A Dél-Európában vadon tömegesen előforduló zsálya egyes fajai nálunk is megtalálhatók száraz réteken, erdőszéleken, míg nemesebb változatait a virágoskertben őrizzük. A legjobb minőségű zsálya Dalmáciában, Montenegróban, a napfényes Adria partvidéki hegyes, köves területein növekszik.
A fiatal, lágy hajtások molyhos szőrűek, hosszú kocsányú füzérekben nyíló kékes, lilás virágai szemet gyönyörködtetnek. Ovális leveleinek illóolaja napos időben kellemes illatot áraszt. Talajban nem válogatós, tavasszal magvetéssel, ősszel tőosztással szaporíthatjuk. A zsályának több fajával találkozhatunk: a legelőkön, réteken messziről virítanak a mezei zsálya sötétkékes virágai, míg az orvosi zsálya többnyire a fűszerkert megbecsült növénye, az igen mutatós muskotályzsálya pedig a sziklakertben virít legszebben.
Legtöbbször messziről nézzük, pedig érdemes az egyes virágokat közelről is megfigyelni, akár nagyítóval: a természet mérnökeinek bravúros tervezésének eredményeképpen egy egészen különleges virágszerkezet alakult ki ajakos virágaiban, amely alkalmazkodott az idegen megporzáshoz. A virág csészéje kétajkú, harangszerű, pártája szintén kétajkú, a felső ajak sisak formájú, az alsó pedig háromkaréjú. A virágot meglátogató rovar rászáll az alsó ajakra, és miközben a nektárból lakmározik, fejével megérinti a virág felső részét, így a virágpor a hátára hullik. Ezt a rovar továbbszállva viszi magával, majd azzal porozza be a következő növényt. Mivel a bibe később érik be, mint ahogy a portokok felrepednének, ezért önbeporzás nem jön létre, így biztosítja a természet a folytonos megtermékenyítést.
A XVII. századig hazánkban a zsályát „csupán” mint gyógynövényt tisztelték, és nagyon sokféle betegség ellen javallották. Erre utal latin neve is: Salvia (salvare jelentése: védeni).
Teáját éjszakai izzadásokra, toroköblögetésre, fogínyvérzésre ajánlotta a népi gyógyászat, s e tapasztalatok ma is megállják helyüket.
A porított levelek szájvizek, fogporok és kenőcsök készítésére használhatók, míg borban megfőzve egyes máj- és vesebetegség esetén adnak enyhülést. Aranyeres bántalmakra zsályaleveles ülőfürdőt tartanak igen hatásosnak.
Fűszerezésre egy-egy kis cserép zsálya egész télen ellátja a családot aromás levelekkel, ha sikerül jó helyet találni neki a konyhaablak közelében. Gyógyászati célra és a kulináris élvezetek növeléséhez is a nyár derekán, napos időben gyűjtsünk leveleket, amelyeket szellős, meleg helyen szárítsunk zörgősre. Vászon- vagy papírzacskóban tárolva egész télre biztosíthatjuk a szükséges mennyiséget.
A zsálya kitüntetett szerepet kapott az utóbbi századokban a népek konyháiban:
a mediterrán országokban sűrűn előforduló fűszer, kiváltképp zsírosabb pecsenyék társaságában. Jó bizonyítéka annak, hogy nemcsak az ízek harmóniáját tartja szemmel az étket alkotó ember, hanem valami ősi ösztöntől vezérelve a fűszer erejét a maga javára fordítja, miként a zsíros ételekhez az emésztést megkönnyítő zsályát is ízesítőnek adja. Merthogy a fűszerek nemegyszer gyógyszerek is.
A déli vidékeken kitűnő zsályaméz is kapható. Angliában sajtot fűszereznek zsályával, német nyelvterületen kalácsba sütik az aromás leveleket. S ahogy a zsálya az „újvilágba” került – ellentétben sok fűszerünkkel, melyek épp Kolumbusz hajóján érkeztek az öreg kontinensre – hamarosan kedveltté vált húsok, szárnyasok töltelékébe, s a hálaadás napi pulykasült elmaradhatatlan fűszere is ez.
A zsálya a szemnek gyönyörűség, messziről illatozik, finoman ízesít, sokoldalú orvosság – ott hát a helye minden kiskertben. Akkor is, ha a halál ellen nem véd meg.
