„A tervezett ékszer műfajának egyik fontos célja, hogy újrafogalmazzuk az érték fogalmát” – interjú Jermakov Katalin ötvösművésszel
Zenei akkordokkal indul a pályád, ami végül az ötvösművészetben teljesedik ki. Honnan ered érdeklődésed a nemes anyagok és tervezett ékszerek iránt?
A család nagyon fontos háttér számomra. Édesanyám zongoratanárnő volt, úgyhogy egész pici koromtól szólt otthon a zene, rengeteget jártunk koncertre, természetesen én is zenéltem, de nem vagyok szereplő alkat, nem szerettem színpadon lenni, és próbáltam kibúvót keresni. Szerencsére 12 éves koromban a rajztanárom javaslatára a Kisképzőbe jelentkeztem, a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába. Az ötvös diákok között én voltam egyedül lány az első évben, és mindent nekem kellett először kipróbálni: a hatalmas forrasztópisztolyt, a legnagyobb és legolajosabb szerszámokat. Először persze megijedtem, de abban a pillanatban, hogy elkezdtünk dolgozni, megéreztem az anyag varázsát. Az emberben élnek sztereotípiák a fémekről, nehéz alakíthatóságukról. Én viszont azt éreztem, hogy ha az ember megtanulja kezelni, akkor egyáltalán nem fizikai erőn múlik a végeredmény. Nagyon fontos a szakmában, hogy megtanuljunk gondolkodva dolgozni. Elsősorban nem a fizikai erő számít, hanem ismerni kell az anyag tulajdonságait, tudni azt, mit lehet elvárni tőle, majd a megfelelő mennyiségű energiával kell hozzányúlni.
Úgy sejtem, a technikai tudáson túl kell ehhez némi manuális intelligencia, anyag-érzék is.
Bizonyára így van. Én alapvetően lelkes típus vagyok, egy leküzdhetetlennek tűnő feladatba is megpróbálok belehelyezkedni, aztán a saját magam módján értelmezni a megoldási lehetőségeket. Ebben segít a fém is, és nemcsak a fém, hanem minden természetes anyag. A folyamat, ahogy a keményből lágy lesz, ahogy olvasztom, formálom, kalapálom, hengerelem az anyagszerkezetet vagy ahogy a lágy viasz öntőmintából végül kemény fém öntődik: mindez tűzzel, az izzó fém látványával, a melegítés során megjelenő szivárványszínekkel és a hozzá kapcsolódó keménységgel – lenyűgöző. Egy alkímiai műhelyben lehetnek ilyen alakulások. Ez egy csoda, amivel az ember a mai világban ritkán szembesül.
Melyik volt az a pillanat, amikor tudatosult, az ötvösművészet lesz a te utad?
Nem volt egy adott pillanat, szinte az elejétől éreztem, ahogy elkezdtem dolgozni. Maga a műfaj is nagyon izgalmas volt számomra: olyan szó, hogy ötvös más nyelvben nem létezik. Külföldön aranyművesek, ezüstművesek, kovácsok vannak, különböző jelzőkkel illetik a szakmának egy-egy bizonyos szegmensét. Talán ennek köszönhető, hogy a képzés alatt a pici ékszertől az egészen nagy, akár az építészeti tereket kiegészítő tárgyakig sokmindent terveztünk.
Hogy nézett ki Magyarországon az ötvös szakma, amikor bekapcsolódtál és elkezdted tanulni?
Maga a szakma, maga a műfaj sokezer éve létezik. Amikor végeztem, speciális helyzetben voltunk, mert a Nyugat-Európában 50-60 éve megjelent „tervezett ékszer” műfaja Magyarországon még nem létezett, azt pedig államilag kontrollálták, hogy ki foglalkozhatott nemesfémekkel. Csak bizonyos mesterek, illetve az Állami Pénzverde és a Fővárosi Óra- és Ékszer Vállalat munkásai dolgozhattak például arannyal.
Abban az időszakban nagyon sok köztéri munka volt, mert az építészeti beruházások bizonyos százalékát kötelező volt műtárgyak beépítésére költeni. Egy nagyobb léptékű főleg rézből, bronzból, vasból dolgozó műfaj virágzott, és adott munkát a legtöbb ötvösnek.
Amikor mi végeztünk, ötvös-szerszám sem volt Magyarországon. Tizennyolc éves voltam, amikor az első ötvösbolt megnyílt, a mai napig tőlük veszem a szerszámot, már olyan, mintha családtagok lennénk. Egy jó szerszám alapvetően meghatározza egy kézműves munkáját, nagyon fontos, hiszen munka közben az ember kezének a meghosszabbítása.
