Hurrá, iskolában a gyerek! Jöhet a rimánkodás, hadakozás, utasítás...

Az én gyereknevelős időmben még nem ismertük a mémeket, de az anyukák akkor is örvendeztek a szeptemberi iskolakezdésnek. Terhes tud lenni a nyári szünet – minden örömével együtt. A vakációzás feladatot ró a szülőre, és nemcsak a főzés, a gyerekelhelyezés és a munkaszervezés miatt, hanem lélekben is. Mindig elérhetőnek kell lenni, folyton figyelni kell, intézmény híján minden percben nekünk kell észnél lenni, hogy a gyerek jól legyen, és lehetőleg jóba is foglalja magát.

Ugyanakkor én már akkor sem tudtam felhőtlenül örülni, hogy kezdődik az iskola, sőt úgy éreztem, mintha az én szabadságom veszne el.

Nem örültem, hogy visszalépünk a taposómalomba,

hogy jöhetnek a korai ébresztgetések, a délutáni meg hétvégi házi írások.

Én kifejezetten élveztem a gyerekeim társaságát a vakációban, mert jellemzően otthon voltam, vagy otthonról dolgoztam, tehát házon belül meg tudtam oldani a felügyeletet, de támogató közösség is volt körülöttünk, vagyis ki tudtam engedni játszani őket, tudtam, hogy biztonságban vannak akkor is, ha nem látom őket minden percben. Tisztába vagyok vele, hogy az olyan szülők számára, akik a vakáció idején is munkahelyre járnak, nem könnyű megoldani a gyerekek elhelyezését. Nekik lehet, valóban könnyebbséget hoz, ha a gyerek biztonságban van az iskolában. Akkor X időtől Y időig legalább ez nem okoz gondot.

Jómagam viszont sokkal inkább az iskolai feladatokat éreztem nyűgnek. A reggelek voltak a legnyomasztóbbak, mert hiába aludtak el időben a gyerekek, a reggeli ébredés sosem volt zavartalan. Nem akaródzott felkelni a srácoknak és ment a könyörgés a részemről, aztán az ijesztgetés, hogy mi lesz, ha…

Amikor meg felkeltek, kezdődött a noszogatás: Menj, és moss fogat! Megetted a reggelit? Atyaég, tegnap sárba léptél? Csupa víz a cipőd, ezt nem veheted fel! Nem, pulcsi nélkül nem mehetsz iskolába, fúj a szél. Nem, ma nem bringával mész, mert a kereke lapos. Ki hagyta az asztalon a tízórai csomagját? Menj vissza gyorsan, ha pisilni kell! Hol a sapkád? Most miért azt a nadrágot veszed fel, tudod, hogy rövid! Elhagytad a tornazsákod??? Komolyan? És miért csak most szólsz? Alá kellett volna írni az ellenőrzőt? Ügyes, na add csak ide gyorsan! Hol a húgotok, őt se hagyjuk itthon. Nem, nem veszünk a pékségben kakaós csigát, csomagoltam szendvicset. Az almát is vigyétek el! Meg kellett volna tanulni a verset mára? Most fogod? Ebben a három percben? Hát hajrá, kiskomám! Öltözködés közben mondd hangosan, hallom ám! Ma inkább nem mennél suliba? Tökre értelek, de menni kell! Hogy megint a hasad fáj? Értelek, de azért menni kell, muszáj. És így tovább. Éveken át. Hiába, négy gyerek, az négy gyerek.

Szóval nem, én nem integettem a vakáció végén boldogan a gyerekeim után, hanem azt éreztem: na, innentől végem van. Vége a nyári, dinnyelékelős szép napoknak, az estébe nyúló homokvárépítésnek, a balatoni pancsolásoknak, az esti utcai focimeccseknek, meg annak, hogy gyerekenként elég egy rövidgatya és egy póló egész napra, akár kopottan is, mert a bringázáshoz az is jó.

Évközben minden péntek reggel fellélegeztem, hogy „de jó, holnap már szombat”.

Szombaton addig lustálkodhattak, amíg akartak. Szerintem – és ezt gyerekként, aztán anyukaként is így éreztem – a hét legjobb időszaka a péntek délután, meg a szombat. A vasárnap is lehet szép, de a vasárnap délutánt már be tudja árnyékolni a hétfői kezdés, ott már fókuszban lehet az elmaradt feladat, a kapkodás. Vagy csak maga az érzés, hogy másnap megint iskola. Pedig jó tanuló voltam, és a gyerekek se hoztak sok rossz jegyet – mégis, valamiért személyiségemből fakad a szabad idő végtelen tisztelete, és annak elvesztésének fájdalma.

Bennem összemosódott a nyár végének szomorkás hangulata az évkezdés, meg az iskolai elvárások szorongásával. De azért túléltük mi is. Az összes gyerek felnőtt, és köszönik, vannak szép emlékeik a nyárról, de az iskolákról is. Csak azt a korai ébresztgetést felejtenék szívesen. Magam szintén.