Mitől függ, hogy hogyan reagálunk a gyógyíthatatlan betegségekre?
Minden betegség kontrollvesztéssel jár: testünk felett veszítjük el uralmunkat, kiszolgáltatottakká válunk, segítségre szorulunk. A gyógyíthatatlannak bizonyuló betegségek sokfélék lehetnek kórlefolyás szempontjából, az enyhe tünetekkel induló, fokozatosan a tehetetlenségig gyengítő betegségektől a hirtelen állapotromlással járó betegségekig.
Természetesen a betegek lelki állapotát mindenekelőtt fizikai állapotuk határozza meg: minél hosszabb ideig képesek megőrizni testük működésének kontrollját, annál könnyebben viselik az egyébként gyógyíthatatlan betegséget is. Minél gyorsabban élik meg a kiszolgáltatottság egyes fokozatait és veszítik el az emberi méltóság fenntartásának alapját képező alapvető testkontrollt, annál gyorsabban változnak a betegségtudat lélektani folyamatának fázisai is. A gyógyíthatatlanság tudata tipikus viselkedésmintákat idéz elő az ilyen betegségekben szenvedőknél.
A lelki reakciók attól függően alakulnak, hogy a beteg milyen személyiséggel és megküzdési stratégiákkal rendelkezett még mielőtt tudomására jutott volna, hogy halálos kórban szenved.
Nem mindegy tehát, hogy egy alapvetően kiegyensúlyozott, derűlátó és a nehézségeket kihívásként értékelő felnőtt psziché találkozik egy ilyen csapással, vagy egy hipochondriára hajlamos, esetleg egy labilis lelkiállapotú emberrel közlik az orvosok a rossz hírt. A környezet tekintetében ugyanez elmondható azzal a pontosítással, hogy a hozzátartozók erejét általában megsokszorozza a magasabb készültségi fokozatra kapcsoló gondoskodási ösztön, különösen akkor, ha gyermekük betegszik meg, őt kell ápolni.
Ugyancsak differenciáló tényező a beteg elhelyezése. Más reakciókat vált ki a tartós kórházi ápolás, a végstádiumú betegek számára létrehozott hospice házban való elhelyezés és az otthoni környezet. Természetesen a beteg fizikai állapotától és az otthoni ápolás reális lehetőségeitől függően javasolják az orvosok a különböző megoldásokat. Bár fizikailag nem feltétlenül könnyebb az otthonukba hazaengedett betegeknek, akiknek állapotjavulása már szakszerű kórházi ellátással sem biztosítható, ám érzelmi, lelki szempontból sokkal biztonságosabb a megszokott környezet és a szeretteik körében eltöltött idő.
Minden tapasztalat azt mutatja, hogy a kiszolgáltatott betegnek sokkal jobb saját otthonában, mint bármilyen korszerű egészségügyi intézményben, hiszen kevésbé nyomasztónak éli meg a kiszolgáltatottságot gondoskodó szerettei körében. Jelentősen jobb életminőséget biztosít ugyanis számára az érzelemgazdag, személyes kötődéseken alapuló figyelem, mint a legtöbb esetben csak szakmailag kielégítő kórházi ellátás.
A végzetes kimenetelő betegségekre adott érzelmi reakciók
Hasonlóan a gyászfolyamathoz, az elhúzódó, halálos kimenetelű betegségekre adott érzelmi reakcióknak is különböző stádiumai vannak.
A kórlefolyás lelki „lenyomatait” a betegség stádiuma, a fizikai állapot, az életkor és a személyiség határozzák meg, és a szociális környezet reakciói árnyalják.
Az énkép átalakulásában a fizikai énkép sérül elsőként, hiszen a betegség a testet támadja, tehát annak kontrollja csúszik ki a korábban egészséges ember kezéből. Különösen így van ez az amputációval járó betegségek esetén, például az emlőeltávolítást követelő rákos megbetegedéseknél. Ez esetben a női nemi identitás is sérül, hiszen az elsődleges nemi jelleget támadja az alattomos kór. Hasonló reakciókat vált ki a hirtelen fogyás, a látható helyen keletkező sebek, hegek vagy az onkológiai kezelések szövődményeként tapasztalt kopaszodás is. Minél látványosabb fizikai elváltozással jár tehát a betegség, annál erősebb lelki lenyomata van.
Az énkép másik szintje, a szociális énkép ugyancsak megsínyli a gyógyíthatatlanság tudatát. Sok esetben a beteg azért esik depresszióba vagy választja az eutanáziát, mert nem képes elviselni, hogy saját szerettei ápolják, mosdassák: nem akar teher lenni számukra. Különösen a hagyományos szerepstruktúrában működő családokban tapasztalható, hogy a férfibetegek milyen nehezen élik fizikai gyengeségüket, kiszolgáltatottságukat. Az ilyen belső küzdelem akár végzetes lépésekre is sarkallhatja a beteget, és előfordulhat, hogy önkezével vet véget életének, hogy környezetét tehermentesítse.
A belső énkép, mely saját meggyőződéseinket, világlátásunkat is tartalmazza, ugyancsak kibillenhet egyensúlyából a végzetes diagnózis tudatosításával.
A halálfélelem ugyanis átírja „életprogramunkat”, értékrendünkben felcserélődnek a prioritások és – állapottól és stádiumtól függően – kialakul egy új fontossági sorrend. Felértékelődnek a még elérhető eredmények, a szeretteinkkel eltöltött idő, minden, amire még képesek vagyunk, és amit még befolyásolni tudunk. A fizikai önállóság mértéke szerint tapasztalható felélénkülés, tettvágy az idő végességének, a lejáró időnek a tudatából fakad, ahogy pedig romlik a beteg állapota, értelemszerűen úgy veszít ebből a lendületből lelki síkon is.
A remény a gyógyíthatatlanság „életfunkciója”
Elisabeth Kübler-Ross, a thanatológiai szakirodalom egyik klasszikus művében, A halál és a hozzávezető út című munkájában leírja a haldoklás különböző fázisait: elutasítás, izoláció; düh; alkudozás; depresszió; belenyugvás. Ezek a fázisok egyébként a veszteségfeldolgozás általános stádiumainak is tekinthetők, hiszen a túlélő családtagok is ezeken mennek keresztül gyászfeldolgozás során.
A különböző stádiumok közös jellemzője a remény, mely képes jelentősen befolyásolni a beteg életfunkcióit.
„Ez a halovány remény az, amely valamelyest elviselhetővé teszi a szenvedés napjait, heteit vagy hónapjait. Az az érzés, hogy ennek biztosan van valami értelme, előbb-utóbb kifizetődik, ha csupán még egy kicsit hosszabb ideig kibírják. A remény az, ami olykor belopakodik tudatukba, és azt mondatja velük, mindez csak rossz álom és nem is igaz; és hogy majd egy reggel arra ébrednek, hogy közlik velük, az orvosok készen állnak egy olyan új gyógyszer kipróbálására, mely ígéretesnek tűnik, és majd esetükben alkalmazzák, és ők lehetnek a kiválasztott, különleges betegek, miképpen az első szívátültetésben részesült betegek is biztosan érezték, azért választották ki őket, hogy nagyon kivételes szerepet játsszanak az életben. Ez a gyógyíthatatlan betegeket a különleges küldetés érzésével tölti el, amely segíti fenntartani életkedvüket, képessé teszi őket a további vizsgálatok elviselésére, amikor már minden amúgy is oly terhessé vált, s bizonyos értelemben ezzel indokolható időnként a szenvedésük; mások számára a remény az ideiglenes, de szükséges visszautasító magatartás egy formája marad” – írja Elisabeth Kübler-Ross.
Nagyon fontos, hogy ez a reményérzés nagymértékben függ a környezet reakcióitól is: az egészségügyi dolgozók és a hozzátartozók által közvetített reménytelenség, lemondás érzése a legkárosabb reakció a beteg számára. A környezetnek ebben kell nagyon tudatosnak lennie, hogy a végső kapaszkodót, a reményt fenntartsa a betegség különböző stádiumait megélő szenvedőben.
Ajánljuk még:
