A pészah ünnepe
Elkerülés ünnepe, kivonulás ünnepe, szabadság ünnepe, a kovásztalan kenyerek ünnepe, tavaszünnep, „zsidó húsvét” – ez mind egy és ugyanaz: a pészah. A három zsidó zarándokünnep egyike ez, az egyik legszentebb vallási alkalom, ami hagyományosan hét (esetleg nyolc) napig tart. (Az egy nap különbséget az adja, hogy az ünnep kezdetét a Jeruzsálemben megjelenő újholdhoz igazították, és a régi időkben annak érdekében, hogy biztosan minden zsidóhoz eljusson az ünnep időpontjának híre, rászámoltak egy napot.)
Ha meg akarjuk érteni az ünnep jelentéstartalmát, érdemes a nevek felől indítani. Ez az ünnep a(z):
- elkerülés ünnepe (hág hápeszáh): a pészah eredete arra az időre nyúlik vissza, mikor a zsidók Egyiptom elnyomásában éltek rabszolgaként. Mózes vezetésével ki akarta vezetni őket az Úr Egyiptomból, de a fáraó nem engedte ezt. Ekkor tíz csapást mért a térségre Isten, melynek utolsója az elsőszülöttek megöletése volt. A zsidó családokat – ha megjelölték ajtajukat egy levágott bárány vérével – a csapás elkerülte. A kivonulás ünnepe is ez: a tíz csapás után a fáraó elengedte a zsidókat, akik így kivonultak Egyiptom földjéről, elindultak a Kánaán felé.
- a szabadság ünnepe (hág háhérut): mert míg Egyiptomban rabszolgák voltak a zsidók, saját népként saját szabályrendszert állíthattak fel, és távol az elnyomó hatalomtól szabadon élhettek.
- a kovásztalan kenyerek ünnepe (hág hámácot) ez: a pászka (aka kovásztalan kenyér) a nincstelenek kenyere volt, a rabszolgasorban élő zsidók mindennapi étele. A hagyomány szerint, amikor a zsidók elszabadultak Egyiptomból, nem késlekedhettek, nem várhatták, hogy megkeljen a tészta, erre emlékezve ma is pászkát esznek az ünnepen.
- tavaszünnep (hág hááviv): a húsvéthoz hasonlóan ez az ünnep is minden évben a természet ébredésével egy időben esedékes. Ilyenkor vidul a szív, hogy éled a világ, hosszabbodnak a napok, hamarosan itt a nyár. Izraelben ilyenkor virágzik igazán a környezet, később a nagy meleg és szárazság lesz uralkodó. Az ünnep szombatján felcsendülő harmat-ima (tfilát tál) a csapadékért könyörög.
Az ünnep napjai közül az első a kivonulásra, az utolsó a Vörös-tengeren (Nádas tengeren) való átkelésre emlékeztet. A többi nap félünnep. Az ünnepre való készülést időben szükséges kezdeni, rituálisan meg kell tisztítani a házat, a konyhát, a kamrát. Nem lehet ilyenkor kovász a házban, de még hámec, vagyis kovászos holmi sem: olyan anyagok, amelyek gabona és víz keverékéből készültek, kikerülnek ilyenkor a zsidó otthonokból.
A széder-est hagyományai
Széder, avagy a rend estéje, a pészah ünnepének ikonikus estje. Ezeken a vacsorákon szigorú rend szerint étkeznek, és a Haggáda elmondásával idézik fel a szabadulás történetét. (A Haggáda a kivonulás történetét tartalmazó szertartáskönyv, ebben írják le a Széder-est „menetrendjét”.) Ez az elbeszélés négy fiúról tesz említést: a bölcs, a gonosz, a naiv és a kérdezni se tudó gyermekről. Ma úgy vélik, a négy fiú négy embertípust képvisel, a válaszadás pedig a zsidó gondolkodás árnyaltságára, prioritásaira világít rá. Kultúrájuk a tudást kiemelkedően fontos értéknek tartja, így a fiú, aki okosan kérdez, mindent megtudhat a Széder-estről. A gonosz gyerek is okos, de ő nem érzi magáénak az ünnepet, amit jól ismer. Számára rá kell világítani, hogy a közös múlt őt is meghatározza, maga is részese az ünnepnek. A naiv ember kemény választ kap, miszerint „erős kézzel vezetett ki bennünket az Örökkévaló Egyiptomból” – az egyszerű gondolkodású emberrel tehát kemény kézzel kell bánni ezen elgondolás szerint. A negyedik fiú, aki nem kérdez, ugyanúgy kap választ: neki is – bár egyelőre semmilyen „álláspontja sincs” – beszélni kell az ünnepről, pont azért, hogy érdeklődni kezdjen.
Örömteli lakomával vigadozik ezen az estén a zsidóság. Feltétlenül az asztalra kerül ilyenkor a szédertál, némi bor, egy nagy serleg, egy tálka sós víz, pászka és gyertyák.
A szédertálon helyet kap a zroá, vagyis sült csontos csirkehús, ami az egészben sült bárányt jelképezi, amelyet egykor a zsidók áldoztak ezen az ünnepen. Most leggyakrabban lepucolt csirkenyak ez, szenesre égetve, amelyet nem esznek meg. Ez a húsdarab jobb felülre kerül a tányéron. Bal felülre kerül a bécá, ami főtt vagy sült tojás, ezek alá a máror, vagyis keserűfű, ami torma és fejes saláta. Ez alá kerül a reszelt almából, körtéből, dióból, fahéjból és borból álló chároszet, ami megédesíti a többi ételt. Mellette kárpász, zöldség lesz, ami többnyire krumpli vagy hagyma. Ezt a Hágádá elmesélésekor fogyasztják el a sós vízbe mártogatva. Ezek alatt pedig ismét keserűfű kap helyet.
Jézus utolsó vacsorája is egy széder-este volt.
Miért fontos mindez?
Érdekes megfigyelni, hogy a mai Kárpát-medencei sátoros ünnepek, és kiemelten a húsvét szokásanyagában a zsidó hagyományok a legellenállóbbak az idő múlásának. Ennek egyik magyarázata, hogy a zsidó kultúrában a liturgikus hagyomány az otthonokban is értelmet nyer, funkcionálissá válik: a szent szövegeket együtt felolvassák, és az alkalomnak megfelelően ülik meg ünnepeiket. A szöveghagyomány továbbörökítése olyan szellemi erőforrás, amely lényegesen megkönnyíti a szokások megtartását, megtanítását, természetes átadását. Érdemes tanulnunk belőle, nemcsak a húsvéttal kapcsolatban!
Teljesen egyértelmű, hogy a zsidó kultúrkörben élők számára miért fontos ez az ünnep. De – ahogyan minden vallás minden ünnepéből – tanulhatunk belőle mindannyian, higgyünk (vagy ne higgyünk) bármilyen felsőbb hatalom létezésében. Az ember számára mindenkor üdvös, ha időről időre emlékeztetőt kap arról, hogy a szimbólumok fontosak, de csak akkor, ha értjük őket, és hogy a hagyományokat éltetni kell ahhoz, hogy az egykoriak tudása, tapasztalata az életünket gyarapítsa, ne csorbítsa. Meg persze arról, hogy világtörténelem ide, emberi nehézségek oda, a tavasz azért minden évben megérkezik.
Nyitókép: Wikimedia/RadRafe~commonswiki
A cikk megjelenését a METRO támogatta.
Ajánljuk még:
