„Mindkét lányom szeretem, az egyiket mégis többet dicsértem” – szülőként a jutalmazásról

Húsz-harminc évvel ezelőtt a pedagógusok és a szülők is nagyobb szigorral neveltek: a helytelen viselkedésnek szinte minden esetben elmaradhatatlan következménye volt, és kitüntetésnek vettük, ha megdicsértek minket. A mai világban mi, felnőttek sokkal elnézőbben és engedékenyebbek vagyunk, a „Nagyon ügyes vagy!” „Olyan okos vagy!” mondatokat pedig napi több alkalommal használjuk, bármit csinált a gyerek. Persze a dicséret és elismerő szavak nagyon fontos szerepet játszanak mindenki életében. Viszont van egy rejtett buktatója a túlzott dicséretnek: a gyerekek hamis énképet alakíthatnak ki magukról és nehezebben viselik az őket ért kudarcokat. Hiszen úgy nőttek fel, hogy szinte mindent jól csináltak, és ezért jutalmat érdemeltek. 

Egy gyerek önmagába vetett bizalmát fontos erősíteni, mert ezzel ösztönözzük őt arra, hogy még ügyesebben tanuljon, még eredményesebb legyen a sportok terén, vagy éppen a kézügyessége fejlődjön.

Pszichológusok a dicséretről

Kutatók elvégeztek egy érdekes tesztet a témával kapcsolatban. Egy egész osztállyal megcsináltattak egy IQ tesztet. Majd találomra kivettek néhányat közülük és az őket tanító pedagógusoknak azt mondták, hogy ezek a gyerekek kimagaslóan jól teljesítettek, a jövőben nagy fejlődést és eredményeket várhatnak tőlük. Egy idő elteltével visszamentek és újra elvégeztették a tesztet a gyerekekkel. Ekkor már jobb eredményeket értek el azok, akiket véletlenszerűen annak idején kiválasztottak. A magyarázat erre a jelenségre az lehet, hogy a tanárok és a szülők bizalma, bátorítása pozitívan hatott a gyerekekre és ez meglátszott a tanulmányi eredményükön is. Nagyobb kedvvel tanultak és feltehetően több lehetőséget is kaptak, hogy kibontakoztathassák tehetségüket.

Ám arra vonatkozó kutatások is vannak, hogy bizonyos esetekben ártalmas lehet a túlzott biztatás. Carol Dweck motivációkutató pszichológus szerint egy gyerekre egészségesebben hat, ha nem az „ügyes vagy, okos vagy, szép vagy” dicséreteket használjuk, hanem célzottan az elvégzett munkára, feladatra szabjuk az elismerő szavakat. Például megdicsérjük, ha kitartóan dolgozott. Az ilyen jellegű biztatás Dweck szerint pozitívabban hat a gyerekek jövőbeli viselkedésére, kudarctűrő képességeire és szívesebben vállalnak nehezebb feladatokat is, amelyek kihívást jelentenek számukra. Arra is rámutatott, hogy azok a gyerekek, akik nem célzottan, az elvégzett tevékenységek után kapják a dicséretet, sokkal nagyobb kudarcként élnek meg egy-egy rosszul elvégzett feladatot, mert úgy érzik, ők mégsem ügyesek, nem okosak. Ha nehezebb feladat elé állítjuk őket, a kudarctól való félelmük miatt nem szívesen kezdenek bele, hiszen ha elrontják, azt gondolják, ők buták.

Pszichológusok szerint az tévhit, hogy valaki a túl sok, külsejére irányuló pozitív megjegyzéstől válik beképzeltté. Akár gyerekről, akár felnőttről van szó, ha külsejével szeretné kivívni a megbecsülést, valószínű, hogy legbelül bizonytalanságot érez. Ez azért lehet, mert egészen gyermekkorától kezdve ellentmondásos visszajelzéseket kapott önmagával kapcsolatban, így nem alakulhatott ki benne, hogy ő elég jó-e, rendben van-e úgy, ahogy van.

Túl sokat dicsérünk?

Dr. Vekerdy Tamás Jól szeretni című könyvében így ír a jó és rossz dicséretről: „Szörnyű, amikor a szülő elolvassa a pszichológiai könyvben, hogy dicsérjük a gyereket, adjunk neki pozitív visszajelzést, ezért rákezd: »Nagyon szépet rajzoltál, Jenőkém, ügyes gyerek vagy, jaj, de tetszik nekem!« És ezeket a kötelező mondatokat mindig újra ledarálja, mert ő jó szülő!”

Elméletben egyetértek vele, a gyakorlat azonban mást mutat. Mert ha a gyerekem firkál nekem valamit, akkor esetleg nemcsak elgyönyörködöm benne, de ki is rakom a rajzot a falra, az asztalom fölé. Nem a pozitív visszajelzés szándékával, hanem azért, mert tetszik nekem, amit adott! Vagy ha nem is maga a rajz tetszett, mint művészi alkotás, akkor azért teszem ki a falra, mert örültem neki, mert szeretem a gyerekemet. Ez is egy pozitív visszajelzés, de nem annak szándékolt, direkt formája, hanem az én valódi, átérzett örömömnek a kifejezése.

Szerintem ezek a hasznos reakciók, akkor is, ha némák.

A gyerek az én szemem villanásából, az én belső jóérzésemből – amelyet ő is érez, átérez –, tudja, hogy amit csinált, az tetszik nekem. Esetleg annyit mondok, ha bőbeszédű vagyok, hogy hú! Ha spontán jön, ez is jó. És ez is dicséret, mindketten tudjuk. 

A testvérdicséret nehézségei

Nem tudom, hogy másokkal is történt-e már olyan, hogy azt vette észre, egyik csemetéjét többször illeti elismerő szavakkal, mint a másikat. Egy kicsit még magamnak is szégyellem bevallani, de én néha azon kapom magamat, hogy ezt teszem.

Két lányom van. A hétévesem tipikus „első gyerek”, csendes típus, kitűnő tanuló, bölcs meglátásai vannak, segít a tesóinak és nekem is, egyszerűen felelősségteljes. Nagyon szép kislány a természetesen hullámos hajával, mandula formájú étcsokoládé-barna szemeivel, vidám kacajával. Kisebbik, hatéves kislányomnak dús szőke haja a fenekéig ér, hatalmas kék szemei vannak és hosszú fekete szempillái. Harsányabb természetű, mint nővére, állandóan viccelődik és bolondozik. Bár nem viszem el fotózásra és nem is illene a személyiségéhez, többen is megjegyezték már, ő olyan, mint egy „mini modell”.

Középső gyerek lévén kivívja a figyelmet, tudja, hogyan kell érvényesülni és kitűnni.

Akaratom ellenére is többször mondom neki, hogy milyen szép a haja, de jól áll neki a rózsaszín és rengetegen dicsérik a szemeit és mondogatják, hogy mások műszempillával sem tudják elérni ezt a hatást. Mikor realizáltam, hogy több alkalommal teszek megjegyzéseket az ő szépségére, elkezdtem tudatosan odafigyelni, hogy kicsit redukáljam a pozitív megjegyzéseimet, vagyis inkább átcsoportosítsam őket. Ő nem érezte kevésbé szeretve magát, viszont nagylányom arca minden egyes alkalommal úgy felragyog, akár a nap, mikor megsimogatom a puha haját és azt mondom, hogy gyönyörű. 

Dicsérni és büntetni fontos, mert ezekből tanulnak, ezek azok a visszajelzések, amelyekből érzik, hogy valami jót vagy éppen rosszat cselekedtek. Egy kisgyereket nem csak felnevelni, de megnevelni is kellene, hiszen mindannyian azt szeretnénk, hogy jó emberekké váljanak, hogy hasznos és segítőkész tagjai legyenek a társadalomnak. Viszont akár biztatjuk őket, akár csalódottságunkat fejezzük ki, mindig mértékkel tegyünk!