„Próbálom lelassítani a fénysebességgel múló gyermekéveket” – ez a slow parenting a gyakorlatban

Család

„Próbálom lelassítani a fénysebességgel múló gyermekéveket” – ez a slow parenting a gyakorlatban

A slow parenting mint nevelési módszer újra hódít. A mindig elfoglalt, siető szülőket arra ösztönzi, hogy lassítsanak le, éljék meg gyermekeikkel a vissza nem térő pillanatokat. Én teljesen ennek a módszernek a híve és elkötelezettje vagyok. Mindig az ösztöneim után megyek, hagyom a gyerekeimet játszani, és azt is, hogy a világot a saját tempójukban fedezzék fel.

A szülőség csodálatos dolog. Semmihez sem fogható, ahogy először tartjuk karjainkban újszülöttünket, érezzük testének melegét, a puha kis haját, ritmusos, fürge szívverését. Majd telnek a napok, hónapok, évek, a csöppség pedig szinte egyik pillanatról a másikra iskolás lesz, és kedvenc énekese képeivel ragasztja tele a szobája falát. Aki szülő, felteheti magában a kérdést: ott voltam én vele, amíg felnőtt? Tényleg jelen voltam, vagy csak ébresztettem reggelente, vittem óvodába, iskolába, majd tanítás után énekórára, sportfoglalkozásra, rajzszakkörre és eközben állandóan csak sürgettem? Azt hiszem sokaknak ismerősen hangzanak a „Gyere már, siess már, el fogunk késni, nem hallod, hogy gyere gyorsabban?” mondatok. Ugye milyen rosszul hangzik? Pedig mi mondjuk ki ezeket a szavakat, és amikor kimondjuk, teljes meggyőződéssel hisszük, hogy azért tesszük, mert gyermekünknek a legjobbat akarjuk.

Hiszen ha megadunk neki mindent, ami fejleszti, amiben megtalálja önmagát, amiben sikeres lehet, akkor megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy boldog és a későbbiekben is sikeres ember legyen. A sok tanítás utáni tevékenységgel kibontakoztathatja a tehetségét, ügyesebbé, erősebbé válik, megtanul csapatban együttműködni, vagy éppen olyan zenét játszani, amitől szem nem marad szárazon.

Viszont van az a mennyiségű plusz foglalkozás az iskola és az amúgy is túl sok házi feladat mellett, amitől már nem jut ideje „igazi” gyereknek lenni, hogy esetleg végiglapozgasson egy mesekönyvet, a kedvenc plüsseivel szerepjátékozzon, vagy csak lökje magát a hintán akár egy órán keresztül, ha úgy tartja kedve. Biztos van az a gyerek, aki jól bírja a terhelést és igényli is a sűrű programokat, de nem ez a jellemző. Ha akár csak egyetlen intő jelet is tapasztalunk, hogy túl sok neki, amit kérünk és elvárunk tőle, akkor bizony le kell lassítanunk.

Nem szabad folyton sürgetni őket, mert az nem jó nekik. Ha kavicsokat szeretnének gyűjtögetni, hagy tegyék. Ha egy szarvasbogarat szeretnének vizsgálni, ahogy az komótosan lépked, engedjük meg nekik. A gyerekek sokkal ügyesebbek nálunk a pillanatok megélésében. Felnőttként annyi dolgunk van és olyan kevés időnk mindarra, amit elterveztünk, hogy gyakran észre sem vesszük, ha éppen egy hatalmas szivárvány tűnik fel a szikrázóan kék égen egy zápor után. Ők észreveszik. 

Te szoktál olyat csinálni, hogy leülsz és csak nézed a gyermeked? Csak figyeled, ahogy játszik, rajzol, vagy éppen eszeget egy tál gerezdekre vágott almát. Milyen egyszerű dolognak tűnik: ülni és figyelni. Pedig nem az, mert közben lejárt a mosás és át kellene pakolni a vizes ruhákat a szárítógépbe, vagy főzni kellene a vacsorát, válaszolni munkahelyi emailekre, meglocsolni a füvet, hiszen már két hete nem esett egy csepp eső sem, és így tovább.

Néhány napja, amikor a három óvodásom játszott a kertben, az árnyékot adó, nagy diófánk alatt, csendben leültem a közelükben, pedig kihasználhattam volna azt a pár nyugodt percet és végezhettem volna valami házimunkát, hiszen mindig szalad a ház. Mégis úgy döntöttem, hogy inkább őket figyelem. Ahogy néztem őket, egyre több dolgot vettem észre: a hároméves fiam kerek pocakját, amitől még mindig olyan babás a testalkata, vagy a hatéves lányom gyönyörű, hullámos haját, ahogy megcsillant rajta a levelek között átszűrődő napfény. A négyéves kislányom pedig halkan Olivia Newton John, Take me home, Country Roads című dalát dúdolgatta, miközben sorra készítette homokból a fagyigombócokat.

Teljesen belemerültem csodálatos látványukba és mérhetetlen hála öntött el.

Gondolataimat a kisfiam kérdése szakította félbe. „Örömkönnyek?” – kérdezte. Ekkor realizáltam, hogy sírok. Mind a hárman rám szegezték tekintetüket, én pedig gyorsan megnyugtattam őket, hogy igen, ezek örömkönnyek. Ők pedig visszafordultak addigi tevékenységükhöz és játszottak tovább. Eltöprengtem, vajon hány millió csodás pillanatot szalasztottam már el házimunka vagy más, nem is olyan fontos dolog miatt?

A tévé – bármennyire furcsán is hangzik – nem kap szerepet a slow parenting stílusban nevelő családok életében. A férjemmel már a kapcsolatunk elején úgy döntöttünk, nem lesz tévénk. Valahogy úgy éreztük, túl sok értékes időt venne el tőlünk, inkább sétáltunk, beszélgettünk, társasjátékoztunk, vagy könyvet olvastunk helyette. Nekem különösen jót tett ez a váltás, hiszen könnyen elérzékenyülő, a világ baját a vállaimon cipelő típus vagyok, és például az esti híradó minden alkalommal megviselt a sok szörnyű hírével. Közel tíz éve nem nézünk tévét és persze így a gyerekeink sem.

A kicsik agya természetesen képes befogadni bármennyi információt, de vajon mennyire jó nekik, ha telítődnek rengeteg olyan dologgal, amire nem is volt szükségük? A modern rajzfilmgyártás elment a szinte felfoghatatlanul gyors vágások és képváltások irányába. A gyereknek nincs ideje – konkrétan egy pillanata sem – elemezni a látottakat, rendesen értelmezni és helyretenni magában azt. Ne csodálkozzunk, ha éjszaka többnyire nyugtalanul alszik, hiszen az agya akkor próbálja feldolgozni a temérdek új impulzust. Mi esténként inkább csak dia meséket vetítünk nekik a falra.

Érdekes megfigyelni rajtuk, hogy az a huszonöt képkocka is mennyire lefoglalja őket.

Néha képesek percekig nézni egyetlen képet és beszélni, kérdezgetni róla.

Kevés mozgó mesét ismernek, többnyire régi japán rajzfilmeket, mint amilyen a Totoro, a varázserdő titka, 1988-ból. Nem panaszkodnak, hogy mindig azt a pár mesét nézhetik meg egy-két havonta, mindig olyan aranyosan izgulnak és nevetnek a már jól ismert történéseken. Úgy vélem, bármit is engedünk nézni a gyerekünknek, jó, ha mi is vele nézzük, és utána megbeszéljük, amit láttunk. Tudom, ez unalmasnak hangzik, de fontos tudnunk arról, mi zajlik a kicsi fejében.

A tévénézés a reklámok miatt sem annyira üdvös,

hiszen a gyerek is azonnal elkezd vágyni a promotált játékokra, a szülő pedig már gondolatban a következő napi bevásárlólistát írja, hiszen csupa jó dolgot mutattak a reklámokban!

A slow parenting egyik lényege, hogy a család minél több minőségi időt töltsön együtt, lehetőleg minden nap, ne csak hétvégéken. Igyekezni kell a zsúfolt hétköznapokban is megtalálni azt a legalább húsz percet, amikor a szülő teljes figyelmét a gyerek felé tudja fordítani, nem pillantgat a néha-néha búgó, csippanó telefonja felé és nem nézi a szeme sarkából a tornyosuló mosatlan edényeket.

Az együtt, családilag egy asztalnál étkezés különösen fontos, lélektanilag jót tesz mindenkinek, óriási összetartó ereje van és egy állandó pont lehet a mindennapokban, mint egy rituálé. Ez pszichológusok által bizonyított tény, ám mi magunk is könnyen észrevehetjük pozitív hatásait vagy hiányának káros következményeit. Sok tanulmány foglalkozik ezzel a témával és remek könyveket lehet beszerezni a lassú, nyugodt nevelési módszer elsajátításáról.

A gyerekeket önállóságra nevelni igen lényeges, mint ahogy alapvető dolgokra tanítani is, akár kertészkedésről, barkácsolásról, főzésről vagy fáramászásról van szó. Érdemes néha beiktatni szokatlan, a kicsik számára meglepő és izgalmas tevékenységeket is,

például egy rövid sétát sötétedés után, akár zseblámpával.

Nekünk apróságnak tűnhet egy ilyen program, talán még nyűg is, hiszen a nap végére úgy el vagyunk már fáradva, nekik viszont életre szóló élmény lehet.

Az idő olyan gyorsan telik, és ha szülővé válunk, szinte fénysebességre kapcsol. Mintha csak tegnap született volna a nagylányom, szeptemberben pedig már kezdi az iskolát. Teljesen értetlenül állok ez előtt a tény előtt. Hová tűntek az évek? Mikor történt ez? Egyszer eljön majd az a nap is, amikor egyetemre felvételizik, sőt, el is költözik otthonról? Szívbemarkoló gondolatok ezek. Minden szülőt arra szeretnék ösztönözni, hogy lassítson le egy kicsit, tanuljon meg jelen lenni a pillanatokban, rendesen átélni azokat, észrevenni, mekkora csoda a gyermeke. Mert ha akarjuk, ha nem, hamar be fog következni a nap, amikor már nem szeretné fogni a kezünket a séták alkalmával, nem akar szorosan hozzánk bújni az esti altatás közben. Ha elszalasztjuk ezeket az aranyat érő éveket, soha nem kapjuk vissza már.

Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT

Ajánljuk még: