„Nem értékeltem eléggé a zsírt a női testen” – két lány története az evészavarról

A víz felszíne alatt

Gersei Csenge öt éve nyíltan vállalja érintettségét, 13 éves volt, amikor anorexia nervosával diagnosztizálták. „Egy évvel korábban kezdtem el rettentő restriktív módon diétázni és egyre többet futni az otthoni ellipszis tréneren. Ekkor csúsztam bele az evészavarba. Elkezdett hullani a hajam, sápadt és beesett lett az arcom, sárgult a bőröm, felborult a hormonháztartásom, elmaradt a menstruációm. Három hónap alatt fogytam tizenöt kilót az akkori normál testsúlyomból, és a tükör előtt még mindig azt láttam, hogy van miből lefaragni” – meséli, hozzátéve, hogy akkor még semmi betegségbelátása nem volt.

A szülei döntöttek úgy, hogy felkeresnek egy szakembert a lányuk állapotával kapcsolatban. „Először elmentünk dietetikushoz, de semmit nem ért, azt mondta, semmi baj nincs velem. Gyakorlatilag azt tanácsolta, hogy tegyek több tésztát a levesbe. Végül a Heim Pál Mentálhigiénés Központjában kezdtünk el dolgozni egy pszichiáterrel. A családom végig mellettem állt, és a barátaim is támogattak.”

Csenge ma már jól rálát arra, hogy bár a betegség testi tünetekben nyilvánul meg a legerősebben, valójában mégis csak egy mentális nehézségről van szó. Diplomázó pszichológusként azt vallja, hogy maguk a manifeszt tünetek – amelyek a felszínen látszódnak, mint a soványság, a nem evés – csak a jéghegy csúcsai,

ami igazán fontos, az a víz alatt van: megfelelési kényszer, parentifikáció, szorongó kötődés, érzelemszabályozási nehézségek, családból hozott minták.

„Úgy hiszem, ahhoz, hogy igazán gyógyultnak mondhassam magam, ezeket kellett megdolgoznom leginkább.”

A vele készült podcastban arról is mesélt már, hogy húgai mellett sokszor neki kellett a nagytesó felelősségteljes szerepét viselnie, illetve időnként olyan helyzetekbe kényszerült, amelyekre akkor és ott még nem állt készen (mint például egy túl gyors bölcsődei beszoktatás). Csenge emellett iskolai bántalmazás, kiközösítés áldozata is volt, ahonnan jó adag megfelelési kényszer hozott magával, állandó motivációja volt arra, hogy olyan legyen, mint a többiek vagy azok, akik a tinimagazinokban szerepelnek. Minderre a családi minta is ráerősített, a szülei nem voltak elégedettek a testükkel, állandóan diétáztak, így számára is teljesen természetes volt ugyanezt folytatni.

Az állandó bizonytalanságban, amellyel küzdött, a kontroll érzését a saját étkezésének kontrollja adta meg.

Evészavarát erőteljes testképzavar is kísérte, hiába fogyott, nem látta, hogy változna tükörképe. De ha mégis, azt elismerően nyugtázta ő maga, és bizonyos szintig a környezete is.

Nem parancsszóra megy

Csenge ma 24 éves, és bár teljesen gyógyultnak tartja magát, egyéni terápiában máig erősen dolgozik a mélyben húzódó problémáival. Azt mondja, testileg 2-3 évébe telt a gyógyulás, de a lelki része öt évig is eltartott, családterápia és egyéni terápia segítségével. Ezenkívül sokat fejlődött a csoportterápiák, például a pszichodráma révén is.

Csenge tapasztalatai tehát megerősítik mindazt, amit elméletben is tudunk az evészavarokról: mentális betegségek, amelyek komplex terápiát igényelnek. Megkérdeztem tőle azt is, szerinte miben áll a gyógyulás kulcsa: „Az első és legfontosabb, hogy stabilizáljuk a fizikai állapotot. Persze, evészavarosként a hízás nem fog belső motivációként jönni, de muszáj. A gyógyulás kulcsa csak ezután jön: hogy legyen bátorságunk lemerülni a víz alá, szembesülni a traumáinkkal, elakadásainkkal, családból hozott problémáinkkal. Ez egy hosszú folyamat. Én tíz éve járok egyéni terápiára, mert van mit feldolgozni. Enélkül biztosan visszaestem volna, nem lett volna teljes a gyógyulásom.”

Csenge korábban is megfogalmazta már, mit tart az egyik legfontosabbnak a gyógyulásban: a meghallgatást. Az evészavarral küzdőnek nem tanácsokra, nem nyomásgyakorlásra van szüksége a javuláshoz.

Nem fog elkezdeni valaki enni azért, mert azt mondják neki.

Támogatásra és meghallgatásra van szükség, és arra, hogy bizony, ne csak hangoztassák az önszeretet fontosságát, hanem mutassanak is rá példát, hogyan kell azt csinálni. Csenge ma már azt is elmondhatja magáról, hogy sikerült újra egészséges viszonyt kialakítania az étkezéssel, ételekkel: „ha mégis jönnének a rossz gondolatok, tudom, hogy a megoldást nem a kinézetem megváltoztatása hozza el, hanem az, ha magamba tekintek és megkérdezem magamtól, most éppen mi okozza a diszkomfort érzetet, mi az igazi probléma a számomra.”

A számok rabja

Másik interjúalanyom szeretné megőrizni anonimitását, így Alma álnéven osztom meg a tapasztalatait. Alma étkezési zavara igen változatos utat járt be, 13 éves korában egy túlzottan szigorú, 40 napos nagyböjttel kezdődött. Gyerekként korábban csak a csokoládét vonta meg magától, abban az évben azonban tovább nyúlt a tiltólistás ételek listája: „Nem ettem lisztet, krumplit, cukrot, mert azt hallottam több platformról, hogy ezek nem jók. Aztán a böjtből kiterjedt életmód lett a gimnáziumban.” A tizedik évfolyam ősze különösen maradandó élmény lett Almában: „törtem otthon a diót, s közben sokat is ettem belőle. A dióban sok a kalória és fel is szaladt pár kiló, a szokásos 58 kg helyett 61 kg-ot nyomtam. A nadrágok feszültek rajtam, nem éreztem jól magamat a bőrömben. Édesanyám azt mondta, a kalóriaszámlálás segíthet. Ezzel nagy kontrollt kaptam a kezembe. Nagyon nagyot.” Persze, Alma ezt ekkor még nem tudta, mindössze az volt a célja, hogy visszatérjen a megszokott súlyához.

Először csak további böjtölésbe kezdett, és behozta az életébe az időszakos böjtöt. „Ez arról szól, hogy az ember tizenhat órán keresztül nem eszik, majd nyolc órán keresztül ehet. Tulajdonképpen az egyik étkezést iktatja ki ezzel. Erről nagyon sok jót olvastam, de mellé rémisztően csökkentettem a kalóriabevitelem, nagyjából 1300 kalóriát ettem, és ahogy elkezdődött a karanténok időszaka, 3-4 órákat mozogtam naponta. Hatalmas önfegyelmem volt, és emlékszem, milyen

jó érzés volt látni a kalóriaszámláló applikációban, hogy még mennyi kalória van hátra a napomból, mennyit nem ettem meg, mennyivel jobban teljesítettem aznap.”

Az új életmódja számos közösségi eseményből is kizárta. Kortársai nem értették, miért csinálja, de az étkezésben lévő különbözőségek miatt egyszerűen nem tudott kapcsolódni velük, csatlakozni hozzájuk.

Életmódja aztán a testén is hamar meglátszott: „elképesztően izmos lettem a mozgástól a kevés kalóriabevitel ellenére, viszont nagyon vékony is, nem álltam meg 58 kilogrammnál, pedig az volt a tervem. A számok rabjai lettem. A súlyom lement 50 kilóra. Aztán eljutottam 1-2 napra 49 alá is, anyukám akkor már nagyon mérges volt rám. Én is magamra. Tudtam, hogy ez nincs rendben, de már két kiló felszedésének gondolata is elképesztő rettegéssel töltött el.”

Az étkezési zavarok egyik klasszikus tünete a nőknél, hogy felborul a ciklus, és teljesen eltűnik a menstruáció. Ez történt Almával is, de orvosai csak tovább nehezítették a helyzetét: „Nekem 11 éves koromtól 16 éves koromig tökéletesen rendszeres volt a ciklusom, és egyszer csak 16 éves koromban megszűnt. Nagyon megrémültem, mert számomra fontos jövőkép volt a saját gyermek kihordása. Elkezdtünk nőgyógyásznál érdeklődni, de hasztalan,

az egyik például az javasolta, csináljak egy terhességi tesztet. Elmondtam, hogy már vagy fél éve nem menstruáltam, ráadásul még szexuális élményem sem volt soha. De kötötte az ebet a karóhoz, hogy erre lesz szükség.

Meghatározó élményem a magyar egészségüggyel kapcsolatban, hogy nem figyelnek rám. Sok nőgyógyásznál jártunk, végül diagnosztizáltak, de amíg ez nem történt meg, volt, aki azt mondta, anorexiás vagyok, más pedig azt, hogy rendben van a súly, amit veszítettem, mert tíz hónap alatt fogytam le.”

A jövőkép fontossága

Alma egyik fő motivációja a gyógyulásra a menstruáció és a saját maga elé vetített jövőkép volt: „2021 nyarán elkezdtem többet enni, kötöttségek nélkül, mert a gyógyszerszedés nem hozta meg a menzeszem tartósan. Elkezdtem pszichológiával foglalkozó oldalakat követni, edukálódni a témában, hogy tudjam, mi folyik a fejemben. All-in diétás videók és anorexiából kigyógyulók videóinak nézésével motiváltam magamat, mert tudtam, hogy át kell alakítanom a gondolkodásmódomat.”

Szakember segítségének igénybevétele nélkül lépett a gyógyulás útjára, de végül sikerrel járt. Elkezdett újra enni, a korábban tiltólistás ételeket nagyon kis mennyiségben visszavezette az étrendjébe. Volt egy időszak, amikor úgy érezte, sokat eszik, mégsem hízik, de aztán ez megfordult, és mára már úgy véli, elért egy egészséges súlyt. A 18 éves születésnapja után nagyjából fél évvel újra lett menzesze, gyógyultnak 2022 májusa óta tekinti magát, akkor lett 19. Ma elmondhatja magáról, hogy hosszú ideje nem mérte a súlyát: „Nem akarom mérni, de lassan úgy érzem, arra is készen állnék, hogy lássam, jelenleg mennyit mutat a mérleg. Egyelőre inkább

hálás vagyok a testemnek azért, amit tenni tud értem.

Néha nem vagyok megelégedve ezzel-azzal magamon, de nagyobb a szeretetem magam iránt, minthogy utálkozzak a testemen. Mindent eszem már, kivéve húst, környezettudatossági és elvi okok miatt.”

Az, hogy mi állt Alma esetében az étkezési zavar hátterében, máig sem teljesen világos számára. A média által közvetített testkép, a soványságkultusz, de a családi minta, modell is közrejátszhatott abban, hogy negatívan kezdett el tekinteni saját testére: „anyukám sokszor nézegette magát a tükörben és szidta a testét. Sok barátnőm volt vékonyabb testalkatú, mint én, nagynak éreztem magamat mellettük. A média is bőven befolyásolt abban, hogy mit láttam szépnek. Nem értékeltem eléggé a zsírt a női testen.”

Alma így foglalja össze, mit tanult, miben fejlődött a nehézség és a megküzdés által: „összességében sokkal pozitívabb látásmóddal rendelkezem gyógyultan, nagyobb az önbizalmam, több szeretet van bennem, amit adni tudok. Nőtt az empátiám, és könnyebben észreveszem, ha problémája van valakinek az étkezéssel a környezetemben, illetve a környezetem is könnyebben beszéli meg velem ezeket a problémáikat, tudva, min mentem keresztül.”

Az étkezési zavarok, ahogy a két saját történet is mutatja, erőteljesen mentális nehézségek, amelyek azonban

nem függetlenek attól a környezettől, amiben élünk.

A kortársak és szülők felelőssége óriási mind a kialakulásukban, mind a lefolyásukban, ahogy a korai felismerésben és segítségnyújtásban is elengedhetetlen szerepük van. Csenge és Alma története segít, hogy könnyebben azonosíthassuk a tüneteket és találhassunk fogódzkodót a támogatásra, hiszen a gyógyulás elérhető, még akkor is, ha rögös út vezet odáig.