Hogy mindig legyen egy biztos hátország – a barátságról tanítom a kisfiam

Kezdjük a legelején: fontosnak tartom, hogy barátságról és ne barátról beszéljünk, hiszen ez egy társas kapcsolat. Kettőn áll a vásár: lehet valaki bármennyire jófej, kedves, megértő, ha a másik fél nem fektet energiát a viszonyukba, nem fog tudni kialakulni egy mély barátság. Hiába teszel meg sok mindent a másikért, ha ő nem viszonozza ezeket a lépéseket, nem figyel rád oda, nem enged teret annak, ami a számodra fontos, az nem lesz több egy egyoldalú kapcsolatnál. A jó barátság egyik sarokpontja a kölcsönösség.

Ezt próbáltam a minap elmagyarázni a fiamnak is, amikor arról beszélgettünk, nem attól lesz valakivel jóban, ha mindent úgy csinál, ahogy a másik elvárja. S a barátoknak nem kell ugyanolyannak sem lenniük. Nem kell, hogy ugyanazt szeressék és mindenben azonos legyen a véleményük. Egy barátságba belefér, hogy van, amiben nem értünk egyet, sőt, néha vannak konfliktusaink is.

Ezek viszont nem szólhatnak a személyeskedésről, a másik bántásáról vagy az azzal való visszaélésről, hogy nagyon jól ismerjük a barátunkat, és tudjuk, mik a gyenge pontjai. Az igazi barátság fontos összetevője az elfogadás. Látom, mi okoz nehézséget a másiknak, tudom, miben szokott hibázni, mi az, amiben még van hová fejlődnie, és ezzel együtt szeretem. Emellett pedig ő is tisztában van az én gyengeségeimmel, és nem kell előle eltitkolnom a személyiségem kevésbé csillogó részeit, hanem felvállalhatom ezeket is, és

önmagam lehetek mellette.

Az ovis kapcsolatok keszekuszaságának közepette arra is érdemes már kisebb korban rávilágítani, hogy minden kapcsolatban, még az igazán mélyekben is, vannak hullámvölgyek. Lehetetlen, hogy két ember mindig ugyanannyira közel érezze magát egymáshoz, hogy ne legyen köztük néha mosolyszünet vagy egy-egy nézeteltérés. Lehet, ez néha fájó vagy aggodalommal teli, mégis egy természetes helyzet.

Ha pedig észrevesszük a jeleket, hogy eltávolodtunk a barátunktól, a számunkra valóban jelentőségteljes kapcsolatokban mindig érdemes lépéseket tenni ennek visszafordítására. Szükség van az elköteleződésre, az energiabefektetésre és leginkább az őszinte beszélgetésekre. Ha pedig az ő nyelvére szeretném mindezt lefordítani, akkor ezt mondanám: lehet, ma azt mondta neked a korábbi legjobb barátod, nem akar veled játszani, és ez nagyon rosszul esett, de ez nem kell, hogy azt jelentse, többé nem vagytok cimborák. Nem kell azt gondolnod, hogy ő már nem kíváncsi rád, érdemes holnap újra megpróbálni bevonni a játékba, hiszen előfordulhat, ez nem is rólad szólt, csak épp rossz napja volt.

Persze, a beszélgetések mellett a személyes példamutatás a legcélravezetőbb ezen a területen is. Szerencsés vagyok, mert a gimis osztályomból és a főiskolai csoporttársaim közül is maradtak meg igazi barátságaim. Olyanok, akikkel tényleg mindent tudunk egymásról, és a különböző élethelyzetek, a távolság és a mindenféle egyéb nehezítő tényező ellenére is egymás életének részei vagyunk már nagyon hosszú ideje. Ha nem is beszélünk mindennap, mégis tudunk egymásról, és a jelentőségteljes pillanatokban ott vagyunk egymásnak, legyen az örömteli vagy szomorú esemény. Kérhetünk egymástól tanácsot vagy támogatást, és ebben az sem lehet akadály, ha épp két hónapja nem tudtunk kommunikálni egymással.

Ezekről a kapcsolatokról és arról, mennyire fontosak nekem, a gyerekeim is tudnak. Ismerik a barátaimat, és tisztában vannak vele, néha nem azért megyek el otthonról, mert valamin dolgozom, futni megyek vagy bevásárolni, hanem azért, mert szeretnék velük találkozni, hogy beszélgessünk. A közös családi történetek mellett sokat mesélek arról, mi mindent éltünk át közösen „a lányokkal”, hogy az ő életüknek is szerves része legyen a barátságok fontossága, amikre érdemes időt szánni. Sőt, ők is ismerik őket, néha találkoznak velük, és bizonyos mértékig az ő életük részévé is válnak. Ennél még előremutatóbb lehet, ha az egész család összejár, gyerekek, szülők is barátságot ápolnak.

Idén nyáron, a lányom születése óta először utaztam el egy hétvégére a gyerekek nélkül. A kiruccanást a férjem szervezte meg titokban, meglepetésként, a két főiskolai barátnőmet bevonva. Rómába mentem, ahol az egyikük él. Itt találkoztunk mind a hárman egy péntek este, és vakációztunk együtt vasárnap délutánig. Amikor hazajöttem teljesen kisimulva és feltöltődve, az összes ismerősöm hosszasan faggatott, milyen volt, mi volt a program, miket néztünk meg. Kissé bajban voltam, hogy mit meséljek nekik. Tudjátok mit csináltunk ugyanis?

Valójában semmit.

Semmi olyat, amiről részletesen be lehetne kívülállóknak számolni, amiről általában elképzeljük, hogy Rómában kötelező program. Ez a semmi mégis rendkívül sokat adott mindhármunknak. Mert végre volt időnk együtt lenni. Kiülni este a teraszra egy gin-tonikkal, és hajnalig beszélgetni, nevetgélni vagy épp sírni. Épp úgy, mint a főiskolás években. Megosztottuk egymással a mindennapi történéseket, képbe kerültünk, kivel épp mi zajlik otthon, megbeszéltük, ki milyen könyvet olvasott épp, milyen utazásokat tervezünk és mik a közös ismerősöket érintő hírek. Aztán rátértünk a komolyabb témákra, végigvettük, kinek milyen elakadásai vannak, miért szorongunk, mi az, amit eddig talán még senkinek nem mondtunk ki hangosan.

És mindez annyira felszabadító volt! Csodálatos érzés átélni, hogy még mindig ugyanannyira szeretjük egymást, mint amikor húszévesen minden napunkat együtt töltöttük, és annak ellenére, hogy sok idő telik el a találkozásaink között, mindent ugyanott tudunk folytatni, ahol abbahagytuk. Azóta ha a hétköznapok taposómalmában épp magányosnak érzem magam, előhúzom ezt az emléket, és erőt ad, hogy

mindig van mögöttem egy biztos hátország.

Egy olyan baráti társaság, akikre bármikor számíthatok. Ezt szeretném átadni a gyerekeimnek is, hogy ők is megélhessék, milyen felemelő, amikor a családon kívül is léteznek biztos támaszaid, és amikor tudod, te is ezt jelented másoknak.