A kastélyparkok kialakulása és fejlődése az európai kerttörténetben
A mai értelemben vett kastélypark fogalma hosszú fejlődési folyamat eredménye. Az ókori civilizációk kertjeitől kezdve a középkori kolostor- és várkerteken át vezetett az út a reneszánsz, majd barokk kastélyparkokig, végül a tájképi kertek kiteljesedéséig. Ez az evolúciós út nem csupán formai változásokat tükröz, hanem az ember és természet viszonyának folyamatos újraértelmezését is.
Az előzmények: ókori és középkori kertek
A kastélyparkok távoli előképei már az ókori Egyiptomban, Mezopotámiában és Perzsiában megjelentek, ahol az uralkodók palotáihoz díszes kertek kapcsolódtak. A falakkal körülvett perzsa paradicsomkertek (pairi-daēza) különösen fontos előképnek számítanak, geometrikus elrendezésük és szimbolikus jelentésük révén. Az ókori rómaiak villakertjei szintén jelentős hatást gyakoroltak a későbbi korok kertkultúrájára, hiszen itt alakultak ki először tudatosan tervezett, építészeti elemekkel gazdagított díszes kertek.
A középkorban a kertművészet fejlődése lelassult, és elsősorban a kolostorok falai között folytatódott. A várkastélyokhoz kapcsolódó középkori kertek többnyire kis méretű, haszonelvű terek voltak, ahol a gyógynövények és fűszernövények termesztése állt a középpontban.
Ugyanakkor a középkorban jelentek meg a lovagi kultúrához kapcsolódó kertrészletek – gyepes területek, virágos rétek –, amelyek már nem pusztán gyakorlati, hanem esztétikai és kulturális szerepet is betöltöttek.
Reneszánsz: a geometrikus kertek kora
A kastélykertek igazi története a reneszánsz időszakában kezdődött. A 15-16. századi Itáliában kialakult villakertek új paradigmát jelentettek a kertművészetben. A Medici-család toszkánai villakertjei – például a Villa Castello, a Villa La Petraia vagy a Boboli-kert Firenzében – olyan mintát teremtettek, amely aztán egész Európában elterjedt. Ezek a kertek már tudatosan komponált művészi alkotások voltak, amelyek az ember és természet harmonikus kapcsolatát igyekeztek megteremteni, miközben a tulajdonos műveltségét, hatalmát és gazdagságát is reprezentálták.
A reneszánsz kertek legfontosabb jellemzői a szabályos, geometrikus elrendezés, a szimmetria és a perspektivikus hatások voltak. A kert gyakran teraszos kialakítású volt, ami lehetővé tette a kilátást és a környező táj bevonását a kompozícióba.
A kertekben fontos szerepet kaptak a vízarchitektúra elemei – szökőkutak, vízesések, vízi játékok –, valamint a különböző építmények: lugasok, pavilonok, grottók (mesterséges barlangok) és szobrok.
A reneszánsz kertművészet egyik csúcspontja a római Villa d'Este kertje Tivoliban, amely Pirro Ligorio tervei alapján épült 1550 és 1572 között. A kert hihetetlen vízarchitektúrájával, lélegzetelállító teraszaival és mitológiai témájú szobraival a korszak legjelentősebb alkotásai közé tartozik.
Neptun-kút a Villa d'Este kertjében – Wikipedia / Cruz.croce
Barokk kertek: a hatalom és a pompa jelképei
A 17. században a kertművészet központja Itáliából Franciaországba helyeződött át. A kor meghatározó kertépítésze, André Le Nôtre új dimenziót adott a kastélyparkoknak. Az általa létrehozott „francia kert" vagy „formális kert" az abszolutista hatalom térbeli kifejeződése volt: határtalan, szigorúan szimmetrikus és monumentális.
A barokk kertek alapelemei a geometrikus formák, a tökéletes szimmetria, a nyírott sövényfalak, a hosszú, egyenes allék és a nagyméretű medencék voltak.
A természetet teljes mértékben alárendelték az emberi akaratnak és a geometriai rendnek. A barokk kert középpontjában a kastély állt, és minden elem ennek a központi épületnek rendezték alá. A parkból sugarasan szétfutó allék a végtelen perspektíva illúzióját keltették, egyben a központi hatalom kisugárzását szimbolizálták.
A barokk kertművészet csúcspontja kétségkívül a versailles-i kastélypark, amelyet XIV. Lajos, a Napkirály építtetett. A több mint 800 hektáros területen André Le Nôtre egy olyan grandiózus kompozíciót hozott létre, amely évszázadokon át mintául szolgált az európai uralkodói és főúri kastélyparkok számára. A szabályos parterek, a monumentális víztengelyek, a nyírott lugasok (boskettek) és a gazdag szobrászati díszítés mind a királyi hatalom nagyságát hirdették.
A versailles-i minta nyomán Európa-szerte épültek hasonló kastélyparkok:
Schönbrunn Bécsben, Nymphenburg Münchenben, Hampton Court Londonban, Peterhof Szentpétervár mellett, vagy a Het Loo palota kertje Hollandiában. Ezek az alkotások mind a barokk kertművészet princípiumait követték, természetesen a helyi adottságokhoz és igényekhez igazítva.
Az angol tájképi kert forradalma
A 18. század közepén alapvető változás következett be az európai kertművészetben.
Az angol tájképi kert megjelenése valódi forradalmat jelentett: szakítást a geometrikus, formális kertekkel és visszatérést a természet látszólag érintetlen szépségéhez.
Ez az új kertstílus a felvilágosodás eszméiből táplálkozott, és a természet szabadságát, változatosságát és festőiségét állította a középpontba a korábbi szigorú rendezettség helyett.
Az angol tájképi kert úttörői – William Kent, Charles Bridgeman, majd Lancelot „Capability" Brown és Humphry Repton – olyan parkokat alkottak, amelyek a természetes táj idealizált változatát jelenítették meg. A gondosan megtervezett, de természetesnek tűnő dombok és völgyek, kanyargó sétautak, szabálytalan alakú tavak és lazán elhelyezett facsoportok az itáliai és francia tájképfestészet kompozíciós elveit követték.
A parkokban gyakran helyeztek el hangulatkeltő építményeket – romokat, gótikus pavilonokat, klasszicista templomokat, kínai pagodákat –,
amelyek festői látványelemként szolgáltak és különböző érzelmi hatásokat váltottak ki a látogatóból.
Az angol tájképi kertek közül kiemelkedik Stowe, ahol William Kent és „Capability" Brown is dolgozott, valamint Blenheim-kastély kertje, amelyet Brown alakított ki a 18. század közepén. Ezek a kertek már nem pusztán a hatalom reprezentációját szolgálták, hanem filozofikus tartalmakat is közvetítettek – gyakran politikai utalásokkal.
19. századi kastélykertek a historizmus és az eklektika jegyében
A 19. század a kastélykertek, -parkok történetének utolsó nagy korszaka volt. A romantika és a historizmus jegyében a korábbi stílusok elemei gyakran keveredtek egymással, és új funkciók is megjelentek a parkokban.
A korszak kertművészetét a stíluspluralizmus jellemezte:
az angolpark dominanciája mellett gyakran alakítottak ki geometrikus virágágyásokat, egzotikus növénykompozíciókat, vagy éppen „természetes" erdőrészleteket.
A 19. század második felében a növénygyűjtés és az egzotikus fajok honosítása kiemelkedő szerepet kapott a kastélyparkokban. Az arborétumok, rózsakertek, alpinétumok és egyéb tematikus kertrészletek a tulajdonos botanikai érdeklődését és gazdagságát egyaránt tükrözték.
A távoli kontinensekről származó fák és cserjék a világ meghódításának szimbólumai is voltak egyben.
A korszak jelentős parkjai közé tartozik a németországi Muskaui Park, amelyet Hermann von Pückler-Muskau herceg, író és tájépítész alkotott, a franciaországi Ermenonville, a belga Enghien, vagy az angliai Kew Gardens, amely már a botanikai gyűjtemény és a parkművészet ötvözete.
Magyar kastélyparkok története és jellegzetességei
A magyar kastélyparkok fejlődése, bár követte az európai trendeket, számos sajátos vonással is rendelkezik. A történelmi körülmények – a török hódoltság, majd a Habsburg-uralom, később a szocialista korszak államosításai és a rendszerváltás utáni átalakulások – mind nyomot hagytak kastélyparkjaink történetén.
- A kezdetek: reneszánsz és barokk kertek Magyarországon
A magyarországi kertművészet első virágkora Mátyás király uralkodása idején volt, a 15. század második felében. A visegrádi és budai királyi kertek, valamint a főúri rezidenciák kertjei az itáliai reneszánsz hatását tükrözték.
Sajnos ezek a korai alkotások a török hódoltság idején szinte teljesen megsemmisültek.
A 17-18. században, a török kiűzése után kezdődött meg a főúri kastélyok és a hozzájuk tartozó díszkertek kiépítése. Az Esterházy, Grassalkovich, Festetics, Károlyi és más főnemesi családok európai mintára alakították ki rezidenciáik környezetét. A 18. század közepéig a francia barokk kertstílus uralkodott, geometrikus elrendezéssel, nyírott sövényekkel és parterekkel. Ilyen volt például az Esterházyak fertődi (eszterházai) kastélyparkja, amelyet a „magyar Versailles"-ként is emlegettek, vagy a gödöllői Grassalkovich-kastély kertje.
- Az angol tájképi kertek elterjedése
A 18. század végétől Magyarországon is teret hódított az angol tájképi kert stílusa. A merev geometrikus formákat felváltották a szabad vonalvezetésű utak, a természetes hatású facsoportok és a kanyargó patakok, tavak.
Az első jelentős tájképi kertek közé tartozott a tatai Esterházy-kastély parkja, amelyet a 18. század végén Bernhard Petri tervei alapján alakítottak át, valamint a csákvári Esterházy-kastély kertje.
A 19. század első felében számos főúri kastélypark létesült vagy alakult át tájképi stílusban. Ebben az időszakban a magyar kerttervezők – Bernhard Petri, Heinrich Nebbien, Anton Trost és mások – mellett külföldi szakemberek is dolgoztak hazánkban. A reformkor nemzeti öntudatra ébredése a kertkultúrában is éreztette hatását: kezdtek megjelenni a hazai fafajok, és a kertek kialakításában is törekedtek bizonyos magyar jellegzetességek hangsúlyozására.
- A 19. század: a historizmustól az arborétumokig
A 19. század második felében a historizmus és az eklektika jegyében a korábbi tiszta stílusok keveredése figyelhető meg. A tájképi kertek dominanciája mellett gyakran jelentek meg geometrikus elemek, különleges növénykompozíciók, vagy éppen romantikus kerti építmények.
A kastélyparkok gyakran botanikai gyűjteményekké, arborétumokká is váltak egyben.
József főherceg alcsúti kastélyparkja, amelyet 1825-től kezdtek kialakítani, már tudatosan épült arborétumnak is. Hasonlóképpen a vácrátóti Vigyázó-birtok (a mai MTA Ökológiai Kutatóközpont Nemzeti Botanikus Kertje), vagy a szarvasi Bolza-kastély parkja (Pepi-kert, ma Szarvasi Arborétum) is értékes dendrológiai gyűjteménnyé fejlődött.
A korszak kiemelkedő alkotása a Károlyi család füzérradványi kastélyparkja, amelyet az 1840-es években kezdtek kialakítani Bernhard Petri tervei alapján, majd André Duchêne francia tájépítész fejlesztett tovább a 20. század elején. A 140 hektáros parkban érvényesül a tájképi kert minden fontos eleme: a kastélyból induló látványtengelyek, a gondosan komponált térszerkezet, a változatos növényállomány és a kerti építmények harmonikus egysége.
- A dualizmus kora: új lendület a kastélyparkok fejlesztésében
Az Osztrák-Magyar Monarchia idején – különösen a millenniumi időszakban – új lendületet kapott a kastélyépítészet és a parkművészet is. A gazdaságilag megerősödő arisztokrácia és nagypolgárság előszeretettel építtetett vagy újíttatott fel kastélyokat, kúriákat, és a hozzájuk tartozó parkokat is korszerűsítették.
Ebben az időszakban terjedt el a szőnyegágyás, a változatos színhatású virágkompozíciók alkalmazása és az egzotikus növények gyűjtése.
A kor jelentős alkotásai közé tartozik a turai Schossberger-kastély parkja, a nagymágocsi Károlyi-kastély kertje, vagy a zsennai Majláth-kastély parkja. A városi közparkok és villakerti parcellázások révén a kertművészet szélesebb körben is elterjedt, a kastélyparkok mintájára polgári kertek is létesültek.
- Trianon után: hanyatlás és újrakezdés
Az első világháborút követő trianoni békeszerződés súlyos csapást mért a magyar kastélyparkokra is. Az ország területének kétharmada, és vele számos értékes főúri rezidencia a szomszédos országokhoz került. A megmaradt kastélyparkok közül is sok került nehéz helyzetbe a gazdasági válság, majd a második világháború pusztításai következtében.
A két világháború között még történtek erőfeszítések a kastélyparkok megmentésére és felújítására.
Klebelsberg Kunó kultuszminiszter programja keretében több kastélyt közintézménnyé alakítottak, és a parkokat is rendezték.
Ebben az időszakban kezdődött el a dendrológiai szempontból értékes parkok tudományos felmérése és védelme is.
- A szocialista korszak: államosítás és funkcióváltás
Az 1945 utáni földosztás, majd az 1949-es államosítás gyökeresen megváltoztatta a kastélyparkok sorsát. A főúri rezidenciák köztulajdonba kerültek, és többnyire közintézményeknek – iskoláknak, kórházaknak, szociális otthonoknak – adtak otthont. A parkok jelentős részét felparcellázták, beépítették vagy egyszerűen elhanyagolták. Csak az 1960-as évektől kezdődött meg néhány jelentősebb kastélypark műemléki helyreállítása és turisztikai hasznosítása. A fertődi Esterházy-kastély, a keszthelyi Festetics-kastély, a gödöllői Grassalkovich-kastély parkja ebben az időszakban kapott nagyobb figyelmet és anyagi támogatást. Ugyanakkor a helyreállítások gyakran nem eredeti formájukban, hanem az új funkciókhoz igazítva történtek.
A korszak sajátos eredménye volt, hogy számos egykori kastélypark arborétumként vagy természetvédelmi területként élt tovább.
A vácrátóti botanikus kert, a szarvasi, zirci, alcsúti arborétum megőrizte és továbbfejlesztette az egykori főúri kertek dendrológiai értékeit.
- A rendszerváltás után
Az 1989-90-es rendszerváltás után új fejezet kezdődött a magyar kastélyparkok történetében. A privatizáció, a kárpótlás és a műemlékvédelmi szemlélet változása új lehetőségeket teremtett, ugyanakkor új kihívásokat is hozott. A fertődi Esterházy-kastély, a gödöllői Grassalkovich-kastély, a szabadkígyósi Wenckheim-kastély, a fehérvárcsurgói Károlyi-kastély parkja mind jelentős felújításon esett át. A helyreállítások során egyre inkább törekednek a történeti hűségre, a kerttörténeti kutatások eredményeinek figyelembevételére.
Kastélykertjeink öröksége
A kastélyparkok a kertművészet és a tájépítészet kiemelkedő alkotásai, amelyek évszázadokon át formálták az európai és a magyar kultúrtájat. Ezek a különleges terek nemcsak esztétikai élményt nyújtanak, hanem történeti, művészeti és botanikai értéket is képviselnek.
A főúri reprezentáció egykori színterei ma a kulturális örökség részei, amelyek megőrzése és fenntartása közös felelősségünk.
A kastélyparkok különleges helyet foglalnak el a műemlékvédelem rendszerében, hiszen élő, folyamatosan változó alkotások. Megőrzésük és fenntartásuk különleges kihívásokat jelent, de egyben lehetőségeket is kínál. A történeti kertek helyreállítása és működtetése során egyensúlyt kell teremteni a múlt értékeinek tisztelete és a jelen igényeinek kielégítése között.
Nyitókép: Alcazar de los Reyes Cristianos, Córdoba – Fotó: 123RF
A cikk megjelenését az Örökzöld Kertészet támogatta.
