„Teljes életet csak az élhet, akit a természet befogad” – Interjú Végh Attila természetfilmessel és költővel

Hosszú ideig újságíróként dolgoztál, majd egyszeriben hátat fordítottál Budapestnek, hogy Nagymarosra költözz, és autodidakta módon belevágj a természetfilm-forgatásba. Könnyen ment a váltás, nem volt benne kockázat?

Tizennyolc éve költöztem ki, de filmezéssel csak öt éve foglalkozom. A két kockázatot tehát nem egy időben kellett vállalni. De hát minden kockázattal jár. Az is kockázatos, ha az ember túl sokáig csinálja ugyanazt: belepunnyad. Így jártam én a természetfotózással. Gimnazista korom óta műveltem, de öt évvel ezelőtt úgy éreztem, ez a szatyor megtelt, ideje újabbat szőni. Ez lett a filmezés. A kiköltözés egyébként könnyen ment, de – körülbelül két hónappal utána – beállt a „költözési depresszió”: úgy éreztem, életem legrosszabb húzása volt. Igaz, hogy a természetet mindig szerettem, mindig otthon éreztem magam az erdőn, de mégiscsak flaszterbetyár volnék, gondoltam.

 

Olyan csávó, aki punk volt, aki nappal aludt, éjszaka pedig a pesti Bermuda-háromszögben tolta hajnalig. Csajozás, költészet, mozik, színházak, kulturális fürdőzés, és most itt van helyette a Börzsöny meg a Duna. Na, szépen vagyunk. Aztán ez a belső hang elcsitult, és kialakult az itteni életem. Pest nagyon közel van, harminc perc autóval, sűrűn be lehetne menni, ha volna kedvem, de nincs. Vagy én öregedtem meg, vagy Pest változott meg: idegbeteg, riasztó hely lett.

Nemrég a Nemzetközi Természetfilm Fesztiválon második, A bennünk élő Börzsöny című, Gödöllőn teltházzal vetített filmed két díjat kapott. Nincs abban ellentmondás, hogy az emberek vonzódnak a természethez, kíváncsiak rá, közben folyamatosan pusztítják, alapdolgokra nem figyelnek oda?

Na, ezt az ambivalenciát sohasem értettem. Kimegy az ember az erdőbe, hogy jól érezze magát, hogy felüdüljön, és a kirándulás során megevett csoki papírját eldobálja, a sörös dobozt, a pillepalackot szintúgy. Kirándulni nyilván azért megy bárki, mert fontos neki a környezet. Szeméttel pedig azért szórja tele, mert nem fontos neki a környezet. Hogyan lehet valami egyszerre fontos és nem fontos? Ezt sosem fogom megérteni.

Nevelhető a felnőtt ember? Mit és kiknek kellene tenniük, hogy ez a hozzáállás változzon?

Fogalmam sincs. Megfigyelhetőek egyébként pozitív változások is. Fiatalkoromban, amikor természetvédelmi őr voltam, rengeteg védett növényt el kellett koboznom a hétvégi kirándulóktól. Ma már alig látok olyat, hogy valaki virágcsokorral a kezében sétál az erdőn. Inkább lefényképezik. Ez jó tendencia. 

Nagyon költői, érzékeny filmet alkottál. Magától értetődően a természetbe, az állatokba van kódolva a költőiség, a költészet?

Az erdőt én melankolikusan látom, ettől van mélysége számomra. Ami a legmélyebb, az mindig melankolikus, és megfordítva. Néhány éve egy héten át Macedóniában voltam egy nemzetközi költőtalálkozón, és valahogy kialakult, hogy minden reggel gyártok a többieknek egy szállóigét. Az egyik reggel ezt reveláltam: a sötétség nem mindig mély, de a mélység mindig sötét. Az erdő a mesékben is mindig mély, vad és sötét.

 

Az erdő bennünk élő képe így őrzi azt a vadságot, azt a fenséget, amit mi, civilizált majmok régen elvesztettünk. A film végén azt mondja Turi Bálint, a narrátor: „A vadállatok megindító komolysága azt üzeni nekünk, elkényelmesedett lényeknek, hogy a természetben mindig az életre megy ki a játék”. Lassú filmet akartam csinálni, hogy az erdő fenségét visszaadjam. Lassú, misztikus, melankolikus természetfilm: ez az ideám. Középúton járni a természetfilm és a művészfilm között. Ott az én igazságom.

 

És mi az erdő igazsága?

Azt csak az erdő tudja. Én nem tudok a harkályok és hiúzok szemével látni. Ezért nem is törekszem rá.

Nem akarok „objektív” lenni. Pontosabban: úgy akarok objektív lenni, ahogy egy vers.

Hogy a költő mélységes szubjektivitásának őszinteségén, tisztaságán szikrázzon át az általános érvényű, mindenkihez szóló igazság. Ez a film voltaképp rólam szól. De megpróbálok olyan mélyre menni magamban, hogy ott rátaláljak mindenkire.

Volt olyan, amit katarzisként éltél meg a film készítése alatt?

Mindent, ami a szemem előtt történt. Persze ezt csak utólag érzem így, mert amikor valami épp zajlik, akkor akció van, észnél kell lenni, kezelni kell a technikát, zoomolni, élességet állítani, fényértékeken spekulálni. Ül az ember órákon át a lessátorban, meditatív állapotban, aztán hirtelen történik valami, és a meditáció átcsap koncentrációba. A snitt végeztével aztán újra lehet költői dolgokon merengeni. De ha katartikusnak az olyan jelenetet nevezzük, ami ritka, akkor a legkatartikusabb az volt, amikor játszadozó vadmacskakölyköket filmeztem, vagy amikor az esti vadászatra készülő uhupár szikláján megjelentek a hollók, és iszonyú bátran fél méterre odamentek a madarakhoz, hogy megvizsgálják, nincs-e alattuk tojás, vagy valami ételmaradék a sziklán. Az uhuk pedig nem verték le a hollókat, ahogy azt előzőleg vártam volna, csak idegesen pislogtak, meg néha-néha szárnylebbentésekkel ijesztgették őket.

 

Gyönyörű jelenet volt. De a hím ájtatos manót elkapó, majd békésen elfogyasztó nőstényt, vagy a patak vizében szülő szalamandrákat is izgalmas volt filmezni. A vándorsólymok filmezése közben pedig majdnem lessátrastól belezuhantam a sziklaperemről a szakadékba. Az is izgalmas volt, még ha negatíve is.

A természetben a halál, a pusztulás, a megszűnés nem kelt meghökkenést senkiben, közönnyel, a dolgok részeként fogadják. A természetben nincs könyörület és morál. Mi, emberek, hasonlóan a természet tartozékai, folyamatosan félünk, rettegünk az elmúlástól. 

A Vietnámból, a balkáni háborúból vagy az Afganisztánból hazatért katonák általában nem találják a helyüket a társadalomban. Azt mondják erre: poszttraumatikus sokk. Én meg azt kérdezem: mi van, ha egyszerűen az a helyzet, hogy a harcban megélték, milyen az, amikor minden pillanatban a létre megy ki a játék, és

ahhoz képest a jóléti társadalomban élhető élet langyos, semmitmondó, üres? Na, a vadonban éppen ez a helyzet.

Sőt, a háziállatokkal is. A macskánk, ha a házból kimegy az utcára, előbb figyelmesen körülnéz. Mintha az életéről volna szó. Mert arról van szó. Nem tudni, mikor jön valahonnan egy kutya. Ez az, amit elfelejtettünk. Persze normális ember nem akarhat háborút.  

Változott a természethez való viszonyod mióta filmeket készítesz?

Biztosan, de ezen még nem gondolkodtam. Tény, hogy a második filmem bátrabban költői, mint az első. Az voltaképp tanulófilm volt számomra, ezért ott a metafizikus lebegésnek szűkebb teret szabtam, a film kerete volt csak emelkedettebb szövegű. A bennünk élő Börzsönyt már több ponton megszaggatja az érzőbb beszély. Szóval verbalizálni nem tudom, mi változott bennem, de talán a filmek tükrözik.

A szakértők folyamatosan kongatják a vészharangot, hogy a természet, és vele együtt az ember hatalmas veszélyben van. Te, aki napi szinten találkozol a természettel, mit gondolsz erről? Optimista vagy?

Nem vagyok optimista, de ha a sötét jövő jön szóba, mindig egoizmusomhoz menekülök, és arra gondolok, hogy a katasztrófát én már úgysem fogom látni. Hogy a gyerekem, a gyerekeink fogják-e, az persze fájó kérdés. De mit is tehetnénk? Ami tőlünk telik, azt megtesszük: filmezünk, agitálunk, próbáljuk rábeszélni az embereket a természet védelmére.

 

A filmforgatás mellett az írásnak maradt helye az életedben?

Persze, két-három kéziratom megint elkészült. Új verseskönyvem legkésőbb jövőre megjelenik, A reménytelenség dicsérete című esszékötetem is kezd összeállni, és nemsokára nekikezdek egy ifjúsági regénynek. Arról fog szólni, hogy egy tizennégy éves fiú, aki a számítógépes játékok rabja, hogyan találja meg az utat a természethez. Igyekszem persze mindenféle didaxistól mentesen összehozni a dolgot. Hiszen a számítógépes játékok világa is érdekes – jómagam is végignyomok olykor egyet-egyet –, de teljes életet szerintem csak az élhet, akit a természet befogad. Ahogy tervezett regényem végén befogadja hősömet az erdő.

Fotók: Végh Attila