Régimódi szilvás lepény

Felkuporodtam a hokedlire, segítettem szilvát felezni, rakosgatni a tepsiben nyújtózó tésztára. A cukorszórást sosem engedte nekem, de a mandulákat mindig nekem hagyta, azokat egyenként illesztettem a szilvákra.

Míg sült, ott ültem, nem tágítottam a sütő elől, élveztem az egyre jobban gomolygó, meleg, fűszeres illatot. Legszívesebben már azon elegében ettem volna belőle, de a tepsihez hozzányúlni szigorúan tilos volt.

Abrosszal letakarva hűlt a kredencen, aztán dédnagyanyám szép egyforma szeletekre vágta, egy ezüst tálra sorakoztatta és betette a könyvszekrénybe. Hogy miért hívták könyvszekrénynek a nagy, faragott ajtajú szekrényt, az mindig is rejtély maradt előttünk. Talán valamikor, a régmúlt időben könyvek laktak benne, de a háborúban kitört belőle az üveg, helyére vékony vásznat feszítettek. A vászon mögött volt a mindig a pite meg a lepény. A keret és a vászon között befért a kezem, és olykor, amikor a dédiék lágyan szundikáltak ebéd után, elcsentünk egy-egy szilvás lepényt.

Biztos észrevették, de sosem tették szóvá. A hamvas héjú, liláskék, magvaváló szilvák mindig megdobogtatják a szívemet! A fahéjjal, vaníliával, reszelt citromhéjjal színesített szilvás lepény egy csodálatos költemény, a régi recept szerint készül azóta is.

Fotó: Pixabay / Couleur