Üres gyógyszeres levelek, fogpiszkálók, karácsonyfák szárai – nagytakarítás egy igazi gyűjtögetőnél

Család

Üres gyógyszeres levelek, fogpiszkálók, karácsonyfák szárai – nagytakarítás egy igazi gyűjtögetőnél

Néhány éve úgy alakult, hogy egy rövid időre beköltöztem a nagyszüleim lakásába. Nagyapám akkoriban már rég nem élt, nagymamám pedig egy idősek otthonába költözött – ahol ma is lakik. Amikor csak a vasárnapi ebédekre mentünk oda, tényként fogadtam, hogy mindenhol van valami a házban, és ez nem is nagyon zavart. Hozzájuk tartozott az ismerős káosz. Aztán beköltözni kicsit más volt. Érdekes volt szembesülni a gyűjtögetés megható és ijesztő részével, kidobni rengeteg mindent, amik, ha igazán feleslegesek is, mégiscsak fél évszázad alatt gyűltek össze.

Hogy jobban el tudjátok képzelni a szituációt: a hűtőben volt egy csomag Daedalon végbélkúp gyermekeknek, aminek a lejárati dátuma 1971 volt (úgy látszik, anyám és a nővére nem voltak beteges típusok, ha így megmaradt). És például a zongora alatt találtam (egyebek mellett) két zsáknyi felfutott szemű nejlonharisnyát, mert a nagymamám tartotta magát ahhoz, hogy majd egyszer elviszi őket egy szemfelszedőhöz… közben megszűnt ez a szakma, de a harisnyák rendületlenül vártak. A nagyapám szenvedélyesen gyűjtögetett földmintái mindenfelé megtalálhatóak voltak a lakásban  – földmérő volt az öreg, és annyira szerette a szakmáját, hogy gyerekként mi sem úsztuk meg, hogy meg kelljen tanulni, hány méter mélyen mi van a földben. Ablakpárkányon, polcon, konyhaszekrényben… mindenhol kis dobozokban felcímkézett rögök voltak.

Beköltöztem, és nekiálltam takarítani. Azaz csak nekiálltam volna, de nem tudtam, mert nem volt olyan négyzetcenti, ahol ne lett volna valami. Ezért elhatároztam, hogy rendszerezek, szortírozok, kidobom, ami egyértelműen szemét, netán ártalmas az egészségre: csak, hogy fel tudjak söpörni. Ahogy elkezdtem a munkát, úgy nőtt a feladat. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor Szabó Magda Az ajtó című regényében lefertőtlenítik Emerenc lakását. Itt ugyan nem volt erre szükség, de végül szinte egy konténernyi holmit ki kellett dobnom. Többségében ilyesmi dolgokat:

  • 5 nagyon nagy zacskó, benne több száz kis zacskó, sok közülük megnyugtatott: mégiscsak le tud bomlani a műanyag.
  • Kis mintás zacskók, rajtuk a felirat: Fonaláruház, Majakovszkij utca
  • Tejfölösdobozok, vajasdobozok, tejesdobozok, pezsgőtablettás dobozok, minden létező termék dobozai, többnyire funkció nélkül…
  • A dobozban pedig kupakok, dugók, kis műanyagdarabok, fogpiszkálók
  • Tejfölök alumínium teteje (kb. 100)
  • Felvágottak csomagolóanyaga
  • 50 kg só, ízüket rég elveszítették
  • Két kukászsáknyi lejárt gyógyszer, sok már 20-30 éve nem lenne felhasználható
  • Üres gyógyszeres levelek garmadája
  • Varrnivaló hegyekben: köztük a nagyapám holmijai, aki akkor már tíz éve nem élt, és anyám ruhái, amiket talán negyven éve el is felejtett, hogy léteznek. Sok ruha anyaga megadta magát: porráfoszlottak a kezemben
  • Lyukas fedők, amikhez már nincs edény
  • Sok év karácsonyfáinak a szárai (máig nem értem, hogy amikor a vékony gallyakat kivitték, miért döntöttek úgy, hogy a szár maradjon?)

Ezek mellett persze a nem haszontalan dolgok is felhalmozódtak: könyvek, étkészletek, egykor jelentéssel bíró játékok maradványai.

Feltettem hát magamnak a kérdést: Mindezt miért?

Habár nem így terveztem, rengeteg dolgot kidobtam, és nem hiszem, hogy rosszul tettem volna, hiába tudom, hogy nagymamám egy használt szalvéta kidobását is elítélendő pazarlásnak gondolja.

A lakás kétségkívül fellélegzett, de én korántsem. Évek múltak el, de még mindig nem hagy nyugodni a kérdés, hogy mi állhat ekkora mennyiségű szemét felhalmozása mögött? A háború, és a nélkülözés? Egyszerűen ilyen volt a személyiségük? Megtanulták, hogy semmit nem szabad kidobni, és nem tudták felvenni a kapitalizmus hozta mennyiséggel a fonalat? A nagyszüleim érintettek lennének a kényszeres gyűjtögetés betegségében?

Tanácstalan vagyok, mi a jó viselkedés a családtagok részéről. A józan ész diktáljon, vagy tartsuk tiszteletben a gyűjtögető akaratát?

Ami engem illet: egy életre elmúlt a tárgyakhoz való ragaszkodásom. Amint végeztem a nagyimnál, azonnal górcső alá vettem a saját holmijaimat. Ezután már gyerekjáték volt felmérni, mire nincs is igazán szükségem. Eladtam, elajándékoztam, kidobtam mindent. Semmi nem hiányzik. Már nem merevítem tárgyakba a fontos emlékeket, és ezt ennek a tapasztalatnak köszönhetem.

Ajánljuk még: