Olyan, hogy „az ember”, nem létezik. „Mi” vagyunk

Kezdjük az elején: ki volt itt előbb?

Tudom, hogy ember és állat másképpen él ma együtt, mint a megelőző évezredekben. Manapság az egyre növekvő települések és a velük arányosan növő gazdasági területek valóban csökkentik a vadon élő állatok élettereit. A nagyüzemi gazdálkodás, a mesterséges anyagok használata, a monokultúrás termelés, a felszín alatti vizek öntözésre való felhasználása (és még hosszasan sorolhatnánk, mi minden van), ami a bolygónk és az élővilág számára káros, amivel az ember pusztítja a környezetét.

De ki tartja fenn ezt a rendszert, ha nem mi, emberek? Mi kényszerít bárkit is arra, hogy ne kizárólag környezetbarát gazdálkodást folytató kistermelőktől vásároljon, hanem áruházláncoktól? A természetes élővilágot zsugorító, rohamosan terjeszkedő városokban szinte kivétel nélkül fogyasztók élnek (az élelmezés szempontjából), míg a termelők vidéken egyre csak fogynak. A megmaradt termelők pedig egyre csak küzdenek a hibás gazdálkodási stratégiák következményeivel, például azzal, hogy farkasok támadják az állataikat.

Ekkor szokott előtörni a természetvédő az emberekből, és rögtön a szegény pusztítani kénytelen állatot, a farkast védik, a természet törvényeit emlegetve. Rendszerint érkezik a kemény kijelentés: „de hát a farkas volt ott előbb!” Ilyenkor előbújik a cinikus énem, és szívem szerint annyit felelnék: „szerintem meg a dínók. Legyen jogutódként a hüllőké a Föld. Vagy a baktériumoké. Aki úgy érzi, nyugodtan adja vissza nekik a maga helyét.”

De a cinizmuson túl keserűség van bennem. Mert vajon azok, akik vitába szállnak egy farkas védelmében, és azt mondják, mindenért az ember hibás, nem érzik, mekkora öngólt lőnek a közhelyek puffogtatásával?

Mert valóban másképpen él ma együtt az állat és az ember, mint régen, és az ember tényleg vett el terület az állatoktól, de nem életszerű ezzel előhozakodni természet/állatvédőként addig, amíg a kényelmi világ minden szolgáltatását élvezzük. És a gazda sem azért van a farkas ellen, mert kárt okozott neki, hanem azért, mert rossz szabályozások okán egy olyan rendszert tartunk fenn, amiben minden résztvevő szenved: a bárány, a farkas és az ember is, aki velük, mellettük él.

Lépjünk is tovább a következő „nagy igazságra”: túl sokan vagyunk.

Nos, igen, látszólag az ember épp úgy terjed, mint a rák, burjánzik és bekebelezi a Földet. De vajon ez az ember sajátossága, vagy a rendszeré, amit létrehozott?

Úgy mutogatunk a parazita emberre, mintha nem is önmagunkról beszélnénk. Jól mutatja ezt a közösségi oldalakon gyakran körbefutó két fotó, ahol egyik képen egy szépen kaszált réten, tisztított erdőszélen legelésznek a szarvasok, míg a másikon egy szeméttel teleszórt patakmedret látni. A felirat az elsőn, hogy „itt élnek az állatok”, másodikon, hogy „itt pedig az ember”. Nos, nem igaz ez ilyenformán. Mert bizony, a réten a fű nem kaszálta le magát, de még az erdő szélét is rendben tartja valaki. Éppenséggel az ember, aki képes jó gazdájává lenni a földnek. Az, aki képes arra, hogy a Földet meggyógyítsa – mondhatni bármilyen földet. Kitartással, odafigyeléssel bárhol képes életet létrehozni és fenntartani. Mert

nem törvényszerű, hogy az ember szemetel, vagy épp az, hogy csak kizsákmányolni képes a világot.

Ki mondta, hogy ilyennek kell lenni? Ki kényszerít bárkit arra, hogy felelőtlen fogyasztó legyen? Azt hiszem senki, csak a megszokás, a kényelem, amiről sokan nem akarnak lemondani.

A harmadik (téves) szólam: a vidék és a város szemben áll

Persze, tudom, mi lenne a világgal, ha mindenki hátrahagyná a városi kényelmet és vidékre özönlene. Valóban nem ebben rejlik a jobb jövő kulcsa. De mindez nem a falu-város ellentétéről szól, különösképpen, hogy nincs is ellentét, hiszen a fogyasztói társadalom tagjai töltik meg mindkettőt. Még csak nem is a termelő – fogyasztó viszonya a kulcs, mert a termelők nagy része úgy marad versenyképes, ha a fogyasztói társadalom rendszereit szolgálja ki, tekintet nélkül az élővilágra.

Itt csakis a szemléletváltásról van szó. Arról, hogy

nincsenek „ők”, akik tönkreteszik a bolygót, azok a mindennek elmondott emberek mi magunk vagyunk.

Ne szidjuk már tovább „az” embert, mert nincs olyan… csak mi vagyunk!

Nem kényszerít senki, hogy folytassuk jelenlegi életmódunkat, ha már felismertük, hogy azzal nem az életet szolgáljuk. Hiszem, hogy ki-ki a maga lehetőségei szerint képes változtatni, akár egészen apró lépésekben. Például ha minél több dolgot próbáljunk meg előállítani, vagy csak a féktelen fogyasztói lázunknak próbálunk határokat szabni.

Mert minden a vágyak ésszerűsítésével kezdődik. Emiatt nem kell mindenkinek gazdálkodnia – főleg mert ez nem alapkészségünk, hanem csakis egy hosszú-hosszú tanulási folyamat révén sikerülhetne –, de megkereshetjük azt a helyet a környezetünkben, ahol valóban jól bánnak a földdel, és vásárolhatunk élelmiszert ott. Támogathatjuk őket anyagilag és elvi kérdésekben is, mert az ő (mi) mai problémái(n)k megoldatlansága okozhatja gyermekeink majdani legnagyobb gondjait.

Ne ostorozzuk, hibáztassuk, parazitázzuk az embereket szüntelenül. Ismerjük fel inkább, hogy képesek vagyunk etikus és organikus rendszereket létrehozni és működtetni. Mert akárminek is tartjuk magunkat, rajtunk múlik, mi lesz ezután.

Nyitókép: mauro mora / Unsplash

Ajánljuk még: