Annak ellenére, hogy a Távol-Keleten az evőpálcika vált általános evőeszközzé, a villa története mégis Kínából ered. Ezt bizonyítják azok a leletek, amelyek Kína bronzkori történetéből maradtak fenn, a temetkezési helyeken tárták fel a kutatók, csontból készültek, bár azt hozzá kell tenni, hogy valójában nem tudjuk, hogyan és mire használták. Később az ókori görög és római birodalomban is feltűntek, a rómaiak például bronzból és ezüstből készítették. A bizánciak úttörők voltak, hiszen náluk már bevezették a személyes használatra szánt evőeszközt, így a villát is. Innét a Közel-Keleten, Dél-Európán át került Észak-Európába.
Európába a 11. század második felében érkezett meg a villa, állítólag Domenico Selvo velencei dózse felesége, Dukasz Teodóra hercegnő segítségével. Korabeli forrás szerint nagy feltünést keltett azzal, hogy saját villájával étkezett. Damiani Szent Péter (akkor még bíborosként) rosszallóan jegyezte meg feljegyzéseiben, hogy a hercegnő ujjaival nem érintette meg az ételt, hanem eunuchjaival minden fogást apróra daraboltatott, majd azokat „szájához közelített egy aprócska, aranyból való, kétágú lándzsaféle eszköz segítségével, és épphogy megkóstolt”. A bíboros állítólag annyira megbotránkozott Teodóra étkezési szokásán, hogy amikor az asszony később pestisben meghalt, haláláról úgy nyilatkozott, hogy az isteni büntetés volt hiúsága miatt.
Azt itt érdemes megjegyezni, hogy a villával kapcsolatos ellenérzéseknek az eszköz formája is táptalajt adott, hiszen az istenfélő középkori embereket az ördög vasvillájára emlékeztette. Maga az egyház pedig még rá is erősített erre. III. Ince pápa kikelt azok ellen, akik gazdagon terített asztalhoz ültek, az aranykupák és ezüst tányérok, díszített terítő mellett a villát is a hiúság bűnét jelképező tárgyak sorába sorolta.
Arról is vannak adatok, hogy az 1300-as években X. Lajos francia király és magyar felesége, Clementina szintén rendelkeztek villával. Azt azért el kell mondani, hogy ekkoriban ez nem volt általánosan jellemző, elsősorban a konyhában és nem az étkezőasztalnál használták a villát, amely akkoriban kétágú volt. A francia udvarban Medici Katalin vezette be, aki a taljánoktól rendelt ezüstvillákat, ennek ellenére az eszköz még évtizedekkel később, IV. Henrik idején is megvetés tárgyát képezte, gúnyolódtak rajta és férfiatlannak tartották a használatát.
És most kalandozzunk egy kicsit a középkorban Benda Borbála történész segítségével, aki az „Étkezési szokások a magyar főúri udvarokban a kora újkorban” című kötetében részletesen mesél az akkori asztal körüli illemről. Akkoriban Európában és Magyarországon napjában kétszer étkeztek a nemesek, ebédeltek és vacsoráztak, bár az ebéd időpontja délelőtt 10 és 11 óra közé esett, amit ma inkább villásreggelinek neveznénk. A vacsorát nagyjából délután 5 és este 7 óra között költötték el. A történész adatai szerint a főuraknak ekkor több kastélyuk is volt, közülük az egyik fő rezidenciaként működött, ahol nagyszámú személyzet állt szolgálatban. A kastélyokban nagyobb tereket alakítottak ki itáliai mintára, a szobák és termek egybenyíltak, ugyanakkor egy közös folyosóra néztek. Külön lakrészt kapott az úr, az asszony és a gyerekek számára is külön tereket alakítottak ki. És természetesen az étkezések számára is kialakítottak egy nagy ebédlőt. A konyhákat a tűzveszély miatt külön épületrészben helyezték el, de az is előfordult, hogy a főépületben helyet kapott még egy konyha, hogy az ebédlőben étkezők számára ne kelljen messziről vinni az ételt, megkockáztatva, hogy teljesen kihűl, mire a vendégek elé kerül.
Az étkezést az udvarmester vagy más néven hoppmester vezényelte, ő irányította az asztalnok, az étekfogók, a pohárnokok, a bortöltő és az asztalvetők munkáját. Az étekfogók és asztalnokok felhozták az ételekkel megrakott tálakat a konyhából az ebédlőpalotába és az egész étkezés alatt végig jelen voltak. A leírásokból kiderül, hogy szinte minden tál étel tartalmazott valamennyi húst, vadhúst vagy halat, a tehénhúst éppúgy megemlítik, mint a csirkét, pulykát, fajdot, borjút, angolnát, csukát, sügért. A főurak ezüst edényeket használtak még a hétköznapi étkezésekhez is, a bort aranyozott ezüst kupából, pohárból vagy serlegből itták, nem volt ritka, hogy az ivóedényeket fedelét különféle figurákkal díszítették. Ekkoriban még nem használtak tányért, közös tálból ettek, az innét kivett ételt egy úgynevezett szeletelő (néhány napos, száraz, szikkadt) kenyérre tették, amit a 15. században felváltott a mai fatálak elődje, egy lapos fadarab, közepén mélyedéssel. Ez lényegében a tányér elődjének tekinthető.
Az étkezés a villa megjelenésével gyökeresen átalakult, ugyanis így már el lehetett kerülni hogy a főurak keze zsíros és mártásos legyen. Vélhetően a higiénia iránt megnövekedett igény vezetett oda, hogy elfogadták a számukra idegen és eleinte bizony nevetségesnek tartott eszközt, amely megszüntette a közvetlen kapcsolatot az étellel. Ekkor már háromágú volt a villa, amivel a szájba tették a falatokat. Angliában ugyan az 1300-as évektől használtak desszertvillát a királyi és nemesi udvarokban, de általánossá csak az 1600-as évek második felében vált, ekkor már megjelentek a kés- és villakészletek. XIV. Lajos udvarában az arisztokraták terítékében már ott volt a villa, bár maga a király állítólag kézzel evett. A magyar főúri asztalokon pedig az 1500-as évek végén jelent meg, de csak az 1600-as években terjedt el. A személyre szóló villa a 16. században kezdett elterjedni Itáliából, főúri körökben a 17. századtól már rendszeresen használták, de a 18. századra vált általánossá a használata. Erre az időre tehető az étkezés illemtanának átalakulása is. Az új szabályok része volt az egyedi tányér és evőeszköz, a különálló székek elterjedése, szemben a padokkal. A tányérok megjelenése szinte evolúciós robbanást indított el, teríték került az asztalra, nem is akármilyen. Az ünnepi asztalra például alsó abrosz, szőnyeg, bőrabrosz, majd egy hímzett vékony abrosz Bécsből vagy a törököktől, erre került az ezüsttányér, sótartók, fűszertartók, kis tálkák, só, bors, ecet számára, gyertyatartók. Ekkoriban már evőeszközkészleteket készítettek, amelyek egységes megjelenésűek voltak. Egyébként az Észak-Amerikában élőknek egészen az 1800-as évekig kellett várniuk, hogy a villa elfoglalhassa méltó helyét az étkezőasztalon.
S amint a villa megkezdte világhódító útját, fokozatosan egyre többféle szerepet kapott az asztalnál, így egyre több méretben és formával készült. A nemesek meglátták benne a luxus lehetőségét, aranyból, ezüstből, hegyikristályból, gyöngyházból, sőt még elefántcsontból is készítették. Közben a háromágúból – némi kivétellel - négyágúvá vált. A porcelán tányérok sokat lendítettek karrierjén, hiszen ezekből a tányérokból sokkal könnyebben lehetett késsel-villával enni, mint a korábban használt, magasabb falú fatálakból. A négyágú, nagyobb méretű villa a főételhez dukál, a gyümölcsvilla épp olyan, mint nagyobb társa, csak kisebb. De nézzük, mára milyen széles palettából válogathatunk, már-már az uri huncutság határát súrolva. A süteményes villa háromágú, a bal szélső ága általában szélesebb és tompa, ezzel segítve a desszertek feldarabolását. A halvilla szintén háromágú, a halkés segítségével a hal gerincénél végigvágjuk, kiemeljük a gerincet a csontocskákkal és a halvillával elegánsan megesszük – legalábbis ha Görög Ibolya protokollszakértőre hallgatunk. Schnitta Sámuel pedig a Felszolgálói ismeretek című könyvben részletezi a számos további eszközt amelyek talán eszünkbe sem jutnak, sőt megkockáztatom, talán nem is nagyon használjuk őket. Ilyen például a homár- vagy langusztavilla, amelynek egyik vége kanálszerű, ezzel lehet kiszedni a rák fejrészét, a másik keskeny szárú, horonyban végződő részével a lábrészekben található rákúst tudjuk kiszedni. A csigavilla jól illeszkedik a csigaházakba és a kétágú eszköz megkönnyíti a hús kinyerését. Emellett a szakirodalom számost gyümölcsös és süteményes villát említ, sőt, még a jellegzetes angol savanyúság, a mixed pickles elfogyasztásához is külön eszközt javasolt. És bár a kaviárt alapvetően speciális késsel kínálják, ehhez is kapható kaviárvilla.
Néhány évezreden és fejezeten át eljutottunk hát a kézzel evéstől a kés-villa-kanál mesterhármasáig. Ma már elképzelhetetlen az élet e három evőeszköz nélkül, ezt tovább árnyalják a kulturális különbségek. Az európai, úgynevezett kontinentális etikettként aposztrofált evőeszköz használathoz képest az amerikai, villacserélő mód számunkra meglehetősen szokatlan, talán kissé illetlennek is tartjuk. Az amerikai módi szerint a késsel levágnak egy vagy több falatot, majd a kést a tányér szélére helyezik. A villát átteszik a jobb kézbe. Ezek az apróbb-nagyobb különbségek mit sem vonnak le annak az értékéből, hogy számunkra már teljesen természetes a csodás evőeszközökkel, ízléses étkészlettel terített asztal, de erről majd legközelebb.
Borítókép:123rf
