Család

Nagyi és a válság: fentről is tanít, lenyúl, megfogja a kezünk

A nagymamám már nem él, mégis ő segített, hogy a válságban ne zuhanjak a mélybe. 

Nem, nem élünk jól. Pedagógusfizetésből egyedül nevelem a gyerekem, mellékállások nélkül végünk lenne. Így is bukdácsolunk, a rezsin kívül gyakorlatilag csak élelmiszerre költünk. Jócskán meg tud ilyenkor keseredni az ember, pláne, ha arra kényszerül, hogy még a havi megélhetéséhez is idősebb szüleitől kelljen kölcsönkérnie (mert bizony, ez is előfordult). Ha beesik egy-egy betegség, néhány nap táppénz és gyógyszerköltségek, bizony pengeélen táncolunk a következő fizetésig.

Nagymamám fényképe (talán nem véletlenül) akkor került a kezembe, amikor éppen egy nagyon nehéz hónapot próbáltunk átvészelni. Néztem a fotót, és könnybelábadt a szemem. Jó pár éve nincs már velünk ez a különleges asszony, aki valóban olyan volt, mint a mesebeli nagymamák: duckor, pirospozsgás, nevetős, süteményillatú, átölelnivaló picike Nagyi. 

Elementáris erő lakozott benne: észrevétlenül, de az egész családot ő irányította: kedvesen, de határozottan terelgetett mindenkit arra az útra, amelyet helyesnek vélt – és egyébként az is volt. Komoly hatalma volt, ő volt az ősi asszonyi erő, a családot összetartó melegség. Egyetlen hangos szót sem lehetett hallani tőle soha, legfeljebb a fejét ingatta sóhajtozva, ha nem tetszett neki valami. Nagy gondjainkat egyetlen kézlegyintéssel elintézte: Áj-jáj, fiam. Palóc tájszólással, gyönyörű ízesen beszélt. „Nem úgy van az!” – mondta máskor, és ilyenkor belegondoltunk, hogy talán tényleg nem úgy van. Talán tényleg nincs akkora súlya a problémánknak, mint ahogyan azt a vállunkon érezzük.

Néztem a fotót, és a fülemben csengett a hangja. Áj-jáj, fiam! Nem úgy van az! És láttam magam előtt, ahogy tésztát gyúr, és meséli, hány kenyeret kellett sütnie már kicsi gyermekkorában. Hogy egyedül nevelte két fiát, és apám az egyetlen cipőjét berakta a sütőbe melegedni, amitől az tönkrement. „Te jó ég, mit csináltál?” – kérdeztem akkor tőle. „Hát, hát mit! Ami történt, már megtörtént! Összecsaptam a két kezem, elnevettem magam, oszt kérdeztem tőle, hát, te gyerek! Most miben mész az iskolába?”

Kiláttam a cipőspolcunkra. A lányomnak három cipője is ott sorakozott.

Aztán megkívántam a kakaót, mert Mama olyan finomakat tudott csinálni. Kinyitottam a hűtőt, és elöntött a boldogság. Mert arra gondoltam, hogy ha Mama lát onnan fentről, akkor nem hogy nem aggódik értünk, de meg is nyugszik, milyen bőségben élünk. Kétféle sajt! Kefir és joghurt is! Paradicsom, uborka, és nyolc tojás! Krumplifőzelék, méghozzá tejfölösen! 

Azóta a pillanat óta mindig a mamára gondolok, ha elfogna a kétségbeesés. Hogy ő kukoricakásán élt, ha kellett, hetekig. Hogy ő nem pucolt, csak kapargatta a krumpli héját, mert akkor több marad. Hogy a kenyérmorzsákat összesöpörte, a száraz kenyeret ledarálta, a tejes zacskókat kimosta és összehajtotta. És hogy

neki az, amiben mi élünk, bőség.

És még így, onnan fentről is tanít, lenyúl, megfogja a kezünk, amikor nem találjuk a fogódzót. És megtart.

Nyitókép: Fortepan / Kereki Sándor

Ajánljuk még:

A disznóvágás: ünnep – Egy erdélyi gyerekkor emlékképei

Gyermekkori emlékeim között jócskán akadnak téli zsánerképek hajdanvolt disznóvágások ködös hajnalairól, hangos disznótorairól és a füstön lógó kolbászfüzérek csalogató, minden padlásjárással egyre fogyatkozó rendjéről. Semmi sem veheti el tőlem az ízek és illatok kavalkádjának és nagyanyám gömbölyű mozdulatainak emlékét. Ilyenkor, mikor télbe fordul a világ, gyakran eszembe jut, mit veszítünk e hagyomány elengedésével.

 

Már követem az oldalt

X