Kerestem az egyensúlyt én is az anyaságban, mert éreztem, hogy felőrölnek a mindennapok

Aztán elég volt egy rossz éjszaka, amikor valamelyik beteg lett vagy jött a foga, vagy csak úgy döntött, nem akar annyit aludni, mint máskor. Voltak műsoros, meg szinkronban műsoros éjjelek. Olyankor a másnap már eleve ólmos fáradtsággal indult, és hiába igyekeztem, nem tudtam kiegyensúlyozott és boldog édesanya lenni, aki mosolyogva ébred és édes szavakkal zsongja körbe a gyerekeit. Éreztem magam én is a végletekig fáradtnak és éreztem magam rossz anyának is. Hittem én is magamról, hogy nem is való nekem az anyaság, lám, már megint úgy szóltam rá valamelyikre, ahogy nem akartam.

Tudjátok, mi volt a gyerekeim iránt érzett olthatatlan szeretet után a második legerősebb érzés?

A bűntudat.

Azt éreztem, hogy rosszul csinálom, nem találok rá a megfelelő módszerekre. Lestem, mások hogyan csinálják, de hiába, ami egy másik családnál bevált, az nálam nem. Vagy fordítva, hiába adtam át a nálam már működő módszereket, az a más gyerekénél nem ért célt. Még a saját gyerekeim között se talált utat ugyanaz a megoldás: az egyiknél hatott, a másikat hidegen hagyta, hiszen az egy családban élő gyerekek se egyformák.

Kerestem aztán az egyensúlyt én is az anyaságban, mert éreztem, hogy felőrölnek a mindennapok. Még úgy is, hogy alapvetően volt segítségem, Dédó, a dédink, de persze ő se tudta mindig kivenni a kezemből az összes feladatot. Három gyermekem született négy év leforgása alatt. Igaz volt rám a mondás, hogy egyik kicsi, másik pici. Nem láttam mást magam körül, mint mosásra váró koszos pelenkahegyet, és egy ideig úgy hittem, ennek sose lesz vége.

Sírtam én is, mint más anyukák. Elbújva, mint más anyukák, ne lássák a gyerekek, meg ne lássa a környezet a gyengeségemet. De persze, ahogy pisilni, úgy sírni se lehetett csak úgy magamban, valamelyik kicsi jött – kúszott-mászott, tipegett utánam. Hívogattak, hol vagyok, és az „anya” az varázsszó. Olyankor menni kell akkor is, amikor már szédelgünk a fáradtságtól. Évek teltek el, mire felismertem, hogy ez nincs így jól. Hogy nem csak kósza pihenésre van szükségem, hanem valódi kikapcsolódásra. Heti néhány óra gyerekmentes időszakra. Sírásmentes időre és térre, ahol magam lehetek, vagy más felnőttek társaságában.

Nekem nem mondta senki, hogy természetesek az érzéseim és az igényem. Én viszont mondom minden fiatal anyukának, és próbálok segíteni is, hogy mindez megvalósuljon. Az én „szökéseimet”, amikor kiléptem az „anyatérből” sokáig bűntudat kísérte, mert a „rossz anya vagyok ilyenkor” érzése hihetetlenül erős volt abban a környezetben, ahol neveltem a gyerekeket.

Falun, negyven-ötven évvel ezelőtt, a nőknek még mindent ki kellett bírni,

és azt mutatni kifelé, hogy a világon minden rendben van.

Úgy ültek az elvárások a hátamon, mint egy lidérc: a lakás legyen a tiszta, a kert, az udvar rendezett. Mindig legyen vasalt, illatos pelenka, főzzek ebédet délre a családnak. Nem lehetek fáradt és nem lehetek rosszkedvű se, ha férjhez mentem, csináljam a dolgom. Sose feleltem meg persze az elvárásoknak, nálam szaladt minden.

Kötelességeim voltak, jogaim egy szál se. Sokan ismeritek ezt a világot, ezt a mentalitást, jól tudom. Ha nem lett volna nekem Dédó, aki látta ezt, és nyolcvanon túl is értett engem – nem is tudom, hogyan éltem volna túl ép ésszel és lélekkel azt az időszakot, amikor az egyik gyerek kicsi volt a másik pici, a harmadik meg folyton rajtam lógott és a világért se akart mást elfogadni az anyatejen kívül.

Miért írom le mindezt? Mert értő szívvel figyelem a fiatal anyukákat. Megértéssel, ahogy engem figyelt Dédó annak idején, és ha tudom, kiveszem a gyereket a kezükből, és segítek a „szökésben”. Menjenek, szaladjanak, igyanak egy kávét, egyenek egy finom sütit. Nyújtózzanak egy nagyot a napfényben úgy, hogy nem lóg rajtuk a gyerek. Találjanak vissza ahhoz a lányhoz, akik voltak, mielőtt anyává váltak volna. Így aztán megújult energiákkal jöhetnek vissza a kicsihez, arcukon szép, őszinte, igaz mosollyal ragyoghatnak rá a gyerekre: „Itt van anya, kincsem!”