Kincs, ami nincs – Egy mütyűrmentesítő akció tanulságai

Az igazat megvallva, az egész egy home officeban eltöltött nap során kezdődött. Fókuszom a munkám helyett minden másra terelődött: végiggondoltam, mennyi használatlan, feleslegessé vált holmi gyűlt fel az évek során az otthonomban. Ruhák, piperecuccok, csecsebecsék, lakberendezési kiegészítők, dísztárgyak  – voltaképp nincs is rájuk szükségem, csak céltalanul vannak, elnyeli őket az éter, porosodnak a szekrényemen.

Hab a tortán, hogy erre még egy nagy adag lelki válság is rájött. Mit tesz ilyenkor az ember? Agyal, de szüntelen. Úgy éreztem, nem látom a fontos dolgokat, nincs elég időm a fontos emberekre, nem hallom a saját gondolataimat, magamban be is láttam: az életem kezd a káosszal egyenértékű lenni.

Mindennel és mindenkivel lépést akartam tartani, minden munkát el akartam vállalni, stresszeltem napkeltétől napnyugtáig, így hát – néhanapján – ideig-óráig működő dopaminforrásokkal leptem meg magam. (Értsd: vásároltam.) Oké, sosem voltam egy határokat nem ismerő, vérbeli konzumidióta, de töredelmesen bevallom: nem csak azt vettem meg a 24 életévem alatt, amire valóban szükségem lett volna. Vásárlás során egész egyszerű ráhúzni az „igenis szükségem van rá” skatulyát a legapróbb dolgokra is – pláne leárazáskor –, azonban ha valóban őszinték lennénk önmagunkkal, bevallanánk, csak önámítunk.

Ezek az impulzusok elengedőek voltak ahhoz, hogy elkezdjenek e körül forogni az agytekervényeim: „miért nem elégszek meg csupán azzal, amire valóban szükségem van? Miért csak a ruháim harmadát használom? Miért van annyi felesleges dolog körülöttem?” Egy másodperccel később filozofálásom már kitért egyéni kereteim közül: „Miért akarunk mi emberek rendre nagyobb lábon élni, mint amit a Föld tartalékai lehetővé tesznek? Miért pazarlunk annyit? Miért halmozunk? Miért éltet minket a megszerzés és a birtoklás?”

Végül nem egy divathullám, hanem belső igény miatt kóstoltam bele a minimalista életmódba.

Még mielőtt kifejteném, hogy mit is adott nekem ez az életvitel, nem árt tisztázni valamit. Ez nem valamiféle spártai megvonás, ahol a minimalisták fogukat összeszorítva, lüktető homlokérrel mondanak le mindenféle földi jóról, miközben semmi másra nem vágynak titkon, csak egy 41. cipőre, 6. fekete felsőre, 23. bögrére és 101. mágnesre.

Nem szenvedésről és önfeláldozásról van tehát szó, hanem egy sokkal szabadabb, okosabb és kifizetődőbb folyamatról, amelynek során átalakulnak az értékrendek és a szokások. Pontosan olyan ez a fogyasztás és felhalmozás orientált társadalmunkban, mint egy korty friss levegő a szmoggal teli légtérben – legalábbis én annak éltem meg.

Eldöntöttem, felveszem a harcot a felesleges tárgyaimmal. Feleslegnek ítélt könyveimet, ruháimat, kiegészítőimet, mágneseimet, cipőimet, bögréimet és mindenféle egyéb mütyürjeimet azoknak ajándékoztam, akiknek tudom, hogy sokkal nagyobb szükségük van rá, mint nekem. A szelektálás során abszolút könyörtelen voltam, nem hagytam, hogy a száműzetésre szánt holmijaim a kikészített dobozból véletlen visszatáncoljanak hozzám.

Mindennek pedig meglett az eredménye. A felesleges tárgyak eltüntetése nemcsak otthonomban hozott átláthatóságot, de a fejemben is.

Hat érvben szedtem össze, hogy pontosan mit is adott nekem a minimalista életvitel.

1.       Jobban átlátom, mi az, ami igazán számít

Szeretem, hogy az otthonom egyre kevesebb olyan csapdát rejt, ami engedne hosszú távon menekülni önmagam elől. Szeretem, hogy átlátható a lakásom, és egyre átláthatóbb a belső életem is. Amióta kevesebb tárgy vesz körbe, kevesebb felesleges, figyelemelterelő inger is ér, és csökkentek a tárgyakhoz köthető igényeim. Összpontosítás, szabadság, belső nyugalom – többek közt ezeket tapasztaltam már az első hónapban. Túl sok időt és pénzt pazaroltam el az életemből olyan tárgyakra, amik igazából nem is hoztak boldogságot, és még csak nem szükségesek. Ebből következik a második pont is:

2.       Sokkal több pénzt takarítottam meg

Sok kicsi igenis sokra megy, magam is meglepődtem, milyen sokra. Milyen sokra mehetett volna az említett 24 évem alatt? Mindenesetre ami késik, nem múlik.

3.       Több teret és időt kaptam

Azóta, hogy kevesebb árucikk között lavírozok otthon és kevesebb bigyó sorakozik a polcokon, minimális időt töltök rendrakással, takarítással, vagy épp a „kedvencemmel”: a portörléssel. Az otthonom elkezdett kevés takarítással is jól működni, az extrán nyert időt pedig maximálisan ki is használom. 

4.       Kevesebb döntéshelyzet

Mindig is bosszantott a reggeli tanácstalan álldogálás a ruhásszekrény előtt: amióta kapszulagardróbból öltözködöm, nincs ezzel gondom. Öltözködésemet olyan szempontok alapján optimalizáltam, amelyek fontosak: csupán a jól variálható, jó minőségű, sokrétűen használható, méltányos kereskedelem feltételei szerint előállított darabokat hagytam meg.

5.       Visszanyertem a kontrollt az életem felett

Tudatossá váltam, nem pedig pazarlóvá: érzékenyebb lettem az engem körülvevő világra, sokkal nagyobb felelősséggel tekintek a vásárlásra, a környezetvédelemre. Azzal a döntéssel, hogy sokkal kevesebb tárgyat vásároltam meg, bizonyos szempontból visszanyertem az irányítást a saját életem felett, és lehetőséget kaptam egy sokkal tudatosabb élet megteremtésére, amiben nem mesterségesen kreált értékek mentén, hanem saját identitásomnak megfelelően élhetek.

6.       Mit még?

Összeszedettebb gondolatokat, mértéktartóbb életvitelt. Hatékonyabb haladást a fontos dolgokkal, több időt az alkotásra, a számomra fontos személyekre és tevékenységekre. Végre nemcsak beszélek az életem prioritásairól, hanem aszerint is élek.

Kapizsgálom, hogyan lehet a fenntartható fejlődés elvei szerint letisztult környezetben, harmonikusan, egyszerűen élni.

Tény, még nem vagyok egészen minimalista, bőven van még hova fejlődnöm. Persze tudom, a kezdet mindig könnyebb, mint megtartani a lendületet és egy életen át ragaszkodni az elvekhez, de bízom benne, hogy tapasztalt pozitív változások erős táptalajként szolgálnak a későbbiekben is. Ez egy hosszú folyamat, nem értem még az átalakulás végére, de úgy érzem, jó irányba tartok.