„Egy kis búbos pacsirta meglátott egy tő rezgőfüvet. Ezt a füvet én gyökerestül kihúzom – mondta hetvenkedve a többi madárnak. A fű nagy volt, a búbos pacsirta kicsike. A madarak nem hitték, hogy boldogul. Gyönge vagy te ahhoz – csúfolták. Erre a kicsi pacsirta megmérgesedett, s leröppent a fáról a fű mellé. Csőrébe vette a rezgőfű szárát, s nagyot rántott rajta. A fű meg sem rezdült. Minek erőlködsz, hiszen úgysem bírsz vele –mondták a madarak. De a búbos pacsirta csak nem tágított. Próbálta jobbról, próbálta balról. Mikor ötödszörre rugaszkodott neki, a fa szára elszakadt, a kicsi pacsirta pedig hanyatt esett. A madarak úgy kacagtak, majd lefordultak a fáról. Elszégyellte magát erősen a búbos pacsirta. De nem akarta megvallani, hogy felsült. Hencegve azt csicseregte hát: Én is így akartam! Én is így akartam! – olvassuk a mesében.
Úgy szólnak a régi történetek, hogy mikor a komor felhők közül kidugja mosolygó fejét a februári nap, halk, de nagyon változatos madárének csendül fel. Nem sokkal utána láthatóvá is válik a hang forrása: egy barna tollruhás, hegyes bóbitáját hetykén felmeresztő búbos pacsirta.
Fotó: 123RF
A búbos pacsirta (Galerida cristata) a mezei pacsirtánál nagyobb, színben azonban hozzá nagymértékben hasonlító faj. Nevezték már búbospityernek, kontyos pacsirtának és butykáskatónak is. Magyarországon a nagyobb utak mentén elterülő mezőkön, parlagokon, pusztákon, tanyák közelében, szemétlerakó helyek közelében telepedett le a legszívesebben – télen a városok és falvak gyakori lakója volt.
„Fára nem száll, háztetőkön, kőfalakon, árokparton vagy göröngyökön gyakran üldögél s hallatja kedves szózatát. A párosodás szakától eltekintve, csendes madár s egyszerű tollazatában fel se igen tűnnék, ha lépten-nyomon nem találkoznánk vele, így azonban sokszor szemünkbe ötlik, bizalmasan szaladgál előttünk a szekércsapáson s csak megriasztva kap szárnyra vagy bízva alakoskodó színezetében, bóbitáját hátra fekteti, pár pillanatra meglapul s csak akkor fut megint odább, ha már biztonságban érzi magát s figyelmünket kijátszani vélte” – írták róla a múlt század elején.
Fotó: 123RF
A hűvösebb hónapokban – rovarvilág híján – magvakkal és hulladékokkal táplálkozik, de amikor a tavasz első napsugarai megtöltik élettel a tájat, a búbos pacsirta is átvált az állati táplálékra. Fészkének helyét alaposan megválogatja: ügyel arra, hogy a lehető legeldugottabb helyen nevelje fel fiókáit. Fészekalja 4-5 tojásból áll, és azokon a tojó egymaga ül. Mivel a hím nem visz neki táplálékot, félóránként kénytelen elhagyni fészkét, de mindig sietve tér vissza, hogy melegen tartsa tojásait.
A hím csak annyiban segít párjának az etetésben, hogy a rovarokat csőrével felpuhítja, úgy adja a tojónak, hogy fiókáit megetethesse. Az igen aktív és élelmes fiókák hamar kirepülnek a fészekből, de még jópár napig annak közelében maradnak, hogy szüleik segíthessenek nekik a táplálékszerzésben. A hím ekkor sem eteti őket közvetlenül: szükség esetén a tojónak viszi a táplálékot, hogy ő adhassa azt a mindig éhes fiókáinak. Amikor már kellően megerősödtek, világot látnak, és a szülők belekezdenek a másodköltésbe, aminek végén jó idő esetén még egy harmadik költés is megkezdődhet.
Idehaza a pacsirtafajok közül a búbos pacsirta alkalmazkodott legjobban az emberi környezethez. A negyvenes évek végén jellegzetes madárvendége volt az új lakótelepek tereinek és az annak környékén levő beépítetlen, füves grundoknak.
„Régen, amikor még Budapest belvárosában is jártak lovas fogatok, a pipiske a lócitromért a Váci utcába is bemerészkedett, ma inkább csak a peremkerületekben találkozhatunk búbos pacsirtával” – olvashatjuk a korabeli feljegyzésekben.
Fotó: 123RF
Egyre gyakoribb jelenségnek számít az is, hogy az út közelében fészkelő párok szinte kizárólag az autókról lepattanó rovarokkal táplálkoznak. Ezzel a viszonylag könnyen megszerezhető táplálékkal etetik fiókáikat is- ami sajnos nagymértékben kiteszi őket antropogén világunk veszélyeinek. Mert hiába olyan fürge, és hiába ügyes futó, az egyre intenzívebb közlekedés a búbos pacsirta populációit is kihívások elé állítja.
„Budapesten egyszer a villamossínek talpfái között figyelték meg fészkelését.
Ha közeledett a villamos, a kotló madár mindig leszaladt a fészekről, de alig haladt el a robogó jármű, máris visszasietett, hogy tovább melengesse a tojásokat” – olvashatjuk a faj sokszor hihetetlen alkalmazkodási módszereiről.
Fotó: 123RF
Az emberi világ terjeszkedése által okozott változás a lapos tetőkön épített fészkek jelensége is:
ezek a lapos tetők a talajt helyettesítik számukra, és mivel nagy eséllyel „macskamentesek’’, a városi környezetben nagyban megnövelik a túlélés és a sikeres költés esélyeit.
Egyes megfigyelések szerint a búbos pacsirta ott is ragaszkodik az ember közelségéhez, ahol bőven lenne lehetősége zavartalan körülmények között élni – hogy miért, az egyelőre rejtély.
1901 óta élvez védettséget hazánkban, természetvédelmi értéke 50 000 forint.
Nyitókép: 123RF
Ajánljuk még:
Honnan szerezzük be az ehető virágokat?
Kertjeink elfeledett csodanövénye – a finom és egészséges mahónia
Védett növényeink: a fiókás tyúktaréj
