Olimpiai rakott krumpli: se siker, se kudarc nem változtatja meg a gyerekkori fogások ízét

Arra a rakott krumplira, amit valószínűleg csak és kizárólag az anyukája tud elkészíteni neki olyanra, amilyenre kell, és ami számára a legfinomabb ezen a világon. Mert az a válasz tele volt vágyódással és szeretettel. Abban a válaszban benne volt minden, ami fontos: az egész gyerekkora, a hajnali ébredések, a gyilkos keménységű edzések és lemondások, a szülők kitartása és támogatása, a sírások és nevetések, a sport iránti elköteleződés és a sikerek íze is. Szépen, ahogy a rakott krumpliban a belevalók, rétegről rétegre sorakozik benne minden, amit valaha átélt, megtapasztalt, amiről álmodott, elért vagy amiért még küzdeni akar.

A választ hallva újra megdöbbenek azon, hogy egy-egy gyerekkori fogás mennyire intenzíven képes megőrizni az otthon színeit, melegségét, teljességét és varázsát. Elgondolkodom azon, hogy ha világraszóló siker vagy nagy bánat ér, akkor a hazafutás, a menedék, az anya és otthonkeresés ezekben az ízekben, fogásokban, hogyan válhat ennyire kézzelfoghatóvá, el nem felejthető, ki nem törölhető, minden körülmények között igaz, örökösen érvényes élménnyé?

Danuta meleg érzelmekkel teli válasza után elképzelem a bajnok édesanyját, ahogy tesz-vesz a konyhában, bevásárol a kicsi lányának, tejfölt vesz, meg sajtot meg kolbászt, krumplit főz, karikáz. Ahogy sürgölődik boldogan és közben hazavárja az iskolából, aztán az edzésekről, vagy egy buliból a gyermekét. Ahogy hazavárja sikerekben fürdő gyerekét is. És érzi, hogy megélhet akárhány diadalt a lánya, a legnagyobb elismerést majd akkor éli meg ezer százalékosan, amikor otthon terített asztalhoz ül, mint régen, és minden porcikájában érzi édesanyja szavak nélküli elismerését. Mert talán szavak se kellenek ahhoz, hogy átjárja az érzés – elég az ismert környezet, a régi asztalterítő meg a szék, az ismerős tányér, villa meg a sótartó, az ételt szedő kéz. Meg az az íz. A rakott krumpli íze.

Micsoda diadal, és milyen megnyugvás az ilyen hazafutás. Mert abban a (mindenkori) gyerek elé szedett, tejfölös és forró rakott krumpliban ott van a tévedés, a hibázás és a rossz döntések eshetősége is. A kudarcok eshetősége, az érem nélküli erőfeszítések keserűsége is a csillogás mellett. Mert egyetlen édesanya se tudhatja biztosan, hogy milyen pályát jár majd be a gyereke, de mind boldogságot és sikert remél neki.

Éppen ezért (is) van az, hogy mindenki hazavágyik. Kinél a rakott krumpli, kinél a gombóc, másnál meg a mákos kalács, mindegy: ezekben az ételekben benne van az érzés, ami időről időre megjelenik és ellentmondást nem tűrően hazahúzza az embert. Oda, ahonnan elindult. Ahol beszélni és járni tanult, ahol az első meséket hallotta, ahol először látott kajakot vagy mást.

Ki-ki saját sorsa szerint állt rajthoz. Húzta a lapátot vagy tekert, küzdött napról napra. Hajnali kelésekkel, lemondásokkal az élet egyik vagy másik területén. És 

aki valaha elment, az mind hazavágyik. Hazahúzza a rakott krumpli, a gombóc meg a mákos kalács.

Mert amikor otthon asztalhoz ülhet, és az édesanyja főztje kerül a tányérjára. Amikor az otthoni konyha gőze, illata és íze várja és varázsolja el, akkor ugyanazok az érzések járnak át mindenkit. Mindegy, hogy milyen sikeres vagy hány akadályt kell még leküzdenie.

A rajtvonalhoz visszakuporodni, gyerekké válni újra, belekóstolni az otthon ízébe egyszerűen boldogság.

Lerúgni a kényelmetlen cipőt, levetni a szűkre szabott kosztümöt vagy egy sportmezt kopott otthoni pólóra cserélni és csak együtt lenni egy áldott órára, napra vagy hétre, az minden alkalommal olyan élmény, amit talán se kudarc se siker nem tud felülírni.

Ilyenkor már csak kísérő a rakott krumpli, a szilvás gombóc vagy a mákos kalács.