Önsajnálat és betegség önbeteljesítő spirálja, egy időskori szindrómáról

A görög mitológia ismert története Püramosz és Thiszbé tragikus históriája. A fiatalok szomszédos házban éltek, de a két család súlyos, generációkra visszamenő vitában állt egymással, így nem engedték, hogy szóba álljanak egymással. Szobáik fala azonban a szorosan egymás mellé épített házak miatt közös volt, így egy kis lyukon keresztül tudtak egymással beszélgetni. Éveken át megosztották titkaikat, és egymásba szerettek. Végül elhatározták, hogy elszöknek. Thiszbe szökött ki elsőnek, és egy nagy fa alatt várta kedvesét, Püramoszt. Közben arra jött egy oroszlán, s Thiszbe elbújt egy barlangba, de a fátylát a menekülés közben elhagyta a mezőn. Az oroszlán nem volt éhes, nem is kereste a lányt, de a fátyolban megtörölte véres arcát. Püramosz már csak a véres fátylat látta, s arra gondolt, hogy a lányt az állat meggyilkolta, így a kardjába dőlve véget vetett az életének. A barlangból kijövő Thiszbe ezt látván szintén megölte magát, ugyanazzal a karddal.

Kutatóként Püramoszról neveztem el azt a szindrómát, amivel nagyon sokszor találkozom az idősek esetében. De hogy jön a félreértések tragédiája az időskori lelki problémákhoz?

Világunk tele van hipochonderekkel, azaz képzelt betegekkel – érdekesség, hogy maga az ógörög eredetű szó „szegycsont alatti”-t jelent, mivel a régiek úgy gondolták, hogy a lép betegsége okozza a téves képzeteket. De a "Püramosz-szindrómás" ember nem tartozik ebbe a csoportba, ő nem képzel el magának betegséget, hanem

a valóban fennálló problémából von le súlyosan téves következtetéseket.

Mit jelent ez bővebben? Idősebb korban, de már ötven év felett is, hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy kisebb-nagyobb egészségügyi problémák lépnek fel az öregedés természetes folyamata következtében. Azért, hogy ezek a ne legyenek súlyosabbak, mi is sokat tehetünk: rendszeres testmozgással, a terápiák pontos betartásával, a megfelelő táplálkozással, de azzal is, hogy gondolatainkat „tisztán tartjuk”. Ez többek között azt jelenti: megpróbáljuk a lehető legreálisabban látni, értékelni a helyzetünket és aszerint hozni döntéseket, illetve cselekedni

Amikor az ember szembesül azzal, hogy egy-egy tünet vagy tünetegyüttes mögött komolyabb betegség áll, amely nem egy esetben akár élete végéig el fogja kísérni, hajlamos egyrészt lelkileg összetörni, kilátástalannak érezni a helyzetét, ami súlyosan depresszív hangulatba visz. Másrészt az is jellemző, hogy ezután minden egyes kisebb vagy nagyobb fájdalmat, rosszullétet a betegség részének tekint, ami csak fokozza az elkeseredését. Ekkor kerülhetünk bele Püramosz körébe, amely elsősorban nem azt jelenti, hogy ebben a depresszív állapotban saját életünk ellen fordulunk, bár sajnos erre is vannak példák, hanem azt, hogy

belekerülünk az önsajnálat és a mély szomorúság körébe, amely aztán valóban felerősítheti a betegségeket.

Nagyon fontos tehát, hogy a diagnózis után ne az elkeseredés és a kilátástalanság gondolata uralkodjon el rajtunk, hanem az ehhez kapcsolódó életmódváltást tervezzük meg, mélyedjünk el a részleteiben, kezdjünk el alkalmazkodni.

Annál is inkább, mert a legtöbb esetben környezetünknek – gyerekeinknek, unokáinknak, akár idős szüleinknek és barátainknak is – szüksége van ránk, hiszen szeretnek, és mi is szeretjük őket. Ilyenkor tehát nagyon fontos józanul és bölcsen konzultálni az orvosokkal, és aztán pontosan betartani a terápiás utasításokat. Ezzel együtt pedig nem engedni azoknak a „kísértéseknek”, amelyek sokkal negatívabbra festik a képet a valóságnál. Ne váljunk tehát Püramosszá, mert az – ahogy az ókori történet mutatja – nemcsak nekünk, hanem a környezetünknek is súlyos félreértéseket és gondokat jelenthet.