Nekem minden szem dió ajándék, soha el nem múló csoda – íz, illat és emlék lapul a burok alatt

Ha nem kellett indulatosan ránk szólni, erősen és dühödten, ott az öreg lombkorona alatt, hogy elég volt már. Csitt, vagy mentek aludni. Büdös kölkök.

Anyám is ott volt sokszor a diófa alatt és bizsergő boldogság volt az ölébe kucorodni, egészen közelről számolgatni csodaszeplőit az arcán, vagy simogatni rőtfényű, puha haját. Beszívni illatát, ami nem is illat volt, hanem inkább szagok. Anyaszag: fű, föld, víz, munka, keservek, remények, éhezés, verések szaga. Meg dohányszag, meg néha fanyar borszag is. De leginkább szeretetszag. Azt éreztem a legerősebben,

ezért másztam folyvást az ölébe, kerültem útjába, loptam magamnak karolást, ringatást, figyelmet.

Aj, milyen kis pelyhes a hajad – mondta – és ráfújt pitypang koronámra. És ezt olyan szépen mondta és olyan édes volt a fújása, hogy el nem feledhetem. De persze voltam büdös kölök olykor én is. Voltam útban, voltam rosszkor rossz helyen.

De a diófa alatt sosem, én sosem. Ott „ölbebaba” voltam, pelyhes hajú kiscsibe, akinek anyám megengedte, hogy egyenként megszagolgassam az ujjait – ami nyáron a még éretlen, zöld diótól volt foltos, később meg a sok munka hagyott rajta nyomot. Annak a kéznek volt a legerősebb szeretetszaga, amihez ősszel, dióverés idején aromás diószag is társult.

Szedtem anyámmal a diót szorgalmasan, és nemcsak annak a fának a gyümölcsét, ahol olyan sokat hevertünk együtt a nyáron, de vitt magával az alföldi laposon kerékpárral máshova is. Néha talán tilosban is járt, mert rám pisszegett ijedten, halkan te gyerek. De diót szedni nem lehet ám csendben. Ott eleve zaj van, roppan a dióhéj a talpunk alatt – zörög a lomb, hullik a levél, csupa izgalom a tett. Sikongatós öröm csiklandozott amúgy is, hogy mentünk, hogy anyám vitt, hogy az enyém.

Enyém az anyám, enyém a dió meg a tér, az utak pora.

Hányszor kívántam, hogy ne menjünk haza, szedjünk diót még, nem baj, ha ránk borul az este és már az orrunkig se látunk, azért maradjunk még. Rimánkodtam sokat és szedtem a sötétben a földről tapogatva a diót. Vittük haza zsákostul a spájzba, ahol télen-nyáron meleg volt és avas szagok ültek a falakra. Amúgy szinte üres volt a helyiség, de odakerült a szedett dió aztán és az megtöltötte élettel azt az avas szagú, „semmiresejó”, rossz tájolású éléskamrát.

Anyám odarakta a diót és aztán onnan hozta ki, amikor éhesek lettünk, és mi folyton éhesek voltunk, de legalább volt dió. Nem tudom, hogy mikor tanultam meg diót törni, de alapélményem, már nagyon-nagyon kicsiként, hogy én tudok. Kalapács se kellett hozzá, diótörőről nem is hallottam. De két féltégla között is úgy roppant össze a dió, hogy öröm volt hallani, nézni. Csak arra kellett figyelni, hogy ne nagyon legyen téglaporos a dióbél. Azért, ha poros lett is, ettük boldogan. Vannak idők, amikor nincs finomabb étel és íz annál, ami pont van és megehető. Alapélmény ez is.

Ahol felneveltem a gyerekeimet, annak a háznak az udvarán is volt egy öreg, szinte már a földön fekvő diófa. Most is ott van még, pedig én több mint tíz éve eljöttem és harminc éve is úgy láttuk, nagyon úgy tűnt, a következő nyarat nem éri meg, a következő vihar biztos kifordítja a gyökereit teljesen. Nem fordította, és abban a furcsa, se a földhöz, se a levegőhöz nem illeszkedő pozícióban is ontotta a diót magából.

Onnantól, hogy odaköltöztem, a dióért a kertből se kellett kimozdulnom soha, és bár a javát már érésében megettük, azért minden karácsonykor jutott a kalácsba is a családi dióból. Nem szenvedtem hát dióból hiányt, amíg ott éltem, mégis hiányzott nagyon, hogy menjek máshova. Szedjek máshol is diót. De még inkább, hogy valaki, aki már sose lesz mellettem, üljön oda az árnyékba velem. Mutassa felém diótól zöld meg barnafoltos ujjait. Számoljam meg azokat és érezzem a soha el nem múló szeretet aromás dióillatát.

Tudtad, hogy a dejónak nem sok köze van az igazi dióhoz? Meglepő cikket ajánlunk!