Egy hely, ahol mi vagyunk a statiszták, és a természet játssza a főszerepet

ZónánTúl

Egy hely, ahol mi vagyunk a statiszták, és a természet játssza a főszerepet

Emlékszem szemeim izgatott cikázására, ahogy az időt megállítva pergették a sorokat. A könyv lapjainak halk susogására, a sosem látott nádasok világának filmszerű életre kelésére. Matula bácsi tanításaira, az ismeretlen ismerőssé váló berekre, Tutajos és Bütyök kalandjaira. Már akkor bakancslistámra került a Kis-Balaton felfedezése, ám csak jóval később, felnőtté válásom küszöbén élhettem át ezt a különleges élményt.

Van az úgy, hogy a hátunkon cipelt zsák egyszer csak tele lesz a mindennapok problémáival, és testünk minden porcikája a szabadulást kívánja. Ilyenkor a legjobb, amit tehetünk, hogy kézen ragadjuk szeretteinket, és felkeressük a béke és nyugalom szigetét – legyen az bárhol is számunkra. Az év végén nálunk is tele lett az a zsák, így nem volt más hátra, mint előre: elindultunk a saját békeszigetünkre, ami nem máshol, mint a Kis-Balaton nádasai között várt bennünket.

Zalavár és Balatonmagyaród között találhatjuk azt a kis táblát, amely jelzi, hogy jó úton járunk. A szigetre vezető út már önmagában is különleges: a két szélén magasló sorfák valami mást, mélyet, felfedezni valót sejtetnek. A parkolóba érve kicsit megijed az ember: a beton, a bódék és a messziről rozogának tűnő híd eltakarják azt a csodát, ami a túlparton tárul majd elénk. Félve szállok ki a kocsiból, tartok a csalódástól, hiszen Fekete István csodálatos leírásai idéződnek fel bennem, és most nagyon vágyom a keresett élmény átélésére. Hogy megtapasztalhassam mindazt, amiről egykor olvastam, megismerjem azt, aki „nem beszél, hát nem is hazudik, nem ígér, mégis odaadja mindenét, nem szól, mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott”.

 

És valóban: „A remény nem törött szárnyú madár, s a valóságot megálmodni szabad, sőt szükséges is”. És nem is kell sokáig várni a felismerésre. A hídra lépve rögvest elénk tárul a Kányavári-sziget regénybe illő világa, a hideg tél lelket melengető képe, a fagyos reggelt dallal köszöntő madarak sokasága. A hely, ahol „mindennek, minden valóságnak neve van, értelme, jelentősége és ideje”, ahol az élet mozgalmasságának legnagyobb békéjével születhetünk újjá, és ahol időről időre magunk mögött hagyhatjuk a mindennapok felemésztő gondjait.

Varga Gellért erdőmérnök talán nem is sejtette, hogy generációk élettörténetét köti majd össze a híddal, amit oly nagy gonddal tervezett. Valószínűleg nem tudta, hogy valami egészen megfoghatatlan szimbóluma lesz a vidéknek ez a háromnyílású ívhíd, ami egyben egy kitáruló kapu egy teljesen más világ felé. 

Minden évszaknak megvan a maga páratlan szépsége. A télnek is. A zord hidegben van valami egészen romantikus. A hídon állva az ember akarva-akaratlanul is összeölelkezik, hogy néma csendben figyelje a körülötte zajló nagybetűs életet, hogy mély hallgatással eressze ki magából a modern világ oda nem illő gondolatait. Olyan ez, mint egy meg nem nevezett szent hely, ahol az arra járó meglelheti valódi önmagát, ahol levetkőzve minden mait, visszatalálhat az egykor volt legjobb barátjához: a tiszta természethez.

 

Rövid utunk a hídon egy valódi átkelés: a túlpartra érve már minden mögöttünk van, és ezen az oldalon nem létezik más, csak a sziget és mi. És feltűnik még valami: télhez képest igencsak sokan jöttek látogatóba, a sziget mégis csendes, békés, mert itt valamiért az emberek is halkabbak lesznek. Sokan csak csendben, kézenfogva sétálnak vagy mozdulatlanul állnak a vízparton, a messzi ismeretlent fürkészve, de a kedvesen beszélgetők is néma alkotói a tájnak. Olyan ez, mint egy fordított háttérjelenet. Most nem mi, emberek vagyunk a főszerepben, mögöttünk a természettel, hanem mintegy statisztaként veszünk el a természet főszereplésében.

Lassú léptekkel indulunk el a Búbos vöcsök-tanösvény kitaposott útjain, sokszor azt sem tudva, merre nézzünk, mert körülöttünk élet van mindenhol. Egymást hívják a madarak a nádas átláthatatlan rengetegében, egymás fölé magasodnak a történelmet valójában ismerő matuzsálemi fák, amelyek koronájában „emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét, és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna.”

Itt-ott megcsobban a feszített víztükör, a távolban pedig alig felismerhető csapatok szelik át a levegőt. A vízparton egymást követik a mély beszélgetésekre hívó megállók: egyszerű kis padok, amelyeket körbefon a nádas és a rejtélyes víz mindent megoldó ereje. Itt bárki leülhet úgy, ahogy ők ültek egykor. Mert bizony „Ült a két gyerek a lámpavilágos estében, és nem értették a szerelmet, és nem gondolhattak arra, hogy azt az édesen tövises lelkiállapotot tulajdonképpen senki nem érti. Aki szerelmes, azért, mert szerelmes, aki pedig nem szerelmes, azért, mert nem szerelmes.”

A gépet a kezemben tartva megértettem, mit érezhetett Gyula akkor. Mert „ezt a látványt sem lefényképezni, sem lefesteni, de még elmondani sem lehetne”. Mert való igaz: ezen a szigeten az időnek semmi jelentősége nincs. Mert a valóság valóban olyan szép. „Csak közel kell hajolni hozzá, szétbontani és megnézni…”

Ajánljuk még:

 
X
Már követem az oldalt