Segítség! Rettegek a macskáktól! Nyíltan az állatfóbiáról

Család

Segítség! Rettegek a macskáktól! Nyíltan az állatfóbiáról

Kutatások és felmérések alátámasztják a tényt, miszerint az emberek ötven százaléka fóbiát érez valamilyen állattal szemben. Leggyakrabban pókok, hüllők, kutyák, macskák és madarak képesek kiváltani szorongást belőlünk. Érdekes, hogy a valóban veszélyes állatoktól, mint a méhek vagy a darazsak, kevésbé félünk, pedig egy darázscsípés akár halálos kimenetelű is lehet, egy macska karmolása pedig aligha.

Édesanyám allergiás néhány állat szőrére, ezért soha nem lehetett cicánk vagy kutyánk. Amíg más gyerekek napi szinten találkoztak ezekkel az állatokkal, nekem huszonhárom éves koromig kellett várnom arra, hogy egy házban tartózkodjak velük, amikor egy amerikai családhoz költöztem au pairként. A kutyát egész hamar megszoktam, sőt, szerettem időt tölteni vele a kertben. Viszont a két cicát nehezen tudtam elfogadni, pedig egyszer sem voltak ellenségesek velem.

Egy adott fóbia sokszor visszavezethető egészen kisgyermekkorunkig. Az én esetemben ez biztosan így van. Kétéves koromban néhány napot távoli rokonoknál töltöttünk és a családnak volt egy nőstény perzsa macskája. Egyik délután erősen meghúztam a farkát, ő megfordult és csúnyán megkarmolta a felső ajkam. A szám széthasadt és az államon csöpögött a vér. Ha nagyon figyelmesen, közelről nézem magam a tükörben, halványan, de még mindig látom a helyét. Bár még pici voltam, amikor ez történt, tisztán emlékszem rá. Valószínűleg emiatt az eset miatt éreztem egész eddigi életemben egyfajta bizalmatlanságot a macskák iránt, attól tartva, hogy túl kiszámíthatatlanok és vadak.

Néha viszont teljesen ok nélkül is kialakul bennünk rettegés valamelyik állattal szemben, nem kell, hogy egy trauma kiváltsa azt. Ötéves kislányom gyakorlatilag csak képeket látott eddig szőrös állatokról, mégis, ha séta közben valaki egy kutyát vezet a közelünkben pórázon, fel kell vennem a lányomat, annyira szorong.

Nem úgy a nagyobbik. Néhány napja volt első kislányom hetedik születésnapja. A nagy napot megelőző hónapokban csak arról beszélt, hogy ő mindennél jobban vágyik egy kiscicára, neki az volna a tökéletes ajándék. A gondolattól is rosszul voltam, hogy az otthonunkban épp egy olyan állat grasszáljon fel-alá, amitől rettegek. El is képzeltem, hogy majd jól megharap, amikor megyek ki éjjel a mosdóba.

A férjem megnyugtatott, hogy nem történne ilyen, egy macska nem gonosz és ha nem érzi fenyegetve magát, akkor teljesen ártalmatlan.

Hosszas tépelődés után hazahoztam egy nyolchetes cirmos cicát kislányom születésnapjára. Persze eldöntöttem, hogy nem igazán fogom szeretni, hiszen félek tőle és csak annyi részt vállalok a gondozásából, amennyit muszáj. Aztán leültem a kanapéra és a cica az ölembe mászott, összekucorodott, rám nézett a gyönyörű szemeivel, majd dorombolva elaludt. Beleszerettem.

Kisebbik lányom sem tudott ellenállni neki, néhány napig kitartóan félt, szaladt előle, végül belátta, amit én is: egy cica nagyon szeretetreméltó teremtés, kedves, mókás és játékos. Egyszerűen vidámságot csempész a mindennapokba.

Egy félelem leküzdéséhez szakemberek szokták ajánlani azt a módszert, hogy nézzünk szembe azzal, amitől rettegünk. Ez a kis puha mancsú cirmos nekem és a félős kislányomnak felér egy terápiával. Még mindig egészen hihetetlen, hogy meg merem fogni, fel merem emelni, etetem, itatom, elaltatom, ha szüksége van rá. A gyerekek pedig egész nap játszanak vele, simogatják, hintáztatják a nagy fészekhintánkban.

Persze ez a fajta „szembenézős” terápia nem ültethető át minden állatra, egy pók nem fogja úgy belopni magát a szívünkbe, ahogy egy galamb sem.

Mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy még nekik sem áll szándékukban bántani minket, embereket.

A pókok nekem sem a kedvenceim, ám soha nem bántok egyet sem közülük, pedig sok van nálunk is, hiszen kertes házban élünk. Amint látok egyet, beleterelem egy befőttes üvegbe, rázárom a kupakot, majd a kertben elengedem.

Egyes állatoktól félni teljesen természetes dolog. Viszont roppant módon megnehezítheti az életünket, ha a saját otthonunkban, vagy esetleg az utcán szorongunk miattuk. Érdemes dolgozni azért, hogy elengedjük, amitől tartunk. Persze ez cseppet sem könnyű, főleg ha valakinek olyan rossz élménye kötődik hozzájuk, mint egy kutyaharapást vagy leesés egy vágtázó lóról. Mégis jó tudatosítani magunkban, hogy nem minden kutya harap. Ha pedig magunktól nem megy a fóbiánk elengedése, kérjünk bátran segítséget, fantasztikus orvosokat találunk erre szakosodva.

Forrás: ITT és ITT

Ajánljuk még: