Egykor a gyermek és a természet egységfrontot alkotott – és ma?

Mert ha békakuruttyolástól hangos az éj, az azt jelenti, hogy nyár van, hogy kasza alá érik lassan a termés. Hogy gyümölcsöktől roskadoznak a fák, virágillattal bódít, élettel van teli a levegő. Szeretem a békákat na, szívből hiszem, hogy ezzel más is így van, és nem ugrik mindenki undorral az égig, ha békát lát.

Gyerekként is bírtam a brekegőket, és mint minden kíváncsi apróság akkoriban, előszeretettel nézegettem, simogattam is a zöld levelibékákat. Eső után tele volt velük a föld, masíroztak innen oda, onnan meg vissza. Nem kellett ahhoz nagy bátorság, hogy a tenyerembe kapjak egyet néhány pillanatra, dédelgessek egy kis békát. Annál inkább se, mert

akkoriban még a gyerek meg a természet egységfrontot alkotott. Együtt éltünk a természettel.

A békákon felül egészen közelről, szemtől szembe figyeltünk meg mindent. Pókot, pókhálót, tücsköt, bogarat szemléztünk, és ha elég ügyesek voltunk, el is kaptunk egyet-egyet. Virtus volt sáskára, szöcskére „vadászni”. Naphosszat kergetni őket, meglesni titkaikat. Mielőtt bárki is rám reccsenne: nem, nem bántottuk őket. Gyerekként is tudtuk, hogy már azzal megzavarjuk életüket, hogy jelen vagyunk. A kíváncsiság nem ment, nem is mehetett szélsőségesen az állatok kárára. Nagyon figyeltünk erre, és nagy volt a harag, ha azt láttuk, valaki bántja az állatokat. Akkoriban nem volt védett állat a zöld levelibéka – ma már az –, de jogszabályok nélkül is tudtuk, hol a határ.

Mindent tudni akartunk róluk, és meg is ismertük őket. Nemcsak monitoron láttuk, nemcsak képeken, hanem a valóságban. A természet kitárta magát előttünk azokon a nyári napokon, és nem okoztunk annál nagyobb kárt, amit egy könnyebb szellő el ne tudott volna simítani. Mert kézbe fogtunk, de menten elengedtünk mindent, amit egy pillanatra megragadtunk. A letaposott fű egy-kettőre kihúzta magát. Szerintem a vadvirágokkal teli rét, a vizes rét, de a kaszáló se sírt amiatt, mert egy kis csapat gyerek futott néhány kört a kuszán nőtt növények között.

Néha visszacsípett azért a természet. Bogáncsba léptünk vagy tenyereltünk. Tüske fúródott a talpunkba. Hólyagokat húzott bőrünkre a csalán. Elcsúsztunk a sárba, vagy a nagy szaladásba elgáncsolt egy inda, gyökerek között botladoztunk és elhasadt a ruhánk, ami miatt szorultunk aztán odahaza. Máskor méh vagy darázzsal való találkozás hagyott nyomott. Ismertük a veszélyeket is, ahogy tudtuk kerültük, de a természet úgy volt az otthonunk, a biztonságos közeg – ahogy ma egy-egy gyereknek a zárt szoba. Biztonságos nekünk is, meg a benne élő állatoknak is, mert azok megismerése és nem elpusztítása volt a cél. Épp ezért, amikor a gyerekkoromra gondolok, a legszebb élmények között van a nyári réten való önfeledt szaladgálás, szöcske- meg lepkekergetés, a surranó gyík után szaladás, békalesés.

A gyerekeimnek is ezt a szemléletet adtam át, nálam is magabiztosabban közlekednek a természetben, nem félnek az állatoktól és nem is bántják azokat. A legkisebb fiam gyerekként teljesen odavolt a varangyos békákért. Amikor még egészen kicsi volt, és nem értette, miért kell természetes élőhelyükön hagyni az állatokat, néha haza is akart csempészni egy-egy példányt. Nagy volt a zokogás, amikor meghiúsítottam ezeket a kísérleteket.

Mindenesetre az biztos, hogy

a gyerekszem szépnek látja a természet minden teremtményét.

A varangyos békát is. Minden tücsköt, minden bogarat szépnek lát. A legközönségesebb kis lepkét is, a földigilisztát is. És ez így van jól.

Kérdés bennem, hogy azok a gyerekek, akiknek nincs módjuk ilyen módon megismerni a természetet, vagy van módjuk, de nincs se belülről fakadó motivációjuk, se szülői ráhatás erre a területre, azok hogyan viszonyulnak az állatokhoz akkor, ha ki kell lépni a komfortzónából kicsit. Megriadnak minden surranástól? Felismerik, meg tudják különböztetni egyik gyíkot a másiktól?

Ez a kérdés nem légből kapott, mert néhány nappal ezelőtt futottam bele egy vidéki életet népszerűsítő oldal fórumbeszélgetésébe, ahol egy fiatal lány nem ismert fel egy teljesen közönséges gyíkocskát.

Én örülök, ha más igen, és boldog vagyok, amikor gyerekeket látok a természetben, amikor azt látom, hogy van még kedv az eleven tapasztalásra.

Mert nekem szívemig hatoló zene a békabrekegés, az is marad.