Család

Mi lesz a kisállatainkkal, ha mi nem leszünk – egy kellemetlen kérdés, amire idejében kell tudnunk választ adni

Mi lesz a kutyánkkal, macskánkkal, ha mi már nem leszünk? Nem a legvidámabb kérdés, mégis igen fontos elgondolkodni rajta!

Pár hete egy teljesen egyedül élő, 70 éves szentendrei szenior hallgatóm váratlanul kórházba került, s amikor felhívtam megkérdezni, mit segíthetek, azt mondta, csak egy dolgot kér: segítsek gondoskodni a kiscicájáról, aki már 7 éve mindig vele van. Azt mondta, a kisállatot nem tudja senkinek sem átadni, mert nincs olyan ismerőse, akinek kellene vagy be tudná fogadni csak így, átmenetileg. Szerencsé(m)re első telefonhívásomra akadt egy szintén Szentendrén élő idősebb hölgy, aki imádja a macskákat, így a kedvenc két hétre új és kényelmes otthonra lelt nála. Azóta a macska ismét együtt él eredeti gazdájával, nem lett nagyobb gond. A helyzet ugyanakkor jól rávilágított egy fontos dologra: nem felejtethetjük el, hogy felelősséggel tartozunk kisállataink iránt, nemcsak fiatal-, időskorunkban is. Éppen ezért mindenre fel kell készülni.

Fontos a tervezés: kinek adhatjuk tovább?

Alapszabály, hogy ne csak akkor gondoljunk házi kedvencünk örökbeadására, ha már érezzük, hogy valamilyen egészségügyi probléma miatt át kell adnunk őket. Bármilyen állat gondozását is vállaljuk, fontos még idejekorán megnéznünk, az adott fajta meddig él. Egy kutya 10-15 évig is társunk lehet, fontos felmérnünk, belefér-e az életünkbe 15 évnyi napi szintű gondoskodás; séta, etetés, játék. Van olyan, hogy egy ember életébe nem illik az állat – nincs ezen szégyellnivaló, sőt!

Jó dolognak tartom, ha idős emberek macska (vagy más kisállat) tartása mellett döntenek. Mint arról korábban írtam, a cicák is csodás társaink lehetnek idősebb korunkban. A tudomány és a tapasztalatok is ezt bizonyítják, ne féljünk hát macskát venni; állatterápiás okokból sem! Ugyanakkor ha így döntünk, már az állat befogadásakor kell arra is gondolni, hogy ha bármilyen gondunk adódik, kihez kerül majd tovább.

A legegyszerűbb természetesen az, ha valamelyik állatszerető rokon vállalja őt: gyermekünkkel, unokánkkal vagy egyéb közeli hozzátartozónkkal érdemes erről beszélni először. Nyilvánvalóan, ha ők nem vállalják a gondozást, elméletben sem, szóba jöhetnek a távolabbi ismerősök.

Ha nem tudunk ilyen konkrét embert, akkor biztosan érdemes figyelemmel lenni azokra, akik a környékünkön nagyon szeretik a kisállatokat – számos kutyus például úgy lel új gazdára, hogy a tulajdonosok a futtatónál összebarátkoznak egymással. Nem szégyen arról beszélni, hogy a kutyánknak majd egyszer új helye lesz, hiszen az élet rendjéhez ez is hozzátartozik. Az pedig, aki átveszi majd, már akár előre tudja látogatni is a kis kedvencet, hogy ne kerüljön olyan emberhez, akit egyáltalán nem ismer.  Persze olykor ez sem elkerülhető, de ilyen helyzetre is vannak már megoldási lehetőségek.

Otthontalan állatok otthonra találása – a jó gyakorlatok

Az Amerikai Egyesült Államokban több szolgálat is rendelkezésünkre áll, ha házi kedvenceinket, cicánkat, kutyánkat vagy papagájunkat át kell adnunk másoknak, betegség vagy ne adj’ Isten a közeljövőben várható haláleset miatt. A Rehome nevű oldalon például kis kedvencünknek egy külön profilt hozhatunk létre, amellyel össze tudnak kapcsolódni a potenciális örökbefogadók, s mi kiválaszthatjuk a nekünk legjobban tetsző embert vagy gyermeket. A Home to home weboldalon a cicák és kutyák mellett még hörcsögökkel és halakkal is találkozhatunk, akiket tulajdonosaik szívesen adnának örökbe a gondos új gazdáknak. Persze ez csak két példa a több tízezerből. Hogy miért beszélünk róluk? Mert lassanként idehaza is elindulnak a hasonló kezdeményezések. 

Mára idehaza is – a menhelyeken túl – számos önkéntes szervezet foglalkozik gazdák és örökbefogadók összekötésével. Ha rászorulunk, a legegyszerűbb talán a Facebook oldalán keresni olyan országos, vagy a közelünkben lévő csoportot, ahol gondos kezek közé terelhetjük kisállatunkat. Ezeken az oldalakon legtöbbször bemutathatjuk az állatot, és az iránta érdeklődőkkel beszélgethetünk is, mielőtt döntést hoznánk.

Jócskán vannak a sintérnek alternatívái, ne féljünk!

Jó döntés lehet – bármilyen életkorban – állatot vállalni, időskorban sem kell, hogy megállítson bennünket a félsz. De legyünk felelőséggel, gondoljunk arra is, hogy mi történik, ha már nem tudunk vele lenni, akár egy betegség, akár egy haláleset miatt. Ha idejekorán felkészülünk, mindenkivel jót teszünk: az állattal és hátramaradott szeretteinkkel is. 

Végezetül fontos az is, hogy ha úgy döntünk, idősebb rokonunknak vagy barátunknak kisállatot ajándékozunk, a mi felelősségünk az állat további sorsáról gondoskodni! Húsvét idején többen vásárolnak élő ajándékot (főleg nyulakat) a gyerekeknek, időseknek – de ne felejtsük el, hogy ha már él az ajándék, életben is illene hagyni, minél tovább, minél méltóbb körülmények között!

Ajánljuk még:

Évtizedek emlékképei egy mozdulatban: diótöréssel harcolok az elmúlás ellen

Ülök a lakótelepi lakásban, kint sötétedik, én bent töröm a diót. Magam szedtem, egy részét a sárból, azokkal nem is tudom, mi legyen, törés közben is szemetel, összehomokozza a dióbelet. Külön rakom, szárogatom, törölgetem. Nem jó az, ha a diós kalácsba evés közben ropog a homok a fogunk alatt, kidobni mégsem tudom. Ahhoz túl sok benne az érték, az emlék, az élet.