Ismeritek Babszem Jankót? – Mindent a babról

A babfajták esetében valójában párhuzamos életrajzról beszélhetünk. Sok-sok évezrede indult mindkét karrier: az első valahol a Földközi-tenger keleti partján, Afrikában és Ázsiában, a másik meg egy később Amerikának nevezett földrészen, Mexikó, illetve az Andok környékén. A maják fizetőeszközként is használtak babot, igaz nem a főzeléknek valót, hanem a kakaóét. Később, de még mindig jóval Kolumbusz előtt, a bennszülöttek a növényt három nővér szisztémában ültették: a kukorica szárára futtatták fel, a tök meg gondoskodott a gaztalanításról.

Az újvilági növény európai turnéja még javában váratott magára, mikor a térben hozzánk közelebb álló fajtáknak igencsak rossz hírét keltették, pedig amikor a világ első szakácskönyvét írták, Mezopotámiában még nem volt baj;

a sumérok büszkén jegyezték fel, hogyan tanulták meg a babbal való babrálás művészetét. 

Aztán az egyiptomiak és a görögök idején magával a halállal pletykálták össze. A negatív sajtó fő felelősének sokan Pitagoraszt kiáltották ki – hogy a háromszöget négyzetre emelő tudós ebben a kérdésben miért volt ilyen kocka, azt máig sem sikerült teljesen lekerekíteni. A vitatkozók egy része szerint a „tartózkodj tőle” parancsa valójában a korabeli demokrácia egy furcsa vonására vonatkozott, vagyis hogy a vezetőket véletlenszerűen választották ki, babszemek segítségével.

Az sem kizárt, hogy a sorshúzás helyett sorsvetés áll a háttérben,

babona kifejezésünk legalábbis vélhetően kapcsolatba hozható a babszemekkel végzett jóslással.

Talán a pillangósvirágú mítoszának azt a tulajdonságát értették félre, hogy összeköt világokat: lentet és fentet, e földit és azon túlit – de ez esetben az élet teljességét is jelképezi, kezdve a magzat oly jellemző alakjától.

Csatázhattak ugyan az ókori agymenők, azért a bab, mint tápláló eledel, népszerű volt. Apicius a római császárkorban  már emlegeti lisztjét; főzve adagolja fűszeres mártáshoz, tálalja tojással és fasírozottal, ízesíti sok  más mellett mályvavirággal, leírja a kolbászos és húsos változatokat, és ha kell, nem sajnálja belőle a mézet vagy az aszúbort, még salátaként is szerepelteti.

Aztán még az a gond a babbal, hogy túlságosan is szerteágazó. Egyrészt az eredettörténetbe olykor Kína és India is bejelentkezik, másrészt magát a szót annyi növénnyel összeboronálják, hogy megszámolni is sok.  Harmadrészt egyes fajtáknak valóban volt méregtartalma, amit azért egyszerűen semlegesíteni lehetett (lásd hőkezelés): nem véletlenül tartja a magyar szólás is, hogy „nem a levéért főzik”. A nemesítés ezen túllendült.

Az, amúgy simán étkezési célú magvakat használták gyógyászati célra, takarmánynak, kenyérszaporításra, sőt még sörfőzéshez is. A babszalma sem a költői fantázia szülötte, az állattartásban volt meg a helye. Ki gondolná, hogy

a szerelemvarázslásban is szerepet játszott: a csángóknál 3 szem kellett egy asszony elcsábításához.

A bab ugyanakkor szabálykövető – hiszen a legkomolyabb étkezési előírásoknak is megfelel: így lehetett a sólet alkotóeleme, az utolsó vacsora valószínűsíthető részese, a kereszt jegyében pedig a böjtös örömök forrása. (Már a korai szakácskönyvek elkülönítették az ilyen eledeleket).

Ha Európában főtt szombatra, akkor inkább rávezetés volt a húsos napra; az egykor elterjedt agyagedényes változat pedig azért volt kedvelt, mert úgymond magától elkészült, amíg az emberek a szántóföldön dolgoztak. Mindez persze nem magyarázat arra, hogy a ma népiesnek mondott elnevezései (paszuly, fuszulyka) a perzsa, illetve a görög-latin alakig mennek vissza.

A bab emellett még sokszínű, hiszen ismerünk feketét, fehéret, tarkát – meg ne fogd a... Bár Móricz Zsigmond gyermekversében tehenek szerepelnek, azért egy komolyabb szövegében elárul egy másik színt, és annak értelmét is:

„édesanyámnak a krinolin ruhája is fekete kázsmir volt, piros babokkal”.

A XVI. század végi amerikai hódítás előbb lassú váltást hozott: a lóbab fokozatosan háttérbe szorult, az eleinte igen drága veteménybab pedig olcsóbbá válva eluralkodott, s ritka csemegéből tömegtáplálékká lett. A történelem átírásának ódiumát egy magyar protestáns (amúgy felvidéki német) vállalta magára. Purkircher György volt az, aki Páduában az orvosi egyetem padjait koptatva botanikai érdekességeket gyűjtött, s amit talált, pozsonyi kertjébe telepítette. Közte volt az újfajta bab is, mint dísznövény, amit aztán egy európa-szerte ismert humanista barát, Phaseolus Purkircherianusként terjesztett tovább.

Ez már az, ami ma is belekerül a levesünkbe hüvelyben vagy kifejtve, s amit eleinte éppenséggel török borsónak, vagy éppen (okát lásd fenn!) olasznak hívtak. A reformáció-korabeli receptgyűjtemény tehát még az elődről írhatja, hogy „gyenge tiszta vízben megfőzték, megsáfrányozták, borsolták, eczetben lisztet habartak, azt aztán reá eresztették, úgy adták fel a fejedelemnek”.

Jóval később egy írófejedelem (aki légvonalban majd 90 kilométerrel odébb született), a róla elnevezett leves egyik fő hozzávalóját „görög olvasóként”, a másikat pedig „angyalbakkancsként” adja meg. Néhány Jókai rajongónak talán kiábrándító, hogy ez utóbbi nem más, mint (füstölt) disznóköröm.

Komáromtól ismét ugrunk egyet, az előző lépéshez hasonló nagyságút. A soproni szőlősgazdák, a poncichterek ugyanis főszereplőnkről kapták ragadványnevüket. Nem leiterjakabról van szó, hanem arról, hogy a tőkék közé hüvelyest ültettek – bár ők nyilván nem a gyökérgumókat és a nitrogénmegkötést vizsgálták, a növénytársítást a tapasztalat hozta.

Menüsoraikban szinte minden formában megjelenik az, ami karóval jött és pillangósvirággal; legyen leves, pörkölt, sterc, vagy torta!

Ha egy étel sváb, az tehát szinte biztos, hogy babos, míg számos babremeklés viseli a magyaros jelzőt. Így a végére már csak egy kultúrtörténeti kérdés maradt: Vajon a jellegzetes arcú médiasztár Mr. Bean, miért épp így neveztetett? Mondjuk, a Rowan Atkinson-story szerint a gesztusokat tükör előtt próbálta el a színész, s végigzongoráztak számos lehetőséget a névadás során, így lehetett volna akár Karfiol úr is. Végül maradt a Bab – talán mert kicsi és dilis! 

Fotó: Krisztics Barbara