Nyilvánosan nyakon vágott gyerekek: hogyan fordulhat ez elő még ma is?

Van-e különbség a tockos meg a nyakleves között? Egy online oldalon is feltette valaki ezt a kérdést és legnagyobb bánatomra voltak, akik ismerték a választ: eszerint az ütés helye azonos, de a mértéke eltér. A tockos egy jelzésértékű legyintés, a nyakleves már komolyabb ütés. Azt megérzi a gyerek. Sok ember tapasztalata bizonyítja régről.

De megérzi ma is a gyerek, ha nyakon vágják, csapják, ütik, legyintik: de attól nem csak a tarkója sajog.

Nemrég nem csak a tockost mosolyogva mesélő apukába szaladtam bele, de egy családba is a Balaton-parton. Már messziről felfigyeltem rájuk, ahogy jöttek velem szemben, mert olyan furcsán haladtak. Az apuka ingerült hangon beszélt a kicsit előtte haladó, nyakát behúzó kiskamasz fiúhoz. Nem értettem, mit beszélt a férfi, nem magyar volt, de ez nem is lényeges.

Számomra az az indulatos szónoklatot követő nyakleves volt a lényeges, amit minden teketória nélkül lekevert a gyereknek az apa. Hátulról, nagy erővel indította az ütést, a gyerek vagy két lépést lódult tőle előre. Egy hangot se adott ki, meg se nyikkant, de a velük lévő nő, feltételezhetően az édesanya éles hangon-rosszallóan felkiáltott. Az apa újra lendítette a kezét, ezúttal az anya felé. Nem ütötte meg, de a nő azonnal elhallgatott. Értett a mozdulatból. Továbbment a család, mintha mi sem történt volna.

Én megkövülten megtorpantam, engem nyakon vágott a valóság. Hogy ez még mindig így történik,

hogy a világ nem áll meg, amikor megütnek egy gyereket, és megfenyítik az anyját, mert a védelmére kelt.

Hogy süt tovább a nap, az emberek pancsolnak a pocsolya-meleg Balatonban, eszik a lángost, fokhagymaszag terjeng a levegőben, meg nutellás palacsinta- és dinnyeszag. A partmenti vörös kövek izzanak a nyári forróságban. Nyaralás van, színes törölközők és félsátrak pöttyözik a szikkadó füvet, mindenki gondtalan, nyaral, sört iszik, meg elnyal egy fagyit.

S közben mellettük valakinek soha nincs egy boldog pillanata, csak a félelem attól, hogy mikor kap megint. Mert túl gyorsan vagy túl lassan ment, mert valami rosszat szólt, vagy nem figyelt, vagy valamit nem úgy tett, ahogy az az apának tetszik. És az apa nyaklevessel tanítja móresre, meg jó belátásra. Ő így akarja jóra, engedelmességre, figyelemre nevelni.

S mindenki csak eszik, iszik tovább. Már hallom is a jól ismert kórust: „engem is megütött az apám, az anyám, és lám jót tett velem, ki tudja mi lett volna belőlem, ha annak idején nem kapja el a grabancomat… ha nem oszt ki pár nyaklevest. Na, egy pofonba még senki se halt bele”.

Megmondom én, mi lett volna a veréssel jóra nevelt gyerekekkel, ha soha, de soha nem ütik meg őket: jó emberré váltak volna a pofonok, a nyaklevesek nélkül is. De milyen jó emberré! Akinek a gyerekkoráról szóló történeteit nem kísérik szomorkás, felemás érzések: „Jó ember volt az apám, de nagyot tudott ütni”.

Mert azok, akiket nem ütöttek meg, szép emlékeket őriznek a gyerekkorukról, arról beszélnek, milyen jó volt apa, anya ölelésébe bújni, hogy figyeltek rá, hogy óvták. Bizalomról beszélnek, szeretetről, és úgy fogalmaznak, csodálattal a hangjukban: „az én apám volt a legerősebb ezen a világon.” S nem fűznek hozzá semmit, csak azt, milyen jó is volt gyereknek lenni.

Értitek? Ha e pillanatban kívánhatnék valamit a Jóistentől, csak ezt kívánnám, hogy soha többé ne lehessen megütni egyetlen gyereket se. Soha! Hogy vesszen már ki a világból a nyakleves, meg a tockos. Hogy állítsa meg valami csodálatos erő az ütésre lendített kezeket.