„Afrika rég máshol tart, mint ahogy képzeljük” – interjú az Afrika-zöldítő Domonyai Andrással

Érdekes életpálya, nagyon különböző állomásokkal. Miért döntöttél végül a kertészkedés mellett? 

Közgazdász vagyok, de sokáig színészként is dolgoztam. Azonban mindenki kertész a családban – édesapám szőlészeti kutatásokból doktorált, és egész gyermekkoromban kertészeti témákat hallgattam otthon, még a vasárnapi ebédeknél is. Volt rá lehetőségem, hogy vendéghallgatóként a Kertészeti Egyetemen tanuljak, de végül nem szereztem diplomát: színészből lettem afrikai agrárszakértő.

Már színészként is a kulturális fenntarthatóság kérdései érdekeltek. Elkezdtem foglalkozni a magyar vidéki kultúrával, így kötöttem ki az agráriumnál. Nagyon kevés magyar nyelvű afrikai agrárszakértő van egyébként. Talán három vagy négyről tudunk, akik itt is élnek, és aktívan, értően foglalkoznak azzal, hogy pillanatnyilag hol tart az afrikai agrárium. Én agrárközgazdasággal is foglalkozom most már, tehát a közgazdasági végzettségemet is használom, az agrárszakterületet tekintve self-made man vagyok.

A magyar agráriumban is rengeteg lehetőség és teendő van, miért éppen Afrikában lettél agrárszakértő?

A magyar vidéki agrárium megújítását a hagyományos szántóföldi vagy kiskerti termelésben képzeltük el, ami sajnos egyre kevésbé jellemző már Magyarországon. Az érdekelt, hogy miként lehet vidéken a kiskerti termelést új növényfajtákkal megújítani, fellendíteni, helyi specialitásokat kialakítani. Például mindenki piros paradicsomot termel... miért nem termelnek egyes falvakban fehér, édes paradicsomot vagy sárga, zamatos céklát? Ilyen terményekkel ki lehetne alakítani egy teljesen megújult, vidéki agrárképet. 12-15 évvel ezelőtt tehát ez volt az én ötletem a vidékfejlesztéssel foglalkozó cégemnél, és egyértelműen adódott az igény, hogy olyan helyet, termesztési területet kell keresnem, ahol egész évben tudok vetni, aratni és ezeknek a különleges növényeknek a termesztését is ki tudom tapasztalni.

Fotó: Domonyi András

Afrika, Közép-Amerika, illetve Ázsia egyes helyein vannak olyan területek, ahol egész évben lehet termeszteni, és én a legközelebbit választottam. Kerestem egy alapítványt, amelynek Kenyában volt egy árvaháza, bekopogtam hozzájuk a Facebookon keresztül, és megkérdeztem, mi lenne, ha kimennék velük kertészként kutatni. Vissza is írtak, hogy nagyszerű, éppen kertészt kerestek, úgyhogy jó lenne, ha mennék, és van is egy egyhektáros kertjük, ahol a kutatásaimat is végezhetem. Így kerültem Afrikába, Kenyába 2013-ban.

Bizonyára a magyar táj után nagyon más kép fogadott Afrikában. Mik voltak az első benyomásaid?

Az első félév után rendkívül világosan látszott, hogy a kelet-afrikai és elsősorban a kenyai mezőgazdaság olyan elképesztő fejlődési lehetőségeket kínál, hogy amennyiben az én rendkívül speciális területemen akarok maradni és agráriumfejlesztéssel akarok foglalkozni, akkor Kenya a nekem való hely. Utána minden egyes szomszédos országot is meglátogattam.

Éltem Kongóban is, és egészen mélyen beleástam magam a gazdaság, a helyi kultúra, a vidékfejlesztés, a szegénységfelszámolás és élelmezésfejlesztés kérdéseibe Afrika-szinten. Végig terepen voltam, tehát vidéki vályogkunyhókban laktam három hónapot, fél évet, és csakis a termesztéssel foglalkoztam a helyi farmerek között. Így egészen mély képet sikerült szereznem arról, hogy hogyan lehet Afrikában fejleszteni az agráriumot, és hogyan illeszkedik ebbe az én különleges növényekkel való foglalatoskodásom.

Mivel foglalkozol jelenleg?

Egy marokkói élelmiszer-termeléssel foglalkozó farmra hívtak meg, itt vagyok agrárfejlesztési szakértő. Ez a farm, ahol már második féléve vagyok, rendkívüli módon illeszkedik az észak-afrikai és marokkói agrárfejlesztési vonulatba. Belpiacra és exportra termel nagy tömegben, elsősorban zöldségféléket, és már a marokkói agrárgazdaság is eljutott oda, hogy már szükség van arra, hogy a környezetvédelmi kérdéseket sokkal mélyebben beágyazzuk a termesztési folyamatainkba, mint korábban. Marokkó is ott tart, hogy a megszokott piros paradicsom vagy paprika termelésétől kezd nyitni egy szélesebb fajtaválaszték felé. Az éttermi és hotelszektor számára így egy különleges terménycsoportot tud kínálni.

Az afrikai fejlett mezőgazdasággal rendelkező országok már igénylik a környezetvédelmi és piactágító szakmai beszélgetéseket, és egész nagy gazdasági szereplők is elkezdték felkarolni, felvállalni ezt a kezdeményezést.

Egyébként Marokkó és Kenya agrárgazdasága rendkívül hasonló fejlettségi szinten áll. Tehát az, ahogy mi gondolunk az észak-afrikai országokra, vagy Marokkóra, vagy ahogy mi gondoltuk tíz-húsz évvel ezelőtt Kenyára, azok a képek már egyáltalán nem igazak. Az agráriumban, de a mindennapi élet szintjén is egészen megdöbbentő a fejlődés Marokkóban is, Kenyában is.

Fotó: Domonyi András

Mennyire fogadják el az afrikai emberek egy európai tanácsait? Nem idegenkednek a messziről jött ember szakértelmétől?

Nagyon máshol tart már Afrika, mint ahogy azt képzeljük: Marokkóban és Kenyában például már senkit nem érdekel, hogy honnan jöttem, milyen színű a bőröm, angolul beszélek-e vagy franciául. Egyébként franciául beszélek, és Kenyában a helyi nyelvet is beszéltem. Itt, Marokkóban még nem beszélem a helyiek nyelvét. Voltam olyan helyen, mondjuk Ruandában, ahol vidéken azért az emberre még rácsodálkoznak, ha idegen, de a fővárosban már senkit sem érdekel. Jó értelemben rendkívül intenzívek az európai – vagy ahogy mindenhol nevezik, „overseas” – és afrikai kapcsolatok. Az idegentől való némi idegenkedést talán még Kongóban tapasztaltam, de ott sem jellemző már annyira. Angola és Kongó volt az a térség, ahol nagyon-nagyon sokára jött el a béke, sokáig tartottak a polgárháborús időszakok.

Fontos, hogy Afrikát mondok mindig. Afrika ugyanis – Észak-Afrikát kivéve – magát egyetlen kulturális közegnek tartja, úgy, hogy közben törzsenként, országonként rendkívül különböző. Mégis minden afrikainak nagyon erős az Afrika-tudata. 

Európában mindenki nemzetben gondolkodik, itt viszont mindenki nagyon büszke arra, hogy afrikai.

Afrikában senkit sem érdekel, hogy fehér ember vagyok, sokkal érdekesebb, hogy én magyar vagyok – még annál is érdekesebb, hogy agrárszakértő vagyok. Egyébként minden együttműködésben egyenrangú partnerként kezelnek. Nem jó az a fajta hozzáállás, hogy mi idejövünk segíteni, megmenteni őket, megmondani nekik, hogyan gazdálkodjanak. Nem is így érkeztem ide.

Jártam például Etiópiában is tanulmányúton: vidéki farmokat néztünk meg. Mindenki ugyanúgy beszélgetett velem ott, Etiópiában, vidéken, mintha lemennék Magyarországon vidékre, és egy gazdával beszélgetnék a saját földjén. Azért hozzá kell tenni, hogy így kell hozzáállni, mert az viszont kifejezetten ellenszenves az afrikai ember számára, amikor légkondis terepjáróból frissen vásárolt, nagyobb túrafelszerelésben egy hétre Európából ideérkező emberek elkezdenek úgy beszélgetni vele, mint valami szerencsétlennel.

Fotó: Domonyi András

Nem alaptalan ez az idegenkedés, hiszen egészen a közelmúltig több nyugati állam is komoly hasznot húzott az afrikai kontinensből, majd ugyanezek az államok alapozták meg azt a romantikus elképzelést, hogy meg kell menteni Afrikát az éhezéstől. Feloldódott ez az ellentmondás?

Én is ezzel a tudással jöttem ki, hogy Afrika valószínűleg ilyen, aztán két hét alatt leesik a tantusz, hogy nagyon máshol tart már, és a gyarmatosítás már senkit sem érdekel.

A legmegdöbbentőbb példa Kongó. Ott volt ugyanis a világ egyik legsúlyosabb vérengzése, ami nagyon kevés történelemkönyvben szerepel. A gumi- és a gyémántbányászat miatt egy rendkívül súlyos diktatórikus rendszert vezettek be az 1900-as évek elején. A legsúlyosabb népirtásokról volt szó, amit egyértelműen a gyarmatosítók követték el. Amikor Kongóban éltem, egyébként egy szegénynegyed szélén, senkit nem érdekelt már ez. Kb. két napig volt furcsa, hogy én fehér ember vagyok, utána senkit nem érdekelt. Ez meglepő volt számomra, mert volt bennem egy pici félelem, nem tudtam pontosan, hogy milyen hozzáállásra számíthatok.

Az afrikai ember rengeteg szenvedésen ment keresztül az elmúlt 100 évben. Rengeteg éhezési, szegénységi helyzet volt, mi is ismerjük ezeket, sőt ezzel azonosítjuk az afrikai földrész nagy részét. Most már Afrika nagyon sok része – Marokkó és Kenya biztosan, Tanzánia, Etiópia meglepő módon, Uganda, Ruanda, Kongó egyes részei – már képesek alacsony szintű, de normális, az éhezést kivédő megélhetést biztosítani nagyobb vidéki népességnek is. Ezért aztán érthető, hogy

az afrikai ember nem szereti, ha az ő két keze munkájával előállított szegényes, de biztos megélhetését és élelmiszer-termelési megoldásait mi alacsonyabb rendűnek tekintjük.

Ha viszont odamegyünk, ott élünk közöttük, és elmondjuk, hogy nagyon jó, hogy ezt csinálod, de szerintem ne így öntözd a burgonyát, hanem úgy, annak örül.

A köztudatban ugyanakkor még mindig az elmaradott, éhező Afrika képe él. Ezek szerint ezt teljesen tévesen gondoljuk így?

Még az angol és francia sajtóban is él ez a számunkra is ismerős Afrika-romantika, de ma már sok tárgyilagos tudósítás is megjelenik itt. A magyar sajtó viszont kevesebbet és távolságtartóbban foglalkozik a kontinenssel. Az éhezést nyilván Etiópiához kötjük, elsősorban a 80-as, 90-es évek hírei alapján. Etiópiában vagy Ugandában is többször találkoztam alultápláltsággal, igazán látványos szegénységgel, de ez nem jellemző általában Afrikára.

Az éhezés ma már nagyon nagy felháborodást vált ki Afrikában. Amikor két évvel ezelőtt Kenya északi, sivatagos tartományában felütötte fejét a klasszikus éhezés, akkor egész Kenya felbolydult, hogy micsoda dolog, hogy 2020-ban éhezés fordulhat elő az országban.

A 70-es években még gyakori volt az éhezés, de ma már nagyon nem az, és ezer kilométerekre hordták a vizet, a lisztet és az egyéb élelmiszert, hogy megoldják a problémát. Önerőből akarják megoldani, nem kérnek segítséget.

Van ugyan külföldi segítség Afrikában még mindig, de ne romantizáljuk, hiszen a problémákat már maguk is meg tudják oldani. A legelmaradottabb vidékeken is tisztes szegénységben élnek az emberek, nagyon egyszerűen, nagyon sok munkával, de nem éheznek.

Fotó: Domonyi András

Kilenc éve élsz Afrikában. Miben változtatott rajtad ez a nagyon más kontinens és életforma?

Volt egy időszak, amikor éreztem, hogy most épp változom, de ma már nem tudom megmondani, pontosan hogyan változtam. Az biztos, hogy sokkal kritikusabb lettem Európával szemben, mert azt látom, hogy a sokat szenvedett társadalmak, nemzetek, országok igenis máshogy és jól akarják működtetni az országukat, sok esetben önerőből. Európai vagy nyugatos szemlélettel szeretjük mindenhol osztani az észt, hogy miért ne vágjuk ki a fákat, miért vásárolnak az afrikaiak ennyi autót, miért építenek vízerőművet, miközben Európában az átlagember elég magas életszínvonalon él, könnyű onnan megmondani Afrikának, hogy hogyan fejlődjön.

Amikor Afrikába érkeztél, voltak várakozásaid az itteni munkáddal kapcsolatban. Most, jó pár év után hogy látod, mennyire váltotta be az ígéreteidet ez a kint tartózkodás?

Nem tartoztam kutatóintézethez, egyetemhez, vetőmagfejlesztő vagy vetőmag-kereskedő házhoz, hanem egyszerűen volt egy nagyon furcsa elgondolás a fejemben, hogy szerintem hogy is lehetne még megfogni az élelmiszer-termelési reformot. Ennek az volt az előnye, hogy minden, amit kipróbáltam, és működött, az az én elképzeléseim alapján lett összerakva, és nem követtem szinte semmilyen akadémiai megoldást, tankönyvet.

Kivittem egy csomó vetőmagot, aminek mondjuk a 80 százalékára a hazai szakma azt mondta, hogy teljesen hülyeség, mert az 50 fokos melegben el fog pusztulni a növény, és a növény nem pusztult el.

Idén szeptemberben kezdem a tizedik évemet Afrikában. Most, hogy eltöltöttem itt tíz évet, elég komoly szakmai beszélgetéseket tudok folytatni az afrikai termelésben résztvevő szakemberekkel. Mindenki elismerően fogadja azt, amikor beszámolok arról, hogy milyen eredményt sikerült elérni, annak ellenére, hogy mondjuk az akadémiai vagy az agrár közmegegyezés nem gondolná, hogy ilyen eredmények születhetnek. Például burgonyát tudtunk termelni víz nélkül, vagy a mombasai partvidéken olyan paradicsomot termesztettünk minimális befektetéssel, amely nem ellenálló a vírusoknak és a kártevőknek, de tudunk Magyarország északi régióiba ajánlott sárgarépát termeszteni 55 fokos talajhőmérséklet mellett.

Fotó: Domonyi András

Itthon szeretnéd kamatoztatni ezeket a tapasztalatokat?

Próbáltam megosztani a tapasztalataimat az otthoni szakemberekkel, de nem igazán találtam nyitott fülekre. Úgy tűnik, nehezebben tesszük magunkévá az újdonságokat.

A mezőgazdaság tipikusan nagyon klímaérzékeny termelői ágazat. Afrikában mit észlelsz a klímaváltozásból?

Bármilyen meglepő, azt érzem, hogy itt hidegebb van. A mombasai óceánparton hidegebb van. Mombasában, ahol a január nagyon forró, hiszen itt ilyenkor van nyár, az elmúlt két évben kellemes, tavaszi hűvös volt. Most Marokkóban az éves átlagnál valamivel hidegebb van, ezek fél fokokat, egy fokokat jelentenek. A klímaváltozást így közvetlenül még nem nagyon érzékeljük, de ezek a problémák biztos, hogy rövid időn belül itt is jelentkeznek.

Mit tartasz a legnagyobb eredményednek az elmúlt évekből?

Az egyik az, hogy túléltem, mert azért voltak elég furcsa helyzetek az elmúlt tíz évben. Egyszer például a vakszerencsének köszönhetően éltem túl egy puffogó vipera támadását, ami majdnem megmart, de egy szponzoromtól kapott bakancs mentett meg. A másik, hogy elképesztően sokat tanultam, olyan tudást szereztem gazdálkodás területén, ami Magyarországon is egyre ritkább.

Hogy látod, mit tanulhatnánk Afrikától?

Azt látom, hogy a bezárkózó nemzetgazdaságok nem képesek egy bizonyos szint fülé emelkedni. A bezárkózást kulturális, nyelvi és gazdasági értelemben is értem.

A teljesen nyitott nemzetgazdaságok – mint amilyen a kenyai, vagy amilyenné most a kongóit, a tanzánt akarják tenni, amilyen befogadó tud lenni az etióp és a marokkói – általában sikeres utakhoz vezetnek gazdasági szinten és az egyének szintjén is. De ahhoz, hogy erre a gazdasági területre belépjünk, ahhoz tanulni kell. Sokan azt mondhatják, hogy mi keresnivalónk van nekünk, magyar agrárosoknak vagy Magyarországnak Afrikában. Nagyon egyszerű: meg kell találni a belépési helyeket, ahol a klímaváltozásban a magyar agrárcégek jó együttműködéseket köthetnek kutatásra, fejlesztésre, termelésre.

Nyitókép: Domonyi András