Az ádáz hajgumi és egyéb szemetek: ami használható, miért kellene lecserélni?

Nem sorolok fel mindent, amit a feketelistára tettek az anyagok összeállítói, de a mosóportól kezdve a bugyin, melltartón át a gumikacsáig igazán gazdag a felsorolás. A listák szerint tulajdonképpen mindent ki lehetne dobni és újat vásárolni meglehetősen rövid időn belül, nehogy például belegubancolódjon a hajunkba egy hajgumi, mivel – figyelem, veszedelmes rész következik – „ha a textil hajgumi kinyúlik, vagy megsérül, beleakadhat a hajunkba, amitől az töredezni kezd.

Bizony, ennyire veszélyes lehet, ha nem cseréljük le időben – vagyis nem dobjuk kukába a már nem tökéletes, kinyúlt hajgumikat. Esetleg a vécékefénk is elérheti azt az állapotot (már egy év használat után ezen az eszement listán), amikor már hiába fertőtlenítjük, a baktériumok annyira megtelepszenek a kefe szőrein, hogy csak na. Onnantól nincs az az ádáz fertőtlenítő, ami elbírna a makacs baktériumokkal. És onnantól fertő minden mosdóhasználat.

Aztán eszembe jut az a számtalan cikk, az a mérhetetlen erőfeszítés, amit azért teszünk és tesznek mások, hogy társadalmilag észszerű megoldásokra hívják fel a figyelmet. Például arra, hogy próbáljuk meg minél tovább megőrizni, használatban tartani azokat a tárgyakat, amik egyszer bekerültek a háztartásba. A végső elkopásig maradjon benn, ne cseréljük le, ne akarjunk másikat, újabbat, szebbet, csillogóbbat. Ne akarjunk úszni az árral, dizájnos formákra váltani. Lecserélni ezt másra csak azért,

mert már nem annyira fényes, mint régen, esetleg lekopott a színe, vagy lett rajta egy hajszálrepedés.

Négy éve élek bérlőként a jelenlegi otthonomban. Az egyik műanyag vécéülőkén van egy vékony repedés. Nem azért nem cserélem le, mert nincs rá pénz vagy nincs rá időm, hanem azért, mert nem tudom nyomon követni a háztartásomból kikerülése után az útját. És amikor elképzelem azt, hogy ez (vagy millió másik) vécéülőke csak úgy ott hever valamelyik óceán mélyén, elborzaszt a gondolat, hogy az én kényelmem vagy esztétikai igényeim miatt kerülhet oda.

Pedig kicsi rá az esély, hogy óceán mélyére kerülne pont a mi országunkból a műanyag hulladék, de nem szimpatikusabb az a gondolat se, hogy évtizedekig hever majd egy szeméttelep valamelyik kupacában egy olyan vécéülőke, aminek nem volt nagyobb „bűne”, mint hogy keletkezett rajta egy hajszálrepedés.

És akkor jönnek szembe sorban ezek a figyelemfelhívó anyagok, hogy dobd ki, juj. Például dobjuk ki gyorsan a gumikacsát, amit a fürdőkádban használ a gyerek, mert különben irgum-burgum. Esetleg a zuhanyfüggönyt nehogy egy évnél tovább használjuk, mert menten megesz majd a penész. (Hiába mossuk ki rendszeresen). És természetesen a régóta álló és bekeményedett mosószert se lehet szépen feloldani langyos vízben, és úgy elhasználni – inkább vessük szemétre iziben.

Nekem szúrja a szemem minden ilyen felvetés.

Mert továbbgondolom, tényleg próbálom gondolatban követni a szemétre dobott tárgyak, vegyi anyagok útját. Amikor azt olvasom, hogy a szempillaspirál 3 hónap alatt kész baktériumtenyészetté válik, (meg nem nevezett szakértők szerint természetesen), akkor azt mondom, hogy inkább meg se vegyük. Ha 3 hónap múlva a műanyag tégely festékkel-kefével cakompakk megy a szemétre, akkor inkább be se kerüljön a lakásba, mert olyan indokolatlan környezeti terhelést jelent, amit jobb elkerülni.

De még jobb, ha a józan eszünket használjuk minden vásárlásnál. Ha használjuk az érzékszerveinket és a tapasztalatainkat, és azokra támaszkodunk, amikor döntéseket hozunk arról, mi kerül be, és mi kerül ki az otthonunkból. Mert ami kikerül, az se megy olyan messze, hogy ahhoz ne lenne többé közünk. Mert közünk lesz, velünk marad, egy bolygón marad velünk. Én nem a kinyúlt hajgumiktól féltem a tincseimet – pedig van olyan nekem is –, hanem az olyan kommunikációtól, ami megkérdőjelezi józan ítélőképességünket, és el akarja dönteni helyettünk, mit kell lecserélnünk idő előtt valami újra.