Tente baba, tente! – Vajon hány fektetés kell egy kisgyerek elaltatásához?

Szomjas vagyok, pisilni kell, zavar a cica a polcon, szomjas vagyok, pisilni kell, apát nem öleltem meg… – a repertoár kis eltérésekkel minden esti altatással küzdő családban ugyanaz. Lényegtelen, hogy anya és apa is kívülről betéve tudja a frázisokat, mert ugyanúgy beleszaladnak századjára is a csapdába. Hogy miért? Mert minden gyerek és minden kis esti csetepaté más.

Amit csak a szakkönyvek tudnak

A várandósság alatt volt lehetőségem elolvasni a gyereknevelési szakirodalom régi kiadásait és legújabb bestseller köteteit is. Az információk, tanácsok, szakértői vélemények és tapasztalatok teljes tárházával felvértezve indultam neki az anyaságnak. Természetesen tudtam, hogy az elméletet menet közben össze kell hoznom a gyakorlattal, és minden tettemnek alkalmazkodnia kell majd a gyerekem habitusához éppúgy, mint a saját életvitelünkhöz és szokásainkhoz. Sőt, abban is biztos voltam, hogy semmiben nem lehetek biztos, mert semmi sem lesz pont úgy, ahogy eredetileg elképzeltem.

Arra viszont senki és semmilyen írás nem készített fel – itt most egy sor dolog eszembe jut, ami előtt a mai napig értetlenül állok, hogy „ezt nekem miért nem mondta senki?”, de a legtartósabb nehézség –, hogy az altatás ennyire küzdelmes tud lenni. Sokáig eleve azt hittem, hogy én csinálom rosszul, csak nálunk tart hosszú órákon keresztül a procedúra. Aztán egyre több anyatárssal beszélgetve kiderült, hogy az én gyerekem egész hamar elfárad és viszonylag időben alszik el...

(Abszolút zárójeles megjegyzés: nem elképesztő egyébként, milyen sok dologgal kapcsolatban hisszük azt, hogy csak és kizárólag mi rontjuk el, mi vagyunk pancserok és alkalmatlanok? Majd általában kiderül, hogy mindenki, vagy legalábbis a többség ugyanazzal küzd, ugyanabban van.)

Altatási alapszabályok

A legtöbb szakkönyv azt mondja, hogy a rendszeresség a legfontosabb, amellyel maximálisan egyetértek, és ennek megfelelően már a kezdetek kezdetén eldöntöttem, hogy nálunk legkésőbb nyolc órakor ágyban lesz a kis tündérbogárkánk. Már csak azért is, hogy nekünk, szülőknek is maradjon pár – felnőtt beszélgetéssel vagy a kanapéba süppedve könnyed filmnézéssel – töltött óra az estéből. Legkésőbb hét órakor fürdés, fogmosás, fél nyolctól pedig meseolvasás a program. Általában abban bízom, hogy a mese után még picit megsimizem a hátát és elalszik, de ez az elképzelés szinte mindig csak remény marad, mert ilyenkor elkezdődik egy fél-egy-másfél órán át tartó eleven kavalkád. 

Tudom – illetve olvastam –, ilyenkor nem szabad engedni, következetesnek kell lenni, határozottan, egy idő után szó nélkül vissza kell vezetni a gyermeket az ágyába. Ám ha ez ilyen egyszerű lenne és működne, akkor mégiscsak én lennék az egyetlen balfék, aki nem tud határt szabni és gyorsan altatni!

De hogyan mondhatnék nemet arra, hogy pisilnie kell? Hogy tehetném meg, hogy nem veszem le a félhomályban félelmetes cicát a polcról?

Honnan tudjam, hogy nem szomjas-e tényleg annak ellenére, hogy az óvoda után mindig sok vizet itatok vele? S hogyne, csak egyszer engedem ki pisilni és inni, mert tudom, hogy csak játszik, de ha nagyobb dolga akad?

Az óvónő szerint bizonyára ekkor lazul le, ezért időzíti minden este kilenc órára, amit a többség más napszakban intéz. Fél tíz körül, amikor már legalább negyed órája egyenletesen szuszog, és azt hihetnénk, pár perc és behunyja szemeit is, akkor egyszeriben csak vagy elkezd kalimpálni a lábával, hogy „Anya, nem tudok elaludni”, vagy hirtelen feláll, és ellentmondást nem tűrő hangon közli a következő napirendi pontot, amit ha nem tehet meg, visításban tör ki. 

Mit tesz a jobbra-balra dőlő, háromszor ülve elalvó anya vagy apa az éj csendjét éktelenül megtörő visítással? Semmit. Csitítgatja. Több-kevesebb sikerrel.

Olvastam egy könyvben, hogy meg kell tanítani a kisgyereknek, hogyan altassa el magát. Nos, mivel látott már jógázni, és olykor csatlakozik is engem utánozva, nem nehéz rávennem, hogy feküdjön hanyatt, tegye maga mellé a kezecskéit és lélegezzen lassan. De amint arra kérem, hogy hunyja be a szemét, borul a művelet. Gyanítom, hogy becsukott szemmel túl sötét van, ami az óvodáskorúak számára félelmetes még akkor is, ha közben halkan súgom a fülébe, gondoljon egy virágos mezőre. A lassú légzést végül mindössze pár másodpercig tudjuk tartani, aztán újra mozogni kezd, mintha direkt felébresztené magát.

Az elalvás végül egyik pillanatról a másikra megtörténik mindenféle közreműködés nélkül – mintha csak megérkeztek volna végre az álomtündérek, akikért imákat duruzsoltunk már órák óta. Valójában tényleg fáradt volt.

Amikor másnap valaki ugyanezt az eseménysort elmeséli a játszótéren az előző estéjéről, akkor megnyugodok. Mert akkor tényleg elhiszem, hogy megint minden tőlem telhetőt megtettem, csak ilyen zűrös esték is vannak. Náluk is. Nálam is. Nálad is. És ez így oké.