több országban kultúrnövényként is termesztették, és nemcsak zölden etették az állatokkal, hanem a szárított csalánt megőrölték, és csalánlisztként keverték az abraktakarmányba.

A korabeli vizsgálatok szerint a csalán vitamintartalma teljesen egyenértékű volt a fiatal lucernáéval.

A gyenge csalánt finomra aprítva korpával, darával keverve etették a fiatalabb állatokkal, de a szovjet nagyüzemekben például a kislibák takarmánykeverékében 30-40%-kal szerepelt az aprított zöld csalán vagy 5-6%-kal a csalánliszt.

Fotó: 123RF 

Ezekben az időkben élte virágkorát a csalánból előállított klorofill is, mert abban az időben a csalán volt az a növény, ami a legnagyobb százalékú klorofillhozamot adta az ipar számára.

Nagyrészt az illatszeriparban használták fel a belőle kinyert klorofillt, szagtalanító tulajdonságai miatt szájvizekhez és fogkrémekhez adták, vagy gyógykenőcsöt készítettek belőle égési sérülteknek.

„A csalán alkalmazása úgy történik, hogy vastag kesztyűbe vagy rongyba burkolt kézzel szedett friss csalánnal simogatjuk (nem csapkodjuk vagy dörzsöljük) a kezelendő területet. Enyhébb beavatkozást jelent, ha a csalánt előzőleg hervasztottuk, vízbe áztattuk, vagy többé-kevésbé összetörtük. Sok szól amellett, hogy éppen a csalán különleges mérge az, amely a bőrben a legjellegzetesebb histamin-reactiókat idézi elő” – részletezi gyógyászati alkalmazását az 1932-es Budapesti Orvosi Újság.

Fotó: 123RF 

Kiválóan mutatja a csalánban rejlő sokoldalúságot, hogy ez a sokszor gyomnövénynek nevezett különlegesség képes volt még arra is, hogy egy egész társadalmat érintő gazdasági problémára nyújtson megoldást. „Iparunknak a gyapotbehozatal megszűnte következtében a gyapotot pótló anyagokra van szüksége. Ilyen anyag elsősorban a csalán, amelynek szárában a kenderéhez hasonló rostok vannak. A hadügyminiszter úr rendeletéből maga a hadsereg a nyár és az ősz folyamán nagymennyiségű csalánszárat gyűjtött. Az ennek feldolgozásánál végzett kísérletek szép eredménnyel jártak, úgyhogy indokolt a gyűjtést, melyet a hadsereg is tovább folytat, még szélesebb alapokra fektetni” – olvashatjuk az 1915-ös Dunántúli Protestáns Lapban.

Bizony döntő szerepe volt a csalánnak ezekben az időkben: az iskolák tanulói a haza érdekében és a hadsereg harckészségének támogatása céljából szervezetten, központi irányítás mellett gyűjtötték a csalánt: a népiskoláknak, a tanonciskolák, a felsőkereskedelmi-, felsőbb leány-, polgári fiú- és leányiskolák, gimnáziumok és reáliskolák, elemi iskolai tanító- és tanítóképző és óvónőképző-intézetek mind részt vettek a társadalmi összefogásban.

Fotó: 123RF  

A lelkes hazafiak pontos utasítás szerint gyűjtötték a feldolgozásra alkalmas növényeket: „Minthogy a felhasználható anyag a csalánszárában van, a szárat közvetlenül a föld felett kell levágni és a szár hegyét is meg kell kímélni. A hosszú szárú s főleg az embermagasságnyira is megnövő évelő csalány a legnagyobb értékű, emellett azonban a legrövidebb szárút is gyűjteni kell. A csalán megújulása érdekében ajánlatos a gyűjtésnél a szárakat levágni, nem pedig gyökerestől kitépni. A vágásra zsebkésen kívül különösen a sarló és a csalán tömeges előfordulása esetén a kasza alkalmas. Az ipar szempontjából csakis a csalán szárára van szükség. Ezért a szárról még annak megszárítása előtt le kell a leveleket fosztani” – állt az utasításokban.

Érdekesség, hogy ekkortájt a szárak megszárítását is az iskoláknak kellett elvégezniük: a szárítás vagy a napon történt vagy szellős csűrökben, istállókban, padlásokon – a szárakat lazán szétszórva s egymásra keresztbe fektetve.

Fotó: 123RF  

Amikor az iskolák a szállításra elegendő mennyiséget összegyűjtötték, az összegyűjtött mennyiséget a tanfelügyelő címére küldték el: azt végül ő továbbította az ország különböző részeiben működő gyárakba. „Minthogy a csalán magvaira is szükség lesz, a levelek lefosztása alkalmával lehulló csalánmagok, amelyek érett állapotban gombostűfej nagyságúak és fekete szinüek, száraz helyen megőrzendők s a szárakkal együtt a kir. tanfelügyelőhöz küldendők. A csalán leveleit, amelyek egyébként jó takarmányanyagot szolgáltatnak, nem kell a kir. tanfelügyelőhöz megküldeni. Ezek száraz és szétmorzsolt állapotban további intézkedésig megőrzendők” – olvashatjuk a rendeletekben.

„A világháború nem várt kitolódása folytán mindinkább érezhetővé válik a külföldről való pamut elmaradása, amely a népruházat legáltalánosabban használt nyersanyagát képezi, azonban az emberi leleményességnek és találékonyságnak sikerült több fonóanyag pótszert felfedezni és régebben ismert anyagok újból való használatba vételét tökéletesebb alakban megáldani. Ezek között legtöbbet érő anyag nálunk, vadon általánosan előjövő évelő csalán, amelynek rostja az ismeretes mai állása mellett más nem is fonó anyag pótszer, hanem a pamutot, ezt a belföldi termelés útján el nem érhető nélkülözhetetlen fonó anyagot alkalmas helyettesíteni, sőt némely tekintetben a pamutnál is hasznosabb anyagot ad” – szóltak a híradások.

Fotó: 123RF  

Láthatjuk tehát, hogy a csalán sokkal többet tudott adni az emberi világnak, mint puszta tisztító tea vagy vérkeringést serkentő szer. Ráadásul a csalán majdnem minden anyaggal, még a gyapjúval is jól keverhető alapanyagnak számított, így kiválóan alkalmas volt arra, hogy biztosítsa az akkori fehérneműszükségletet, és a posztók előállításához szükséges alapanyagot. „A fejlődésnek ma még csak a kezdetén vagyunk, de máris oly finom fonalak készíthetők belőle, hogy a csalán a selyemipart komolyan fenyegetni kezdi” – olvashatjuk. 

És ha ez még nem lenne elég: nemcsak posztóként, hanem „növényi húsként” is ajánlották használatát. Az 1910-es évek végén népiskolai tanításra terjesztették elő azokat az ismereteket, amelyek a csalán élelmiszerként történő felhasználásáról szóltak. És mivel az egyetlen e szempontból ellene szóló érv, a hangyasavtartalom pár nap alatt elpárologtatható a növényből, nem volt akadálya szélesebb körű elterjesztésének sem. 

Fotó: 123RF  

Nem véletlenül volt tehát nagy értéke ebben a korban:

a Magyar Csalántermelő és Értékesítő R.T. a csalánkóró száráért levelestől vagy anélkül 100 kilogrammonként 35 koronát fizetett.

 

Sőt, ahol a csalán különösen magasra nőtt, ott a csalán egy részét magtermelésre hagyták, és a magért 100 kilogrammonként 100 koronát fizetett a Csalángyűjtő vállalat.

A korabeli leírásokból az is kiderül, hogy a vállalatok nemcsak a megállapított vételárat fizették ki, hanem a gyűjtési kedv fellendítéséért mindenkinek, aki csalánkórót szolgáltatott be, a minisztérium által külön megállapítandó mennyiségű szövedéket utaltak ki. 

Fotó: 123RF  

Később, ahogy a csalán egyre inkább kiszorult az ipari termelésből, a háztartások és házipatikák kedvelt szere lett: sokrétűen alkalmazták a legkülönfélébb problémák orvoslására. Elterjedt volt a csalánhajszesz alkalmazása, ami úgy készült, hogy 100 gramm apróra vagdalt csalánlevelet fél liter vízzel és fél liter ecettel fél órán át főztek, majd leszűrték. Lefekvés előtt ezzel dörzsölték be a fejbőrt. A gyökereiből készült főzetet – 10 gramm csalánt adtak negyed liter vízhez – toroköblítésre használták, de olyan különleges fogásokban is helyet kaphatott, mint például a csalánomlett. Ennek elkészítéséhez 100 g fiatal csalánhajtást apróra vágtak, két tojással összekevertek, sózták, és forró olajjal kikent serpenyőben megsütötték. 

Így került be szép lassan a kamrába, majd vált egyre kevésbé ismert növénnyé, pedig a benne rejlő lehetőségek sok mindenben segíthetnének minket ma is. Érdemes tehát kicsit jobban megismerni, kipróbálni legkülönfélébb felhasználásait, és komolyan venni, mint a minket segítő, egyik legsokoldalúbb növényt.

Nyitókép: 123RF